A szerelem sötét verem. Ha jól emlékszem, először a Timon és Pumba sorozatban hallottam ezeket a szavakat, holott Petőfi Sándor már 1843-ban papírra vetette A szerelem, a szerelem... című versében.
Gyerekként nyilván nem erre fókuszáltam, hanem arra, hogy Timon egy vödörnyi bogárért cserébe megpróbált elkapni egy repülő mókust, hogy az randizzon egy másik mókussal. Isten látja lelkemet, valószínűleg ma is inkább a mesebeli szurikáta csapdái kötnének le, mintsem a mókusok szerelmi szála, de az tagadhatatlan, hogy a szerelem a sokszínű emberi érzelmi skála egyik legfurcsább, egyben legizgalmasabb megnyilvánulása.
Rómeó és Júlia Baz Luhrmann 1996-os filmfeldolgozásában (© PHOTOFEST)
De mi is a szerelem?
Romantikus megközelítésben két lélek összekapcsolódása, ami vagy tragédiával vagy „hepienddel” végződik. Kevésbé romantikus megközelítésben hormonok játszmája a fajfenntartás érdekében.
Mivel egyrészt nem sokat konyítok a kémiához, másrészt Bálint-nap van, most inkább a romantikus megközelítést részesíteném előnyben. A szerelmesek napja alkalmából íme néhány irodalmi és filmes pár, akik gondolkodásra késztettek a szerelemről úgy, hogy én magam mostanában nem pottyantam bele ebbe a sötét verembe! (De valójában az is lehet, hogy csak így próbálom meggyőzni magam és a Valentin-szkeptikus olvasókat eme rózsaszín nap létjogosultságáról.)
„A szerelem, a szerelem,
A szerelem sötét verem;
Beleestem, benne vagyok,
Nem láthatok, nem hallhatok.”
(Petőfi Sándor: A szerelem, a szerelem…)
„Ó, Romeo, mért vagy te Romeo?”
Shakespeare az 1500-as évek utolsó évtizedében olyan zseniális szerelmes drámát alkotott, amelynek alaptörténete a mai napig izgalomban tartja a romantikus lelkületű embereket. Attól most tekintsünk el, hogy a színműben Júlia még a tizenévei közepén sem járt, amikor gyalázatos mértékben belehabarodott Romeóba… Vagy hogy – miután titokban hozzáment – a mézeshetek helyett inkább mindketten megölték magukat…
Aligha lehet véletlen, hogy az alapfelállást – miszerint két ellenséges család sarja egymásba szeret – a különféle művészeti ágakban rendre előszedik és leporolják. Olyan sok irodalmi műben és filmben használták már fel ezt a toposzt, hogy minimum kiütést kellene kapnunk tőle – de mégsem ez a helyzet! Hiszen az igazság az, hogy valahol belül mindenkit megérint, ha olyan heves érzelmek tanúja lehet, mint amilyet Romeo és Júlia egymás iránt éreztek.
Az angolszász kultúrában erre a shakespeare-i toposzra azt mondják, hogy „star-crossed lovers”, vagyis olyan szerelem, ami nem éppen szerencsés csillagzat alatt született. Mi pedig valósággal habzsoljuk ezeket a történeteket! Persze, nem mindnek van olyan tragikus vége, mint Romeo és Júlia kérészéletű kapcsolatának.
Pomádézzunk!
Az 1950-es évek végén, a rock and roll korszakában egy bizonyos Danny Zuko bőrdzsekibe bújt, majd úgy hátrafésülte a haját, hogy a kedves és szolid Sandy Olsson még arra is hajlandó volt, hogy a teljes megjelenését és viselkedését megváltoztassa a rosszfiú kedvéért. (Ha valamitől, akkor a rosszfiúktól tényleg kiütést kapok.) Ez az 1978-as Grease című film lényege!
Ha jobban belegondolunk, ez se hangzik éppen ideális kapcsolatnak. Hiszen Sandy valójában egy rendes lány – nem az a bőrgatyában és magas sarkúban flangálva cigiző típus. A történet végén mégis úgy fest, mint egy kiégett asszony, aki fel akar szedni egy fiatal fiút. Persze, szép és jó, hogy Danny és Sandy végül a boldogságtól a felhőkbe repülnek, de vajon mi lesz a landolás után? Fel lehet úgy építeni egy boldog és tartós kapcsolatot, ha nem az igazi énünket mutatjuk a másik felé? Talán ezt egy kicsit túlgondolom, de az az érzésem, hogy a filmekből és a könyvekből többnyire rettentően megtévesztő képet kapunk az egészséges szerelemről.
Fedélzetet elhagyni!
Jack és Rose szerelme zátonyra futott – vagyis inkább jéghegynek ütközött. Ennek ellenére, a Leonardo DiCaprio és Kate Winslet főszereplésében készült Titanicban már sokkal inkább valóságszagú az egész romantikus szál.
Nyilván senki se akar hajótörést szenvedni, majd egy ajtón lebegve nézni, ahogy élete szerelme elmerül a jéghideg Atlanti-óceánban, viszont legalább a süllyedés előtti napok jól teltek. Ott senki sem változott meg a másik kedvéért, hanem mindkét karakter önmagát adta. Erre már lehetett volna egy kifejezetten stabil kapcsolatot építeni. (Mármint, ha nem a Titanicon találkoztak volna.) Viszont az sem elhanyagolható tény, hogy Jack és Rose a végzetes hajóút nélkül valószínűleg soha az életben nem futottak volna össze egymással, mivel teljesen más társadalmi osztályba tartoztak.
