Gál Veronikát mutatjuk be, akinek a komáromi színház minden jelmezében benne van a szíve, tűje, cérnája! A koronaszörny megbénította a színházi életet, a próbák kurtán-furcsán félbemaradtak, a nagyjelmez azóta is jelenésre vár, a varrógéptű pedig beletört a finom kelmébe...
Mihez kezdhet ilyenkor a színházi varrónő, aki a korona előtti békeidőkben a jelmezeket varrta serényen? Mit várhat? Lesz még egyszer színházi varázs, a varrótű is folytathatja útját? Mert hiába indult be az élet, a színpadok még mindig üresek.
A jelmez tervezője álmodja meg az új jelmezeket. Utána egyeztet a varrónőkkel, akik a terveket formába öntik...
– Varrónőnek tanultam, mindig is szerettem tűvel és cérnával dolgozni, azzal létrehozni a szépet – kezdi Veronika. – A rendszerváltásig egy szalonban dolgoztam, ahol ruhákat varrtunk méretre, utána otthon folytattam a varrást. Mindig is szerettem a színházat, s mikor lehetőség adódott, hogy besegítsek a varrodába, igent mondtam. Először bedolgoztam a nagyobb daraboknál, pár évvel később pedig, amikor megüresedett egy státusz, állandó munkatárs lettem.
– Mennyiben más egy színháznak varrni?
– Nagyon más és roppant izgalmas. Egy ruhaszalonban nincs annyi kihívás, mint a színházban, hisz a korhű jelmezek nagyon bonyolultak. Itt mindig akad szakmai kihívás, ezért is szeretem a munkámat. Ahogyan nincs két egyforma darab, úgy nincs két egyforma színházi jelmez sem. Többféle anyagot használunk, mint egy varrodában, és a szabásminták is igen változatosak, hiszen minden kornak más volt a viselete. Nekünk, varrónőknek is a színpad ritmusa diktál: mire a színész a próbafolyamat során felépíti a szerepét, addigra mi is elkészülünk a jelmezével. A végén a színész a jelmezzel magára ölti a szerepét is. Jó érzés, hogy mi is hozzátesszük a magunk tudását, ötleteit a sikerhez. A mi színházunkban igazi csapatmunka folyik! A mai napig tanulok, mindig kitalálok valami újat, mert tökéletes ruhát kell varrni, nem állhatunk meg félúton.
A színházban a színész játszik, ő áll a világot jelentő deszkákon. Ha forró a hangulat és jó az előadás, a nézőtől vastapsot kap. Ám ez a taps azoknak is szól, akik a háttérben dolgoznak, és a néző számára láthatatlanok. Gál Veronika húsz éve dolgozik a Komáromi Jókai Színház varrodájában, a repertoár minden darabjában benne van a szíve, tűje, cérnája. Ám most pihen a varrógépe.
– Hogyan képzeljük el a munkáját?
– A komáromi színház repertoárjában évente öt új bemutató szerepel. Ez azt jelenti, hogy – mivel a színházi évad tíz hónapból áll –, mi minden második hónapban premiert tartunk. Vagyis mi kéthavonta újabb jelmezeket varrunk. A varrodában ketten dolgozunk, de a főnökünk mindig más, mert minden darabnak más a jelmeztervezője. A jelmeztervező tervezi meg a jelmezeket a darabhoz, ő választja ki az anyagokat is. A kivitelezést pedig megbeszéljük. Nagyobb darabok esetében – ilyen egy musical, ahol tánckar is szerepel – sokkal több a munkánk. A női ruhákat mindig mi készítjük, ám amikor sok a munka, a férfiöltönyöket inkább rábízzuk külsősre, hogy időben elkészüljünk. Itt nem lehet csúszni.
– Akkor a színház ruhásszekrénye hatalmas lehet…
– Így igaz. Hatalmas! Egy nagy raktárhelyiségben sorakoznak az évek hosszú során összegyűjtött jelmezek. A jelmeztervező nem ugrik fejest a tervezésbe, először mindig felméri a készletet. Ha talál olyan jelmezt, ami passzol a színdarabhoz, akkor felújítjuk, és rászabjuk a színészre. Férfiöltönyt, frakkot, szmokingot nem feltétlenül veszünk újat. Sokszor csak a mérettel van gond: a nagyból tudunk kisebbet csinálni, viszont fordítva már nem megy. Van, amikor toldozunk-foltozunk, vagy felhasználjuk egy régi ruha gallérját, ujját. Ha kortárs darabról van szó, a konfekció a költséghatékony megoldás, azt igazítjuk a színészre. A színész a jelmezzel magára ölti a szerepét is.
A jelmezen számtalan furfangos megoldást kell alkalmazni, hogy a színésznek könnyen menjen benne a mozgás, és úgy érezze magát benne, mintha ráöntötték volna.
– A színház március 10-én becsukta kapuit. Azóta akadt munkája?
– Március 27-én lett volna Szilágyi Eszter Anna: Szeretkezz, ne háborúzz című darabjának a premierje. Mindig a bemutató előtti héten adjuk át a jelmezeket, hogy a színészek már abban tudjanak próbálni. Hónap elején még nem tudtuk, hogy a járványügyi helyzet miként alakul, ezért otthon befejeztük a jelmezeket. Ez azt jelenti, hogy átadásra készen várják a gazdáikat. Utána én szájmaszkokat varrtam a raktárkészleten lévő pamutanyagokból a színház dolgozóinak és családjaiknak, összesen 360 darabot. A kolléganőm magyarországi, ő a határok lezárása miatt már nem tudott besegíteni.
– A színház minden valószínűség szerint már csak ősszel nyitja meg kapuit. Ráadásul Komáromban az igazgatóváltás is folyamatban van, ám a járvány mindent félbevágott. Milyenek a kilátások?
– Nem tudjuk, mit hoz a jövő. Kivárunk és reménykedünk! Kollégáimmal abban bízunk, hogy a színház kitart, és mindenki kap fizetést.
Az én lányaim már felnőttek, az egyik Budapesten él a családjával, a másik pedig Krakkóban. Így csak magamat és a lakást kell fenntartanom. Vannak kisgyermekes kollégáim, nekik sem egyszerű. Bízunk a vezetésben!
– Hogyan tölti mindennapjait?
– Eddig mindig volt munkám, sosem ültem otthon tétlenül. Nekem is meglepő ez a tétlenség. Szeretek főzni, az erkélyemen kávézni – és most nagyokat sétálok a természetben. A Vág-part közelében lakom, a táj gyönyörű. A lányaimmal és a három budapesti unokámmal naponta beszélek telefonon. Sok minden hiányzik most, az igazi élet illata, a találkozások – de a legfontosabb, hogy legyen megint színházunk! A művészet megmutatja az élet szépségét, és reményt ad a legnehezebb időkben is.
