Tiszta szex. Egy könyv, amely rólunk, nekünk, nőknek szól. Már a borítója elcsábít. És ahogy olvasom, egyre inkább csodálom a szerzőt, hogy ilyen bátran, tabuk nélkül beszél legféltettebb titkairól, titkainkról. Mert a szex hozzátartozik mindannyiunk életéhez. Mégis agyonhallgatjuk. De vajon miért? És miért dönt úgy egy sikeres előadóművész-énekes, hogy a nők öntudatra ébresztése, lelkük gyógyítása fontosabb a művészi karrierjénél? – töprengek, miközben Somára várok.
Az énekes, műsorvezető, újságíró Spitzer Gyöngyi – művésznevén Soma – Debrecenben született 1966. május 29-én.1992-ben diplomázott le a Jazz Konzervatórium előadóművész szakán. 2005–2008 között Miskolcon, a Nagy Lajos Király Magánegyetemen tanult pszichológiát. 2002-ben megalapította a Soma Jazz Most zenekart, amelyben három éven át zenélt. 2003-tól a Megasztár tehetségkutató verseny három sorozatának egyik zsűritagja volt.
2005-ben Teljes ebédcímmel jelent meg saját albuma, 2006 őszén pedig a LIBIDÓ nevű zenekarával debütált. Balansz című albuma 2008-ban került a boltokba. Jelenleg VANAVAN nevű zenekarával koncertezik. 2006 májusában jelent meg első könyve, Ébresztőcímmel, majd két évvel később e könyv folytatása, az Ébresztő 2. 2010-ben a Nemek igenje, majd tavaly az Új egyensúly – Fordulópont a férfi és nő viszonyában jutott el az olvasókhoz. (© Soma Mamgesa / Facebook)
– Valójában nem én akartam változtatni, hanem a sors akarta így – kezd mesélni közvetlenül. – Nekem már huszonöt évvel ezelőtt egy asztrológus megmondta a születési képletem alapján: az a feladatom, hogy tanító-gyógyító legyek. Persze, a színpadról – mondtam erre én. Aztán az énekesi pályámon a sors egyre több akadályt gördített elém, míg a másik irányba egyre több ajtót nyitott meg előttem. Miután részt vettem a Megasztárban, felkerestek a Nők Lapja Cafétól, hogy dolgozzak nekik. Úgy gondoltam, van annyi élettapasztalatom, hogy megpróbálhatom az olvasói levelekre való válaszolást. Harmadszorra mondtam igent. De ma már nagyon örülök neki, hogy elvállaltam. Hihetetlenül sikeresek és népszerűek voltak a válaszaim. Az ezerötszázadik levél után azonban kezdtem úgy érezni, már mindent elmondtam, tehát vagy szépen elkezdem fejleszteni magamat, vagy abbahagyom. Akkor beiratkoztam a Miskolci Bölcsész Egyesület Nagy Lajos Király Magánegyetem pszichológia szakára, ami szó szerint beszippantott.
– A Nők Lapja Cafén az olvasók ezrei fordultak hozzád tanácsért, előadásaid telt házasak, önismereti táboraid, könyveid rendkívül népszerűek. Miért tartanak téged ennyire hiteles személyiségnek?
– Talán, mert soha nem próbáltam más lenni, mint aki vagyok. Nyíltan fel mertem vállalni önmagam, a gyengeségeimet, a kétségeimet, vívódásaimat, szorongásaimat, azokat az éveket, amikor önbizalomhiánnyal küszködtem, amikor kerestem a választ a kérdésre, ki vagyok én, mi az én utam. Az, hogy én ma olyan vagyok amilyen, nagyon sokban köszönhető a végtelenül szorgalmas belső munkának. Húsz éven át voltam különböző módszerek és terápiák függője, és az is megesett velem, hogy hónapokon át, nap mint nap nem tettem semmi mást, csak ültem egy tóparton, és vártam a belső jelre, a hangra, hogyan oldhatnám meg az életemet, találhatnám meg a választ kérdéseimre. Én mindig is azon a véleményen voltam: ha gond van, akkor igenis az embernek el kell menni „megszereltetnie” magát. Számomra döbbenetes, hogy most, a 21. században, amikor se szeri, se száma az öngyógyító módszereknek, az emberek mégis inkább a beszorultságot, szorongást, depressziót választják. Követik a családi mintákat, beleragadnak a megszokott életmintázatokba, csak mert félnek lépni, változtatni.
Az igaz, hogy amikor az ember elindul egy önismereti úton, annyi minden derülhet ki, annyi hazugság, önbecsapás, hogy a megoldás érdekében fel kellene forgatnia az egész életét. Ehhez azonban sok emberben nincs meg a kellő energia és bátorság. De addig nem is lesz, míg nincs elég önbizalmuk. Az mindennek az alapja. Szerencsére különféle módszerekkel fejleszthető. Csak tenni kell érte.
– Eddigi megjelent négy könyvedben a nőiességet inkább a lélek oldaláról közelítetted meg. Tavasszal megjelent Tiszta szex c. könyvedben viszont már a szexualitás tabuit döntögeted sorra.
