A kertvárosi háziasszony a mindenkori amerikai nő esszenciája; nők milliói élték az életüket az ideálkép szerint a hatvanas években. Senki nem vitatkozott azon, hogy alsóbbrendűek-e a férfiakhoz képest, egyszerűen mások voltak.
Maguk sütötték a kenyeret, maguk varrták a gyerekek ruháit, egész nap járatták az új szárítógépüket, és hetente kétszer ágyneműt cseréltek. Arról álmodtak, hogy tökéletes feleségek lesznek, s ennek érdekében talpig sminkben feküdtek le este a férjük mellé, majd mikor a férj elaludt, az éjszaka leple alatt leszedték a vakolatot. Mindezek a szerepek már tökéletesen átalakultak – ismerjünk meg különböző női nézpontokat!
(© sallyedelsteincollage.com)
ALENA VAGYOK, SZÜLETETT FELESÉG
Reggel is jóval előbb felkeltek, hogy megint ki tudják mázolni magukat, s a férjet és a három gyereket már gőzölgő kakaó és reggeli várta, valamint egy tökéletes anya. Aki egyetlen dologért küzdött az életben, hogy megszerezze és megtartsa a férjét... A kertvárosi háziasszonyok utódai a napjainkban feltűnt angoltradwife mozgalom hívei.
A traditional wife angolul hagyományos, született feleséget jelent.
Angliában útjára indult a tradwife mozgalom. A róluk szóló írásokat az ötvenes évek amerikai háziasszonyképeivel tűzdelik tele. Ettől viszont az egész nem tűnik valóságosnak, rá is kerestem egyik szószólójuk, az angol Alena Kate Pettitt (35) profiljára. S lám, ott van: tehát Alena egy hús-vér nő, aki a kiposztolt fotón épp a Ladurée cukrászdából sétál ki, ahol finom macaronok társaságában találkozott a barátnőjével. Ezek szerint van mit a tejbe aprítania – nem neki persze, hanem a férjének –, mert a párizsi Ladurée nem egy olcsó hely.
Az angol Alena Kate Pettitt a húszas évei végén egy jól fizető marketingvezetői posztot hagyott ott, hogy főállású feleség legyen. Közben blogot indított Darling Academy címmel, s azóta már egy könyvet is kiadott a modern háztartásvezetésről.
Blogján leírja, hogy a magukat hagyományos feleségeknek tituláló asszonyok száma egyre nő. Ezek a nők nem dolgoznak az otthonukon kívül, esetleg csak jótékonysági munkát végeznek – viszont a közösségi média segítségével trendivé teszik a háztartásvezetést. A háztartásvezetést, ami mindig is láthatatlan női munkának számított, s amiért nulla jövedelmet kapnak a nők.
„Ha a férjem megfizet azért, hogy otthon maradjak, és ellássam őt meg a gyerekeket, s ezért cserébe csak egy plusztányért kell kitennem az asztalra, akkor ez egy jó kompromisszum” – mondják ezek a feleségek, akik mosolygós gyerekeikről posztolnak a közösségi oldalaikon, és sütős-főzős képeket raknak ki.
Olvass tovább: Alena vagyok, született feleség
MITŐL SZENVEDTEK AZ AMERIKAI KERTVÁROSI HÁZIASSZONYOK?
Mitől szenvedtek az amerikai kertvárosi háziasszonyok? Egy furcsa, nevenincs betegségtől. A született feleséget az ötvenes évek Amerikájából importálták a tradwife-ok. A mozgalmat népszerűsítő képeken ondolált hajú, csinos nők rakják be az edényt a mosogatógépbe. Nem szabad azonban azt gondolni, hogy ezek a nők olyan boldogok voltak. Pont róluk, a kertvárosi született feleségekről írta a könyvét az amerikai Betty Friedan, aki maga is kertvárosi feleség volt.
Az ötvenes és hatvanas években Amerikában az volt a felfogás, hogy a nők számára minden, ami a család és a háztartás körén kívül esik – legyen szó akár tanulásról, politikáról, karrierről –, nem kívánatos elfoglaltság, mert nem nőies. Kertvárosi háziasszonynak lenni pedig sokak vágyálma volt, hisz az amerikai nő a háztartási gépeknek – a mosógépnek, a szárítógépnek, a mosogatógépnek – köszönhetően megszabadult a rabszolgamunkától. Sőt, a félkész élelmiszerek is akkoriban jöttek divatba, melyeket csak be kellett tolni a sütőbe.
