Huszárik Roland festő, grafikus, szobrász. Gútán született, ott is él.
– Édesapám, Huszárik Pál tehetséges festő volt. Sajnos, tehetsége súlyával képtelen volt megbirkózni. Kétéves voltam, amikor örökre kilépett az életből, és hátrahagyott valami megfogalmazhatatlan feladatot számomra, ami gyerekkoromtól a festészet felé terelgetett. A körmöcbányai képzőművészeti szakközépiskolába azonban nem vettek fel. Nagy csalódás volt.
– Meg sem próbáltál más úton eljutni a célhoz?
– Nem. Feladtam. Majd egy évtizedig képtelen voltam ecsetet venni a kezembe. Minek? – kérdezgettem magamtól, és különféle vállalkozásokba fogtam. Kerestem önmagam. Aztán kaptam az élettől egy nagy, megérdemelt pofont. A törvényesség határait feszegettem, míg végül Nagyszombatban kötöttem ki a fogházban. Itt kezdtem el ismét rajzolni. A cellatársam, aki pénzhamisításért ült, olyan apró trükkökre, mesterségbeli fogásokra tanított, amelyek nagy hasznomra váltak.
– Megengedték, hogy ilyen „léhasággal” töltsd az időd?
– Sőt, kifejezetten támogattak benne: kineveztek pókhálófelelősnek. Én ellenőriztem a takarítást, ami elég mihaszna munka volt, így egész nap festhettem.
A nagyszombati grafikai biennáléra – ahol első helyezést értem el – már a fogház támogatásával jelentkeztem.
– Ezek szerint rád hatványozottan érvényes a mondás, hogy minden rosszban van valami jó.
– Igen, de nekem szerencsém volt. A bent töltött idő alatt az Istenbe vetett hitem elveszítettem ugyan, de megtaláltam önmagamat.
– Amikor kijöttél, könnyen visszafogadott a társadalom?
– A szülővárosomban még a földeken sem kaptam munkát. Megbélyegzettként kezeltek. Nappal cipőket varrtam, téglagyárban güriztem, este festettem. Végül egy reklámszakember ajánlott munkát. Lassan, apró lépésekkel jutottam előre, autodidakta módon. S mire fellélegezhettem volna, addigra tönkrement a házasságom. Úgy látszik, a sors igazán új lapot osztott.
– S úgy néz ki, bölcsen döntött.
– Egyelőre úgy néz ki. Szépen, apránként, de jön az elismerés. Kiállítások, ismertség és elismertség… Hihetetlenül nehéz, mert a képzőművészek köre rendkívül zárt. Akik elvégezték a főiskolát, azok kinézik maguk közül az autodidaktákat. Az idősebb korosztály ízlése megcsontosodott, mondjam úgy: klasszicizálódott. Újszerű képekkel „betörni” nehéz. Mi, fiatalabbak pedig nem is ismerjük egymást, nincs fórum, ahol találkozhatnánk. Ráadásul nálunk a művészet sem mentes a politikától: aki jól helyezkedik, az kap támogatást, ösztöndíjat. Nagy a széthúzás, pedig a jövő igenis a művészeteké! Mert az internet segíthet abban, hogy a művészet eljusson a tömegekhez. Több kiállítást, koncertet, tárlatot kéne szervezni, s odahatni, hogy a hírük eljusson az emberekhez. Ezért is határoztam el, hogy megalapítom a Szlovákiai Kortárs Alkotóművészek Társaságát. Ez afféle szellemi-művészeti műhely volna, ahol emberileg, szakmailag segítenénk egymást. És amit fontosnak tartok, nemzeti és politikai hovatartozástól függetlenül mindenki egyenrangú félként kap itt teret. A művészetet nem szabad bemocskolni pártoskodással, elvekkel, ideológiákkal! Csak szabad lélekkel lehet felszabadultan alkotni.
– Te szabad léleknek tartod magad?
– Ha valaki megnézi a grafikáimat, ahol a természetet, az embert és az érzelmeket úgy ábrázolom, ahogy jómagam megélem, akkor azt mondhatja, hogy ez már maga a „depresszionizmus”. Az egyik aktomon például egy kopasz nő szerepel. Persze azonnal megbotránkoztak rajta. Nem értem miért, hiszen ilyen is van.
Miért kellene azt hazudni, hogy a minket körülvevő világ mindig szép. És az emberek sem mind szépek, de ettől vagy éppen ettől szerethetőek. Az olajképeim színei már derűsebbek, jobban befogadhatóak.
– Nehéz éveket tudhatsz magad mögött. Hogy látod a jövődet?
– Nehéz tervezni. Egy dolgot azonban megtanultam: soha nem szabad sem feladni, sem leállni, szakmailag és emberileg is fejlődni kell. Ezért is szeretnék művészeti tanfolyamokat indítani, megosztani másokkal mindazt, ami már az enyém: tudást, tapasztalatot. Úgy gondolom, ha az ember képtelen megújulni, akkor már csak egy üres kagylóhéj.
– Ez kicsit úgy hangzik, mintha számodra a munka mindenek felett állna.
– A fiam után, mert ő a legfontosabb. Tehetséges gyerek. A felcsúti Puskás Ferenc Labdarúgó-akadémiára jár. Még csak tizenkét éves, de már most rendkívül felelősségteljesen gondolkodik. Büszke vagyok rá. Valójában minden, amit teszek, már rég nem értem, hanem érte történik.
