Cs. Tóth Erzsébet a hazai magyar színművészet állócsillaga. Játszott naivát, később tragikát, aztán komikát. Énekelt és táncolt, amikor szórakoztatni kellett, máskor könnyeket csalt a szemekbe. A közönség Kassán és Komáromban is magáénak érzi. Ki hinné, hogy már negyvenkét éve játszik nekünk?
– Egyenes út vezetett a színpadra – kezdi. – Minden errefelé terelt: a szüleim, a tanáraim, később színházi mentoraim, Beke Sándor és Gál Sándor, akik gimnazista koromban figyeltek fel rám. S ha véletlenül mégsem lett volna kedvem a „játékhoz”, a sors rákoppintott az orromra: végül nem maradt más választásom. Egy Kapos melletti kis faluban, Csicseren születtem. Nótás vidék ez, apám a Csemadok aktivistájaként tevékenykedett, édesanyámmal együtt szerepeltek a műkedvelő darabokban: tehát kislány korom óta színpad közelben éltem.
Cs. Tóth Erzsébet színésznő
– A felnőttek mindig a régi szép sikerekről mesélgettek. Mára elvált egymástól a profi és az amatőr színház, akkoriban ez nem így volt: igazi alkotások születtek az én kis falumban is. 14 éves koromban Kassára kerültem középiskolába, szavaltam, részt vettem Jókai Napokon. A Matesz vezetői felfigyeltek rám, különösen Beke Sándor és Gál Sándor: szerették volna, ha csatlakozom a kassai társulathoz. Felvételiztem, és felvettek.
– Miért nem ment főiskolára?
– Pestre nem vettek fel, Pozsonyba meg egy ostoba dolog miatt nem mertem jelentkezni. Nevezetesen: nem tudtam jól szlovákul. A mai napig nem tudom magam tökéletesen kifejezni államnyelven, de ezt nem tartom szégyennek. Skizofrén helyzet, hogy a szlovák kollégák soha nem szóltak meg emiatt, magyarjaink annál inkább. Végül felvettek a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemre, angol szakra, csak nem kaptam ösztöndíjat… Nem volt más választásom: maradt Thália színpada.
– A pályája három nagy szakaszra osztható. 1971-től 81-ig a kassai, 1981-98 között a komáromi, végül 1998-tól ismét a kassai társulat tagja. Milyen volt az első időszak?
– Nehéz és gyönyörű. Megküzdöttem a szerepeimmel. Az első tíz év volt az én tanulóidőm – hálás köszönet minden idősebb kollégának, akik bátorítottak. Az első bemutató nem csak az én premierem volt: ekkor játszottak először Kassán a Thália színpadán. Délelőtt még súroltuk a padlót, a szőnyeget raktuk – véres körömmel játszottam a főszerepet... Mégis gyönyörűség volt.
A keleti közönség nagyon örült nekünk, teltházak előtt játszottunk. Fáklyavivők voltunk, azt tartottuk: igenis magyarok vagyunk, nem hagyjuk magunkat, lázadunk... Például az Adáshiba műsorra tűzése nem kis tettnek számított.
– Besorakoztatták valamilyen típusba?
– Elsősorban naivákat játszottam – ezeket csak „lihegős szerepeknek” hívom. A legtöbbször bizony csak díszlet voltam a színpadon, csinos nő, szép ruhában. A legtöbb fiatal színésznő átesik ezen. Sokat merítettem ezekből a karakterekből is: sikerült felkészülnöm a következő, érett korszakomra.
– Ami már Komáromban zajlott. Jól érezte magát Kassán, szép szerepeket kapott – miért jött át „nyugatra”?