A bájos asszonyka reggel búcsúzóul mindig megcsókolta a férjét, majd kombijával elfuvarozta a gyerekeket az iskolába, utána új elektromos padlósúrolójával fényesre suvickolta a nappali padlóját. Eszébe sem jutott, hogy a világ nagy kérdéseivel foglalkozzon, a döntést mindig ráhagyta a férjére. Míg az egyik szobában a férj az üzletről folytatott eszmecserét, a másik szobában az asszonyok az új kanapéhuzatról cseverésztek.
Ha pedig a nőnek problémája akadt, azt hitte, vele nincs valami rendben, hogy nem érez semmiféle lelkesedést, mikor a konyhakövet fényesíti. Mert a kertvárosi háziasszony igazából maga sem tudta, hogy mitől szenved...
„Valahogy üresnek érzem magam” – mondták ezek a nők, akik időnként furcsán reményvesztettnek érezték magukat. Egy clevelandi orvos „háziasszonypenésznek” hívta ezt a betegséget. Némelyeknek ugyanis véres hólyagok fakadtak ki a kezükön, és nem az erős mosogatószertől. A kertvárosi babaházakban élő háziasszonyok sokszor arról panaszkodtak, hogy ők biztosan neurotikusok, mert nem tudják, mi bajuk van; s a végén mindig elnyomják a problémát egy nyugtatóval...
Olvass tovább: Mitől szenvedtek az amerikai kertvárosi háziasszonyok?
FŐÁLLÁSÚ ANYA VOLTAM
A mai anyukák szülési tervet írnak, szoptatási tanácsadót fogadnak, jógára, gátlazító szeánszra járnak. Huszonkét évvel ezelőtt még más volt a világ, sima kismamatornát is nehezen lehetett találni. Huszonöt évesen szültem először, s a következő négy évben még három gyermekkel bővült a családunk. Készültem az anyaságra, bár egyáltalán nem olyan formában, mint ahogy azt ma látni.
Tíz év alatt nem volt minden tökéletes. Nem voltam a háziasszonyok koronázatlan királynője, sem a feleségek gyöngye, de még csak egy második Montessori sem lett belőlem. Mégis úgy érzem, megérte. Ma sem csinálnám másként. De ez az én, csakis az én életem – mindenkinek más az útja.
Első terhességem idején a kezembe nyomták a Kniha o našom dieťati című könyvet: s ezzel el is volt intézve a felkészítésem. A szocializmus ideje alatt született babák a könyvben leírt elvek szerint gyarapodtak szeretetben és törődésben. Sem az iskolában, sem a családi körben nem gondolták fontosnak, hogy a problémákról is szót kellene ejteni. Persze, én azért olvasott ember voltam, összecsipegettem ezt-azt az anyukaéletemhez.
Nagy hatással voltak rám dr. Ross Campbell könyvei, a Nehéz évek, az Óvjuk őket, a Szülői hivatás, a Dühöngő ifjak. Úgy éreztem, fel vagyok vértezve a nehézségek ellen: az első röpke 13-15 évünk most már valahogy csak eltelik. De ne szaladjunk ennyire előre. Egy hideg, novemberi napon megszületett a Nagyfiam, akit akkor még nem Nagyfiamnak hívtam, hiszen nem tudhattam, hogy négy év múlva születik még két fiam. Tizenkilenc hónapig éltünk csodálatos harmóniában, semmi nem zavarta meg az idillt. A szoptatás, a fürdetés, a peluscsere és a séta körül forgott az életünk.
Babácskánknak sokat énekeltem, mondókáztam, meséltem. A szoptatás elhagyása után új ízekkel próbálkoztunk: nem felejtem el, milyen arcot vágott, mikor először került a szájába zöldségpüré.
Ahogy bekapta, már fordult is ki a szájából, mintha azt kérdezte volna: Mi ez? Vicces volt. Első születésnapja előtt tudtam meg, hogy megint gyereket várok. Na, ezt már komolyan kell venni, hamar át is költöztünk egy magyar többségű városkába, ahol volt magyar óvoda. Itt egy hétemeletes panel legfelső emeletén vártam a második babámat.
Olvass tovább: Főállású anya voltam
ANYA VAGYOK, CSAK NINCS GYEREKEM...
