Nehéz megmondani, mi is az a jóság. Ahogy azt is nehéz eldönteni, mikor teszünk jót valakinek.
Értékes kincseink, a népmesék remekül rávilágítanak arra, hogy emberi kiteljesedésünkhöz szükség van a rosszra is. Ördögök és mostohák nélkül csak állóvíz volna az élet. Jancsikából nem lenne János, a harmadik fiú sosem indulna el szerencsét próbálni, és a szegény árvából sem lenne királylány. Minden rosszban van valami jó – tartja a mondás, és valóban.
A nehézségek kimozdíthatnak a komfortzónánkból, hogy végül erényekben gazdagodhassunk. Olyan ez, mint mikor a hozzánk vágott citromból limonádét készítünk. Fogalmazhatnánk úgy, hogy a jóság az emberséges gondolkodás tettekben való megnyilvánulása. Sokan azt mondják: ha már jót nem tudok tenni, legalább nem ártok. A jó és a rossz elválaszthatatlan ellentétek, ahogy a fény és az árnyék, a nappal és az éjszaka, melyek kéz a kézben járnak, s közösen alkotnak egy teljes napot.
Ki a jó, és mikor cselekszünk jót?
A kisgyerekek szerint aki kedves, az jó is. A felső tagozatos diákok már kezdik kapiskálni, hogy a jópofa és kedves emberek nem mindig jók; hogy a mézesmázos szavakból hamar lesz „haragszomrád“. Ők már többre értékelik a néma keveseket, azokat, akik baj esetén kiállnak mellettük; és akikre valóban lehet számítani. „Az a jó ember, aki felvidít, ha rossz a kedvem” – mondták többen is.
Azt hiszem, a kiskamasz a korral valami hihetetlen, utána soha vissza nem térő bölcsességre tesz szert. Fején találja a szöget: pontosan megmondja, hogy mire vágyunk a leginkább.
Jótett helyébe jót várj?
A felnőtt már csak úgy van vele, hogy a kedvességért cserébe vár valamit, ha mást nem, hát egy hátba veregetést. Vagy épp fegyverként használja a jóságot, megfelelő pillanatban tüzel vele egyet. „Bezzeg akkor jó voltam!” „Csak addig kellettem, amíg segítettem.” Tény, hogy olykor kapunk kisebb-nagyobb pofonokat, ráfizetünk, de a jóság akkor sem kölcsönbe jár. Ahogy az sem mindegy, hogy jók akarunk-e lenni, vagy csak jónak akarunk látszani.
„Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, hogy melegednének az emberek” – írja József Attila. Mit akart ezzel mondani? Azt, hogy a sok ócskaságot azért kéne ráhányni a tűzre, hogy ne fázzon a lelkünk. A sok limlom csak elválaszt bennünket egymástól; ha megszabadulunk tőlük, közelebb kerülhetünk egymáshoz. Mert az emberben eredendően ott a jó szándék. Gyűjtünk a vakoknak, állatmenhelyeknek adakozunk, cipős dobozokat töltünk meg apróságokkal, babaruhákat adományozunk a kórházaknak. A másik oldalon rengeteg apró figyelmességgel is megajándékozhatjuk egymást, mert néha ezeken több múlik.
Deák Csáky Julianna, a történet szerzője
Mikor a kollégám leül velem szemben az ebéden, csak annyit kérdez: Te sem álltál meg ma, igaz? S már attól jobban érzem magam, hogy nem kellett sóhajtozni, mégis észrevette, hogy nehéz napom volt. Látom, ahogy a szakácsnők fáradt szeme felcsillan, mikor annyit mondok: Szép hétvégét! Jólesik egy-két emberséges mondat a bolti eladóknak is. A legnemesebb ajándékok mindig névtelenül érkeznek: hangzik el a Doktor House egyik epizódjában. Sosem az ajándék a fontos, hanem a tény, hogy valaki figyel ránk. Semmi nem tud olyan jólesni, mint a kedvenc reggeli csokim, amit a kedves kolléga odacsempészett az íróasztalomra.
Tudom, nehéz kilépni a valóságba, és emotikonok küldése helyett igaziból rámosolyogni valakire, meghívni egy csésze teára, vagy leülni egy közös vacsorára. Pedig az ilyen apró morzsáktól lakik jól a lelkünk. A „majd legközelebb” ritkán jön el. Arról nem is beszélve, hogy egy lehangoltságot nem lehet két hét múlva felvidítani. Legyünk jók ma!
