Szívderítő csodák

Az alábbi igaz történet Judith Leventhal és Yitta Halberstam: Szívderítő csodák című könyvéből származik. A szerzőnők összegyűjtötték az amerikai nők által átélt hihetetlen történeteket, csodás egybeeséseket. A sok közül igyekeztünk kiválasztani egy olyat, amely valószínűleg minden női olvasó szívéhez utat talál.

A történet Amerikából származik, ám meggyőződésünk, hogy tájainkon is történnek csodák. Mi is átélünk hihetetlen, gyönyörű eseményeket, a körülmények bámulatos egybeesését, amelyekből érezzük: fentről vigyáznak ránk az angyalok. Kedves olvasóink! Ha Önökkel is történt már csoda, sorsfordító „véletlen”, amelyből érezték a feljebbvaló hatalmát, kérjük, írják meg nekünk! Várjuk leveleiket!

A fájdalom újra beléhasított. Nem! – tiltakozott kétségbe­esetten Monica Droddy. Az nem lehet, hogy itt, az autóban szüljem meg a gyermekemet!

Rémülten körülnézett. A sötét, kihalt országút mellett egyetlen épületet sem látott, még egy telefonfülke sem ár­válkodott a közelben. Az autó szélvédőjét jeges szélrohamok ostromolták. 1998 szilveszter éjszakája volt, éjfél felé járt az idő. Monica a fájdalomtól már a fékpedált is alig tudta meg­nyomni. Lehetséges lenne? Hiszen mindössze két napja, hogy az orvos mosolyogva megveregette a vállát.

– Minden a legna­gyobb rendben, Monica. Február közepére várhatja a babát – mondta. Monica abban a hitben volt, hogy még hat hete van a szü­lésig; ezért mert vállalkozni erre a mintegy egyórás autóútra. Marylandbe tartott a szüleihez; gondolta, meglepi őket, és a Szilvesztert náluk tölti. Most itt volt tehát, szülővárosának ha­tárában, és hangosan sikoltozott rémületében, mert érezte, hogy a baba rögtön világra jön, ott, az autóban.

Gyerünk, indulj a kórházba! Csak tízpercnyire van innen – biztatta magát, de hamarosan éreznie kellett, hogy erre már nem lesz ideje; a baba feje pillanatokon belül előbújik. Istenem, kérlek, még ne! Meg fog fulladni... könyörgök, Istenem! – rimánkodott, és minden erejét összeszedte, hogy megőrizze lélekjelenlétét. Mindenesetre levette a cipőjét és az alsóneműjét. Már egykori középiskolája közelében járt. Miközben kétségbeesetten azon törte a fejét, vajon lehet­séges­-e egy időben autót vezetni és gyereket szülni, házakat pillantott meg az út mentén. Arrafelé vette az irányt, és ha­marosan egy kis zsákutcában találta magát. Üggyel-­bajjal le­húzódott a padkára, kiszállt, és botladozva nekivágott a fa­gyos éjszakának.

Négy ház állt az utcában, ablakaikban lámpavilág égett. Nagymama – imádkozott Monica –, te biztosan látsz odafentről. Segíts! Hová menjek? Végül anélkül, hogy tudta volna, mit miért tesz, elsietett a három közelebbi ház előtt. Érezte, hogy az újszülött bár­melyik pillanatban a világra jöhet. Hétrét görnyedt fájdal­mában, reszketett a hidegtől, harisnyás lába mégis a legtá­volabbi ház felé indult el.

– Segítség! – kiabált, amikor odaért, és dörömbölni kez­dett az ajtón. – Mindjárt megszülök! Hívják azonnal a men­tőket!

Semmi válasz. Istenem, ne engedd, hogy ezen a küszöbön kelljen megszülnöm a gyermekemet... Istenem, segíts... Odabentről egy férfihang hallatszott:

– Csak nem akarod beengedni? Biztosan valami bolond or­dibál az utcán.

– Eressz! Mindenképpen megnézem, ki az – felelte egy szelíd, ám annál határozottabb női hang. A következő pillanatban fel is pattant az ajtó. Idős asszony állt a küszöbön, fürdőköpenyt viselt. Amikor meglátta Monicát, karon fogta és betámogatta a hallba. Kedves hangján igyekezett megnyugtatni a fiatalasszonyt.

– Semmi baj – mondta. – Rögtön szólok a lányomnak. Dianne Minter a szülői ház emeleti hálószobájában aludt. Az odalentről felhallatszó lárma azonban felébresz­tette. Az nap reggel olyan sűrűn esett a hó Virginiában, hogy attól tartott, el kell halasztania a látogatást. Kora délután azonban kissé csillapodott a havazás, ezért úgy döntött, megkockáztatja a négyórás utat Marylendbe. Ala­posan elfáradt, mire odaért, úgyhogy már tíz órakor el­nyomta az álom. Olyan fáradt volt, hogy bármennyire is szeretett volna, képtelen volt szülei társaságában megvár­ni az éjfélt. Anyja sürgető hangja verte fel szendergéséből:

– Dianne, gyere gyorsan!