Gyermeket elveszíteni talán a legnagyobb fájdalom a világon – akkor is, ha a gyerek egy elsuhanó, meg sem született baba. Ki segíti azokat az anyákat, akik méhük gyümölcsét spontán vetéléssel veszítik el? Mit érez a kismama és családja? Előrebocsátjuk, hogy nálunk nem létezik intézményes segítség a számukra. (Az elsuhanó babák anyukái sokat tudnának erről beszélni.)
A becslések szerint évente mintegy 23 millió vetélés történik a világon. Minden tizedik nő elvetél, gyakran nem is egyszer. Régen nemigen beszéltek a vetélésről, tabunak számított – a nő szégyellte, mintha az egész az ő bűne és szégyene lett volna. (Számos ilyen tabu van, ami nem létező bűnöket ken a női nemre.) Ma viszont már számos Facebook-csoport és blog foglalkozik a témával.
(© Alberto Ruggieri)
Sok celeb vagy ismert színésznő megosztja a tapasztalatait a világgal – legutóbb éppen a 64 éves Sharon Stone, aki kilenc alkalommal vesztette el a gyermekét. „Nem kis dolog ez sem fizikailag, sem lelkileg. A vetélést minden nő hatalmas fájdalomként éli meg. És persze kudarcként, hogy valamire nem volt képes... Nem volt képes megtartani a gyermekét. Mégis úgy áll hozzá a környezet, hogy a csapást egyedül kell elviselnie, elrejtőzve a világ szeme elől. Holott ilyenkor van a legnagyobb szükségünk megértésre és együttérzésre” – írta tavaly júniusban.
Kitekintés a világba!
Sharon Stone bejegyzésére Peta Murgatroyd, az amerikai Dancing with the Stars táncosnője is reagált, aki a Covid-járvány következtében vesztette el a gyermekét. Ez már a harmadik terhessége volt, amely vetéléssel végződött. Hozzászólásával fel akarta hívni a figyelmet arra, hogy a nők sokszor szégyellik a vetélést: olyan ez, mintha a saját alkalmatlanságukkal szembesülnének. Nem véletlen, hogy a vetélést sokan családi titokként kezelik. Az anya még a lányának sem mondja el, hogy min ment keresztül, s mikor a lány is hasonló cipőben jár, neki is olyan lesz a hozzáállása, hogy „takarjuk el” a szégyent, inkább ne is beszéljünk róla. S ez jellemző a társadalmi attitűdre is, amely sokszor segíteni szeretne, de fogalma sincs arról, hogy kellene beszélni vagy bánni az elvetélt nővel.
De miért, miért ez az (ön)sértő és megbélyegző hozzáállás? Miért nem tudunk még mindig beszélni ezekről a természetes történésekről? Hisz a természet gyermekei (is) vagyunk, a vetélés pedig egy biológiai aktus. Emellett: az orvostudomány közel sem mindenható – ez annyit jelent, hogy minden életet sajnos nem tudunk megtartani.
Globális testvériség
Sharon Stone tavaly a BBC Woman’s Hour című műsorában is beszélt a vetéléssel kapcsolatos tapasztalatairól. Dicsérte a Globális testvériség elnevezésű kezdeményezést, amelyhez Vanessa Kirby brit színésznő és Chrissy Teigen amerikai műsorvezető is csatlakozott. Nekik is köszönhető, hogy a világhálón már több szó esik arról a fájdalomról és veszteségről, amelyet az anyák éreznek, amikor elvetélnek, vagy amikor újszülött kisbabájuk meghal.
Olvass tovább: Anya vagyok, csak nincs gyerekem...
HA NEM SEGÍTESZ, BELEROPPANOK!
Közel a negyvenhez egy ötéves kislány és egy csecsemő édesanyja vagyok. Dolgozó nő, anya, feleség, lelki társ, házvezetőnő, szakács egy személyben... A család összetartásának napi terhét mind én cipelem. S most elérkeztem ahhoz a ponthoz, hogynem bírom tovább. Fogytán az energiám és a türelmem.
Nem vagyok már mai csirke. És nem győzök mindent. Mindössze napi huszonnégy órám van arra, hogy minden szerepkört betöltsek. Ami nem könnyű, főleg lelkileg. S ki máshoz fordulhatnék segítségért, ha nem a férjemhez? Mire ő azt válaszolja, hogy reggeltől estig robotol a családjáért, s mikor hazaér, pihenésre vágyik... Na és én? Én mikor tehetem üresbe a váltót?
