Láttál-e már őserdőt? Fejtél-e már kecskét? Ettél-e már egy forró nyári napon az Öreg-Dunában gázolva? Kerested-e már Tündér Ilona aranyhaját a part menti fövenyben? A szerencsésekkel az első Kukkonia-táborban mindezt kipróbálhattuk.
Az Új Nő és a Kukkonia Polgári Társulás közös rajzpályázatára számtalan szebbnél szebb alkotás érkezett. A beérkezett rajzokon megelevenedett a Csallóköz világa: a mesés gazdagságról tanúskodó Aranykert, a tavirózsák közt fürdőző tündérekkel és királynőjükkel, a jóságos Tündér Ilonával. A pályázat résztvevői közül tizennyolcan ajándékban részesültek: a Kukkonia-tábor lakóiként négy csodálatos napot tölthettek el Keszölcésen, a Duna melléki aprócska faluban. A kalandozások mindjárt a megérkezés után megkezdődtek: alig rakodtunk le, máris indultunk a komppal túloldalra, Vajkára. (Ahogy tettük aztán a következő napokon is.)
Ismerkedni jószerével nem is volt idő, mert a komp már türelmetlenül várt ránk, hogy izgalmas kalandok után repítsen. Vajkán Zsigray András szegődött kísérőnkül, aki a magyar zárásig (így nevezik a helyiek) kalauzolt bennünket. Innen száraz lábbal sehogy sem juthattunk tovább! A nagyobbak gyalogszerrel, a kisebbek motorcsónakkal jutottak el aznapi táborhelyünkre, az Öreg-Duna egyik szigetére.
Előbbiek kis csapata az utolsó szakaszon hol bokáig, hol térdig gázolt a vízben. A többiekkel a parton maradva vártuk a vízi taxit, s az erdő alját borító szederbokrokról csemegézve múlattuk az időt. Félelemmel vegyes izgalommal vettük magunkra a biztonságunkat szavatoló, narancsszínű mentőmellényeket, majd szálltunk be a víz ütemére ringatózó csónakba.
Volt, aki néma csendben, volt, aki sikításba torkoló félelemmel lapított, miközben a csónak, dacolva a Duna sodrásának erejével, útjára indult.
Két szempillantás sem telt bele, s a félelem máris szertefoszlott: boldogan élveztük az elénk táruló vízi világot. S aki úgy gondolta, megússza szárazon, az bizony tévedett, a taxi ugyanis nem tudott a szigeten kikötni. Nem volt mit tenni, a mellényt levettük, táska a hátunkra, cipő a kézbe, zokni a cipőbe, és csobbanás!
A hideg Duna-víz a térdünket nyalogatta, de mire kiértünk a partra, a rekkenő hőségben újra visszakívánkoztunk a hűsítő folyamba.
Minden kívánságunk így teljesüljön! András bácsi ugyanis dinnyével kínált minket, viszont aki a piros belű finomságra vágyott, annak újfent a vízbe kellett gázolnia, hiszen a dinnyével megrakott asztal a Dunában várt az éhesekre. Csakúgy repkedtek a fekete dinnyemagok a vízbe! Aki jóllakott, szerencsét próbálhatott: akár egy kincsvadász, aranyat moshatott. Aki pedig éhes maradt, az a tűz mellett kukoricát sütögetett. A legbátrabbak azonban visszaszálltak a csónakba, s felfedezőútra indultak, az Öreg-Duna zugait kutatva.
A délután újra Keszölcésen talált bennünket. Lázban égtünk, vendégeket vártunk: Várkonyból és Bősről érkeztek hozzánk táncosok, hogy csallóközi polgári táncokat tanítsanak nekünk.
A kezdeti húzódozást önfeledt kacagás váltotta fel, a fülbemászó dallamok hatására tagjaink ösztönösen mozgásba lendültek.
A pozsonyi sétatéren megy a villamos,
Benne ül a kis Mariska, jaj de aranyos.
Csip-csap-csapodár, kilenc a cigány,
Engemet a babám a moziba vár
– énekeltük tele torokból a tánc mellé. A nóta olyannyira megtetszett a lányoknak, hogy különféle változatokban énekelték később is a játszótéren, séta közben vagy épp az erdő alján.
A második nap is hasonlóan izgalmasra sikeredett. A délelőttöt ismét Vajkán töltöttük, ahol az állatokkal ismerkedtünk. A farmon mindent szabad: lehet etetni és simogatni is a vidám kecskéket, a Párki névre hallgató, jócskán túlsúlyos, mégis félénk malacot meg a szelíd vizslákat, nyuszikat is.