Aztán odalentről egy másik, halálra rémült női hangot is hallott:

– Istenem! Jön a gyerek!

Dianne kiugrott az ágyból, és a lépcsőhöz rohant. Amint meglátta a kétségbeesetten sikoltozó idegen nőt, azonnal cselekedett:

– Anya! Hívd azonnal a mentőket! Papa, hozz takaró­kat! – rendelkezett, miközben leviharzott a lépcsőn. Monicához szaladt, és megfogta a kezét. – Minden rendben lesz, ne féljen! – mondta. – Ápolónő vagyok, a szülészeten dolgozom négy éve. Jöjjön, felkísé­rem az emeleti hálóba.

A lépcső tetején azonban Monica ismét felsikoltott. – Most jön!

Dianne lefektette az ágyra, és felkészült a gyermek fo­gadására.

– Milyen fekvésű a baba? Emlékszik, mit mondtak leg­utóbb az ultrahangos vizsgálaton? – kérdezte.

– Farfekvésű. Még ez is! – zokogott Monica.

– Ne aggódjon, nem lesz semmi baj. Ha lehet, ne nyom­jon, és igyekezzen nyugodtan lélegezni.

Dianne hangja megnyugtatóan csengett, pedig ő maga is alaposan megijedt. A gyerek idő előtt érkezik, és ráadá­sul farral; neki pedig semmiféle felszerelése sincs. Csak si­kerüljön élve a világra segítenie ezt a babát! Mégis igyekezett nyugodtnak látszani. Nyugi, Dianne – mondta magában. – Az Isten nem azért küldte hozzád ezt az asszonyt, hogy meghaljon a gyermeke. Tedd, amit tenned kett, és minden rendben lesz.

– Monica, látom a kicsi fejét! – kiáltotta Dianne. – Ne nyomjon!

Ebben a pillanatban megszólalt a csengő; az önkéntes mentős lépett be az ajtón. A tizennyolc év körülinek látszó fiún látszott, hogy szörnyen izgul, és fogalma sincs, mit kellene tennie.

– Hozza az oxigénpalackot, és a szüléshez használatos eszközöket! Gyorsan! – utasította Dianne. A fiú visszarohant a mentőkocsihoz; és épp akkor érke­zett vissza az eszközökkel, amikor a baba megérkezett Dianne kezébe.

– Gratulálok, Monica! Kisfia született!

– Nem hallom a hangját! Miért nem sírt fel? – kérdezte Monica. Dianne nem válaszolt. Lefejtette a köldökzsinórt, amely szorosan rátekeredett a gyerek vékony nyakára. Kiszívat­ta a nyákot a baba orrából, elmetszette a köldökzsinórt, és simogatással igyekezett rábírni a kicsit a lélegzésre.

– Adja az oxigént! Gyorsan! Kezd elkékülni!

Amikor a kisfiú visszanyerte egészséges színét, Dianne óvatosan Monica kezébe adta az újszülöttet. Addigra a mentősök is megérkeztek, hogy kórházba vi­gyék Monicát.

– Szorítsa magához a babát, a maga testének melege megnyugtatja – mondta Dianne, és alaposan betakargatta mindkettőjüket. – Sok szerencsét! – intett, amikor a men­tősök kiléptek Monicával és az újszülöttel a tizenöt fokos hidegbe. Másnap Dianne ellátogatott a kórházba, még virágot is vitt Monicának.– Ez a magáé – mondta, és az ablakpárkányra helyezte a csokrot. – Ez meg a babáé. – Amikor azonban lehajolt, hogy átadja a kis játékmacit az újdonsült édesanyának, egy­szerre hangos nevetésben tört ki. – Jé! Hiszen ez a papa párnája! – mondta.

– Nem értem... ez meg hogy történhetett? – csodálkozott Monica. – Sajnálom... Kérem, vigye vissza az édesapjának.

– Ugyan, tartsa csak meg. Szerencsét hoz.

– Maga hozott nekem szerencsét, Dianne. Maga nél kül... a gyönyörű kisbabám... az én kis Jacobom... bizonyosan... Képtelen volt kimondani azt a szót; sírva fakadt, és karját Dianne nyaka köré fonta. A két nő szorosan átölelte egy­mást; mindketten könnyeztek. Végül Dianne szólalt meg elsőként:

– Nem én hoztam a szerencsét, Monica. – Így kellett tör­ténnie.

– Hát akkor ez... akkor ez igazi csoda – szipogott Monica. – Én is valami ilyesmit akartam mondani – válaszolt Dianne.– Tudja, ma reggel kimentünk a kocsijához, hogy bezár­juk. Akkor láttuk, hol parkolt le. Három ház is van az ut­cában, ami közelebb volt a kocsihoz. Miért választotta ép­pen a miénket?

– Fogalmam sincs róla. Emlékszem, a nagyanyámhoz imádkoztam, hogy segítsen rajtam. Aztán gondolkodás nél­kül a maguk házához rohantam. Furcsa, ugye? Ott álltam cipő nélkül, zokniban, és olyan kínjaim voltak, hogy úgy éreztem, sosem érem el a házukat. Nem tudom, miért oda mentem. Egyszerűen így kellett tennem.