– A kislányom miatt. A férjem ugyanis komáromi. Vele is a színház hozott össze. A hetvenes-nyolcvanas években a két társulat időnként összejött egy közös murira. A férjem, Tibor egész családja a Mateszben dolgozott: az egyik bulin találkoztunk. Felkért táncolni – azóta is együtt táncolunk. Tibor először Komáromból Kassára, aztán pedig Kassáról Komáromba jött utánam. Tudniillik, amikor a kislányom, Erzsi iskolába ment, én még rengeteget dolgoztam. Szükségünk volt segítségre – és férjem szülei akkor mentek nyugdíjba. Később már az anyukámra is számíthattam. Így bevállalhattuk a másik gyermekünket, Bálintot. Tíz év köztük a korkülönbség. A lányom ma Luxemburgban él családjával, fiam pedig tavaly végzett a Selye János Egyetemen.
– A férj hogy viselte a feleség „színészéletét”?
– Hol jobban, hol rosszabbul. Mindkét félnek meg kell hozni a maga áldozatát. Néha én engedtem, néha ő. Persze mi is gyakran vágtuk egymás fejéhez: itt hagylak, elválok! Lehet, hogy jó példa volt előttünk. Szüleink a végsőkig kitartottak egymás mellett. Mi ezt láttuk, ezt tanultuk. Amikor a közelmúltban komolyan megbetegedtem, az én uram két nap kivételével minden áldott nap meglátogatott a kórházban.
– 1981-től tehát már a komáromi színház művésze. Miben különbözött ez az időszak az előzőtől?
– Kassán mindig a túlélésért kellett küzdeni, Komáromban más volt. Itt megengedhettem magamnak, hogy csak a játékra figyeljek. Sok-sok komoly szerepet eljátszhattam. Közülük talán Brecht A szecsuáni jó ember című drámájának főszerepét emelném ki, amelyet Bodolay Géza rendezésében vittünk színre, nagyjából húsz éve. Ez pályám egyik meghatározó alakítása – maga az előadás pedig a Jókai Színház életében is a jelentősek közé sorolható. Főiskolások egész generációja nőtt fel rajta, sőt, nemrégiben Kassán járt Dlouhý úr, a kultuszminisztérium akkori államtitkára: még ő is emlékezett rá. Ugyanakkor kinyíltam, mint komika. Sorra játszottam az énekes-táncos szerepeket. A legkedvesebb emlékeim talán az Osztrigás Mici címszerepe. A rendező, Iglódi István a komédiázás határait feszegette: a penge élén táncoltunk, a ripacskodás és a jó ízlés határán egyensúlyoztunk.
– Jó érzés lehetett ennyire jóban lenni a közönséggel...
– Ennek a szakmának csak így van értelme. Máskülönben bábu lennék egy emelvényen. A színház különleges áramkört működtet színész és közönség között. Aki színpadon van, tudja, tetszik-e a nagyérdeműnek vagy sem. Kiérzi a csöndekből, az első kuncogásból. Közhely, de igaz: a közönség neveli a színészt. Mondok egy példát. Megesik, hogy olyan szerepet játszatnak el a színésszel, ami ellen az minden idegszálával tiltakozik. Aztán találkozik a közönséggel, és kiderül: neki tetszik.
És a közönség szépen megfogja a színész kezét, és vezeti – energiát ad neki, hogy ledőljenek a korlátai. Ugyanakkor vigyázni kell: sose szabad a közönség uszályába kerülni! Mert nem csak a néző neveli a színészt, a színész is a közönséget, egészen a katarzisig.
– Nehéz ügy a katarzis. Hogy lehet estéről estére átélni?
– Egyetlen módon: ha vannak hozzá játszótársak. Szükség van a kollégákra, akik a színpadon állva ugyanazt élik át. Máskülönben bele lehet rokkanni. A színház nem egyszemélyes játék. A színházi társulat kérdése külön téma. Minden színházban kialakul időnként egy-egy csapat, amely képes valami rendkívülire. Aztán egy idő után elfáradnak. Miért? Ha mindig ugyanaz az ember áll veled szemben, lassan már túl jól ismered a gesztusait. Már nem tud inspirálni – hiába minden jóakarat, megunjátok egymást. És a társulattal együtt elfárad a közönség is. Ilyenkor váltani kell.