Margóra megjegyezném, hogy ha tudományos szempontból nézzük Rose ajtón való lebegését, akkor a MythBusters (Állítólag…) című tudományos-szórakoztató műsorban kiderítették, hogy Jack is elfért volna azon az ajtón. Persze kellett a dráma meg a könnyek, éppen ezért nem nézzük tudományos szempontból a szerelmet.
A kötelező olvasmányok szívtiprói
Mr. Darcy, aki első ránézésre – meg úgy másodikra is – elég bunkónak tűnik, a Büszkeség és balítélet végére egész rendesen kikupálódik. Gondolom, szegénynek az lehetett a legnagyobb baja, hogy agyára ment a vagyona. Máskülönben biztosan nem viselkedett volna annyira arrogánsan! Érdekes párhuzam, hogy míg a Pomádéban a női főszereplő változott a férfi kedvéért, itt Mr. Darcy jött rá, mennyire gőgösen viselkedett. Persze, ez a Mr. Darcy már imponált a kedves és éles eszű Elizabeth Bennetnek. (Különben meg, ha filmes szempontból nézzük, kinek ne imponált volna Colin Firth Mark Darcyja?)
Vagy ott van Mr. Rochester, aki mindig is a személyes kedvencem volt – már ha illik olyasvalakit kedvelni, aki a megbolondult feleségét elzárva tartja a házában. Nem csoda hát, hogy a nem túl szépnek leírt Jane Eyre is hamar szerelmes lett az intelligens, büszke férfibe – aki nem mellesleg időnként egyben remek partiarc is.
Az az érzésem, hogy mára már elfelejtették a kreatív emberek, hogy perzselő szerelmet, vágyat és egyéb érzelmeket úgy is lehet ábrázolni, ha nem pakoljuk tele az alkotásainkat üres szexjelenetekkel. Persze az igazi érzékenység – nem az a fajta túlzott érzékenység, amit mostanában próbálnak meg a fejünkbe verni – lassacskán kiveszik az emberekből, csak úgy, mint a Disney stúdióból az értékes mondandóval rendelkező filmek.
Colin Firth és Jennifer Ehle színészek a Büszkeség és balítélet című 1995-ös minisorozat főszerepeiben (© 1995 BBC)
„Álmod egyszer majd valóra vál!”
Mindig imádtam (és most is imádom) a régi Disney meséket. Még az abszolút nulla karakterrel rendelkező hercegeket is bírtam, mert ha másra nem, arra jók voltak, hogy megmentsék a bajba jutott hercegnőket. Vegyük például Hófehérke hercegét, akinek még csak igazi nevet se adtak…
Régen ezek a történetek vázolták fel a gyerekek fejében a szerelemről alkotott képeket. Hiszen nem csupán arról van szó, hogy a mesék kellemes kikapcsolódást nyújtanak, hanem arról is, hogy a kicsik, miközben átélik a mesebeli figurák kalandjait, tanulnak a jóról, a gonoszról, a barátságról, a szeretetről, a családról, a kitartásról, a türelemről, a bizalomról és a szerelemről. Ezeket az értékeket elsajátítva értelmet nyer az emberi élet, nélkülük viszont csak úgy átlebegünk egyik napból a másikba, és mire észbe kapunk, már végünk is van.
Valahogy tudatosítani kellene, mekkora kincs valójában az élet. Ha pedig másoknak is helyet csinálunk a saját életünkben, akkor tényleg felbecsülhetetlen értékké válik. Szeretem, ha az emberek szeretik egymást, csak az a baj, hogy egyre kevesebbszer találkozni őszinte szeretettel.
„Csúnyán éltek, míg meg nem haltak”
Lehet, nevetségesen hangzik, de azt hiszem, hogy a legszebb szerelmi szál, amit nézőként valaha is fogyasztottam, egy ogre és egy toronyba zárt hercegnő története volt. Mielőtt a Kedves Olvasó perverznek kiáltana ki, elmondom: Shrekre és Fionára gondoltam. 2001-ben a Shrek című animációs film berobbant a köztudatba, majd gyökerestül megváltoztatta, s végre valahára felfrissítette a hercegnős történeteket. A főszereplők fényévekre voltak a tökéletességtől, ahogy azzal általában a legtöbb ember is van. A tökéletesség hiánya pedig olyan szereplőket adott, akikkel könnyebben azonosulhattunk.
Ahogy Shrek az ogrékról mondotta vala, mi emberek is többrétegűek vagyunk. Ezekből a rétegekből áll a személyiségünk. A legbelsőbb réteget általában még a hozzánk legközelebb álló emberek elől is titkoljuk, de a többit azért megmutatjuk. Legalábbis egy egészséges kapcsolatban… A film során ezt teszi Fiona és Shrek is, lépésről lépésre. Nem ragadnak le a külsőségeknél, felülkerekednek saját céljaikon, hogy ketten egy közös célért, a szerelmükért harcoljanak.
Mert az az igazság, hogy akármennyire is rózsaszín szemüvegen keresztül szeretnénk nézni a szerelmet, a kapcsolatokért igenis keményen meg kell dolgozni. És ezért a munkáért igazán megérdemlik a szerelmesek a Bálint-napot! Akit mégsem sikerült meggyőznöm eme nap fontosságáról, az február 14-én megünnepelheti a Nemzetközi Könyvajándékozás Napját is.