Aki akarja, a kecskék egyikét meg is fejheti! Volt is ott nyüzsgés, hiszen ilyen közelről még senki sem látott hasonlót. A lurkók gurgulázó kacajjal örültek az állat tőgyéből fröcskölő fehér italnak. Bár a kóstolóért nem igazán jelentkeztek…
Kicsit odébb már várakozott ránk Gesztenye és Kicsi, a két lovacska, hogy fess kocsijukról megcsodálhassuk a környéket. A két paci, a gyerekek boldog sikongatása közepette, nekilódult, s rövid vágtában mutatta meg erejét. Aztán sétára indultunk. Körülöttünk számtalan gyógynövény, s mi eddig nem is tudtunk róla.
A kijelölt ösvényen haladva András bácsi mesélt nekünk a lyukas levelű orbáncfűről, a lándzsás útifűről és a csalánról is. Aki merte, a csalán friss levelét meg is kóstolhatta. Megtudtuk ugyanis, hogy ha óvatosan nyúlunk a kisebb levelekhez, nem csípik meg az ujjunkat. Feltekerve, ujjaink közt rövid ideig morzsolgatva állítólag finom csemege. Hát, nem volt túl nagy keletje…
Délután Nagy Iván, a Csallóközi Múzeum kurátora látogatott meg minket, s hozta magával az Aranykert varázsos lényeiről szóló meséit – és a dudáját. Megtudtuk, miféle próbákat kellett kiállnia annak, aki dudás szeretett volna lenni.
Akárki ugyanis nem fújhatott a dudába, hiszen annak varázsereje volt! Most bezzeg mindenki lehetőséget kapott arra, hogy a kecskebőrből készült zeneszerszámot megszólaltassa.
A csütörtök sem telt zene nélkül: Morc kapitány vezényletével a Sánta Mária fedélzetén indultunk képzeletbeli felfedezőútra. A kalandos utazásra a Kicsi Hang verséneklő együttes kíséretében vállalkoztunk: dalok és játékok útján bejártuk az óceánokat és a hegyeket, egyszer fáztunk, másszor izzadtunk, küzdöttünk sárkánnyal, kalózzal és cápával egyaránt. Az előadás hatása alatt aztán még másnap is vidáman énekelgetjük, hogy rumba, rumba, rumba. Rossz az, aki rosszra gondol! A rumba ugyanis nem más, mint a tengerészek kedvenc tánca. Na jó, meg persze mibe másba is fojtanák a bús matrózok bánatukat, ha nem rumba?
A csütörtök délután még egy várva várt találkozót tartogatott. A fiúk (de azért titokban a lányok is) már türelmetlenül várták a DAC focistáinak érkezését.
Pólót, cipőt hoztak magukkal csak azért, hogy kedvenceik aláírásukkal díszítsék azokat. A vendégek nem is okoztak csalódást: Szabó Ottó és Pape Macou Sarr türelmesen osztogatták az autogramokat, és lelkesen pózoltak a fényképezőgép előtt. Pape egy rövid meccs erejéig be is állt a srácok közé.
Hiába, rövid ez a csütörtök is, több már nem fér bele, mint egy búcsúeste a tűz körül... Van, aki életében először sütötte meg a saját vacsoráját, s akadt, aki bizony többször is nekiveselkedett, mert rendre csak ehetetlen széndarabot produkált. És a saját kárán egy életre megtanulta, hogy szafaládét kizárólag parázs felett érdemes sütni!
Miután a tüzet gondosan eloltjuk, lassan elcsendesül a ház. A szobák megtelnek elégedett szuszogással, s nekünk nincs más dolgunk, mint egy tábori kvíz összeállítása közben megmártózni az eltelt napok emlékében... Hamar elfutott ez a pár nap, talán túlságosan is gyorsan. Pillanatok alatt olyanok lettünk, mint egy nagy család.
Nagy, közös reggelik, ebédek és vacsorák fogták össze a napokat, közben játszottunk, nevettünk, és észre sem vettük, de tanultunk is, méghozzá nem is keveset.
Volt, aki itt tanult meg kártyázni, társasozni, táncolni, vagy épp bátorságát bizonyította – sokkal inkább magának, mint nekünk. Volt, aki életében először töltött otthonától távol napokat.
És volt olyan is, aki sírással küszködött, ment volna haza, de a szíve másik fele visszahúzta: Olyan jó ez a tábor! – vallotta be könnyes mosollyal. Aztán futott a társaival játszani...