(© Geoff McFetridge)
Mikor a gyerekek elalszanak, tizenegy után leheveredek a kanapéra, kezembe veszem a könyvemet, aminek sosem érek a végére. Pár átnyálazott oldal után kipottyan a kezemből, mély álomba zuhanok, csak a bekapcsolva maradt tévé vet véget a bóbiskolásomnak. Résnyire nyitott szemmel becsoszogok a hálóba, lefekszem az ágyba, de alig hajtom le a fejem a párnára, a kicsi már ébreszt. Közben az ötéves nagy is bemászik mellém, a fáradtság fejbe vág, mit a fél tégla, s reggelre nyálasra alszom a párnámat.
Szabadnapot kérek!
Kedves anyukák és feleségek, magatokra ismertetek? Bizonyára nem vagyok egyedül az érzéseimmel... A férjem kétségkívül egy jó ember. Mindene a család, igyekszik mindent megadni a gyerekeknek, de a pelenkacsere és az altatás kifog rajta. Imád mókázni és vidámkodni a lányokkal, de egy sikertelen nap után jobb őt messzire elkerülni – olyankor minden ingerli. A gyerekzsivaj, a kávédaráló, de legfőképp az, hogy vigyázzon a gyerekekre, míg leugrok a boltba kenyérért. Ritka alkalom, mikor a barátnőimmel sikerül összehozni egy csajos programot. Kéthavonta egyszer tudok rá időt szakítani, s olyankor apás délutánja van a lányainknak. A férjem azt mondja, oké, csak menjek, de a találkákra mindig pattanásig feszült idegekkel érkezem...
„Anya vagy! Minden este arról tartasz nekem előadást, hogy nem győzöd elvégezni a feladataidat! Mikor elmész, olyankor hogy éred utol magad?” – szegezi nekem a nyílt kérdést. Betegesen féltékeny. Mindig is az volt. Félszeg kirohanása is ennek tudható be. „Nem érdekel, ki mennyi ideig szürcsöli a kávét vagy a végére jutottatok-e a pletykának. Fürdetésre mindenképp érj haza!”– hangzik a verdikt. Pedig én szívesen maradnék, hisz kéthavonta egyszer talán nekem is kijár egy kis házon kívüli lazulás... Mégsem ellenkezek. Igen, kozmetikushoz is járok – szerinte az is kikapcsol. Igaza van. Mégis! Ő akár heti két-három alkalommal is bejelentheti, hogy focira megy, sőt eljár a haverokkal síelni, nyáron a tengerhez, mert neki igazán szüksége van „kikapcsra”, hogy bírja a stresszt.
Pedig olyan jó lenne, ha legalább egyszer azzal jönne haza: „Elviszem a gyerekeket sétálni, nyugodtan pihenj le.” Úgy látom, a teher nagyon egyenlőtlenül van köztünk elosztva, és ha ezen hamarosan nem változtatunk, összeroppanok.
Még több segítség, még több szabad délután!
Mindketten olyan családban nőttünk fel, ahol jelen volt az anya és az apa is. Az anya háztartásbeli volt, az apa pénzkereső. Az anyukám egy veterán szuperhős, nagy teherbírással. A család gondviselője, rá mindig számíthatunk. A gyerekeim imádják; bármikor bevállalja az unokákat, kérés nélkül jön és segít. A régi idők nagyija. Nem értem, hogy neki hogyan sikerült az, ami nekem nem... Mit ne mondjak, apukám sem volt igazán jelen az etetésnél, fürdetésnél.
Anyukám sütött, főzött, mosott, takarított, nevelte a gyerekeket, és nem várta el apámtól, hogy vegye ki ebből a részét. Persze, örült, ha apa az ebéd befejeztével elmosogatott, de semmit nem követelt. Az is igaz, hogy segítő kezek vették körül, mert többgenerációs házban éltünk, és a nagyi vigyázott rám, míg anya a dolgát végezte. Az ő példája nyomán én is egy mindent elbíró nő akartam lenni.
Olvass tovább: Ha nem segítesz, beleroppanok!
MIÉRT VÁLUNK?
Van, mikor tisztább eltörni egy tányért, mint elmosogatni. (Fodor Ákos-idézet) Így váltam én! Várjuk olvasóink történeteit és hozzászólásait.