– Ön is ezért váltott, és ment vissza Kassára?
– Igen, szükségem volt „friss levegőre”, új impulzusokra. És jól döntöttem: 1998-tól pár izgalmas év részese lehettem a Thália Színházban. Az első darab, amelyben játszottam, a Vidnyánszky Attila által rendezett John Ford darab volt, a Kár, hogy ká. Kiváló előadás kerekedett belőle, ami hosszú évekre feltöltött energiával. Akkoriban jó kis társaság játszott ott. Évente két darabban voltam benne, a szünetekben Komáromban, a családommal voltam.
– Ismét abba a helyzetbe került, mint a legelején: az utóbbi pár évben a Thália Színház megint a fennmaradásért küzd.
– Miközben mindenki a Thália alacsony színvonaláról beszélt, teltházak előtt játszottunk, nagy sikerrel. És nem azért, mert olcsó szórakoztatást nyújtottunk. Ott volt például A gyertyák csonkig érnek című Márai darab, amelyet Beke Sándor rendezett. Még ki sem gyúltak a fények, gyakran a közönség már akkor felállt – és ezt nem egy faluban átéltük. Kell ennél megrázóbb élmény egy színésznek?!
A Liliom című színházi előadás Tóth Tibor színésszel
– Most ismét új időszámítás kezdődik a Thália Színház életében, Czajlik József irányítása alatt. Ám Ön ennek már nem kíván a részese lenni...
– Idén hatvanéves leszek, több mint negyven éve vagyok a pályán. Lassan eljött az ideje, hogy kilépjek. Három éve súlyosan megbetegedtem – hadd ne beszéljek erről –, és az igaz, hogy a nehezén túl vagyok, de már fáraszt az utazás. Otthon szeretnék lenni a férjem és a fiam mellett, szeretnék kicsit pihenni. A férjemmel közös hobbink a horgászat. Vettünk egy kis lakókocsit, így nyáron néha haza se megyünk a panelba. Csak ülök a Duna mellett, nézem a vizet – és elmondom magamban azt a sok szép verset, amelyet az idők során megtanultam.
– Ha visszatekint az életére, hogyan látja?
– A gyermekeim szeretnek, a családot sikerült összetartanom. Három otthonom is van: Csicserbe, Kassára és Komáromba is hazajárok. Minden egyes szerepemmel megtanultam valami újat önmagamról és a világról. Mehettem volna Győrbe, hívtak Miskolcra is. Nem mentem. Küldetéstudatból? Én itt vagyok itthon. Annál nagyobb fájdalom nincs, mint amikor végignézek a közönségen, és azt látom, hogy a 40 év alatt elfogyott. Nem arról van szó, hogy már nem járnak színházba. Hanem arról, hogy hol mindenhol játszottunk azelőtt, ahová most már nem lehet elmenni, mert nincsenek ott már magyarok! Ez az egyetlen dolog, ami fáj. Én igenis, büszke vagyok arra, hogy felvidéki magyarnak születtem. Hozzáteszem, nem könnyű felvidéki magyarnak lenni – sosem volt az. Bizonyos áldozatokat meg kellett hozni érte, nem nagyokat, nem lángolóakat, csak olyan hétköznapiakat.,,
– Megérte?
– Meg. A közönség szeret. Amikor beteg lettem, annyi SMS-t és telefonhívást kaptam, hogy az hat évtizednyi gyógyfürdővel is felért… A legszebb ajándékot egy fiatalembertől kaptam, akivel együtt utaztam a vonaton Kassára. Egész úton beszélgettünk, egyszer csak előkotort valamit, egy hegyi kristály nyakláncot: „Kedves művésznő, ezt szeretném önnek ajándékozni a sok-sok szép színházi élményért cserébe.” Megismert. Nekem ettől nem kell fényesebb diploma. Az ilyen élményekért megérte önmagam maradni.