– Mindig is úgy gondoltam, hogy mivel a szex az élet természetes velejárója, ugyanúgy lehet és kell beszélni róla, mint az életünk többi szegmenséről. Különben újabb és újabb generációk nőnek majd fel úgy, hogy viszik tovább magukban azt a blokkot, szégyent, bűntudatot, elfojtást, amit az évszázados keresztény neveltetés rótt ránk. Vagy éppen élik le életüket tévhitekben.
– Mint például a vaginális orgazmus nem léte?
– Igen. Annak idején nemcsak Veres Pali bácsi, az egy ország által ismert és közkedvelt szexológus, de még a nagy tudású Lux Elvira is azt hirdették, hogy vaginális orgazmus nem létezik. Mindezt arra alapozták, hogy a női hüvelyben nincs érzőideg, nem úgy, mint a csiklóban. Ahogy nők ezrei, akkoriban én is elhittem. Egészen addig, míg meg nem ismertem a férjemet. Neki köszönhetően tudom, hüvelyi orgazmus igenis van, csak meg kell találni azt a pasit, aki van olyan jó szerető, hogy el tud minket juttatni a megismeréséhez. De nyilván ez nemcsak a férfin múlik, hanem rajtunk is
– Az viszont nem biztos, hogy mindjárt az első férfi lesz az életünkben. Pedig válaszul a társadalmi értékvesztésre, egyre nagyobb divat a lányok közt, hogy csak a jövőbelijükkel bújnak ágyba.
– Szűzen férjhez menni? Hát, ez egy visszalépés, még akkor is, ha valamilyen szinten megkönnyíti az ember életét. Pláne, ha mindketten ártatlanul kerülnek a kapcsolatba, hiszen azzal, hogy nincs összehasonlítási alapjuk, nincs megmérettetés sem. Nem szembesülhetnek azzal, hogy esetleg nem elég jók egymásnak, pontosabban nem is passzolnak egymáshoz, nem tudják azt nyújtani a másiknak, amit az elődjük. Nem mondom, hogy ez nem jöhet be. De ritkán találja meg az ember elsőre azt, akivel kölcsönösen szeretik is egymást, és a nemi szerveik méretében is passzent van. E nélkül nem igazi társak. És hiába áltatja magát valaki azzal, hogy neki ez így megfelel. Évekkel később csak azt veszi észre, megbetegedett. Az elfojtások, az önbecsapás ugyanis előbb vagy utóbb testi-lelki betegségekben manifesztálódik. Szükségünk van azokra az érzésekre, energiákra, amiket a jó szex szabadít fel az ember testében és lelkében.
– Nagyon sok nő él jó lelki kapcsolatban, ezer szál köti a férjéhez, csak éppen megszürkült a házaséletük. Ha érzelmileg nem nyitottak, szerelem nélkül egy szeretővel boldogabbak lehetnek?
– Ha érzelmileg nem nyitott valaki, a szerelem be sem lép az életébe. Másrészt, nekem a férjem előtt bőven több mint száz szeretőm volt. Kalandoztam, éltem, pasiztam, tapasztaltam. Így aztán tapasztalatból mondom, abszolút jól működhet a szex szerelem nélkül is. Elég, ha az adott pillanatban testileg rá tudunk hangolódni a másikra. Ellenben az ilyen futó kapcsolatoknál oda kell figyelni arra, hogy helyén kezeljük az érzelmeinket. Nagyon sok nő esik abba a hibába, hogy ha jön egy fellángolás, bizsergés, akkor nem tudja az érzéki vágyat megkülönböztetni a szerelemtől, és nem létező érzelmeket vetít bele. És aztán jönnek a nagy csalódások.
– Hogyan lehet megkülönböztetni a valós szerelmet az érzéki fellángolástól?
– Nehéz kérdés. Egy olyan ember, akinek kevés élettapasztalata van, és ki van éhezve a szerelemre, valószínűleg nem is fogja tudni. És csak utólag áll össze benne a kép. De sokszor a nők nem is akarják tudni az igazságot, mert önbizalom híján függnek a másik visszajelzésétől. Egy kiszolgáltatott lélek pedig nem képes kellő éberséggel, tudatosan figyelni a saját belső hangjára. Talán mégis a legegyszerűebben úgy döntheti el az ember, ha eljátszik a gondolattal, képes lenne-e lemondani a másikról, és ha igen, mennyire lenne fájdalmas a gyászmunka.
– Van olyan szerelem, amelyről nem lehet lemondani?
– A szerelem kétféle módon jelenhet meg az ember életében. Villámcsapásként, amikor szó szerint lesújt, vagy szépen lassan felépül egy baráti, munkahelyi viszonyból, és mire az ember észreveszi, már beszippantotta, mint egy örvény. Az első esetben olyan mértékben indul meg a hormontermelés, oxitocin, dopamin, feniletilamin, adrenalin stb., hogy kész kémiai háború indul be az ember testében. Igazi őrület. Ezen nincs lehetőség változtatni. Erről az ember nem tudja magát lekondicionálni egészen addig, míg el nem csendesednek a hormonjai, és el nem jut egy „tiszta” pontra, amikor már át tudja látni az egész kapcsolatát. Ezen a ponton túl már a szerelem döntés kérdése. De addig nem. A másik esetben valamivel átláthatóbbak az érzelmek, könnyebb az esetleges lemondás, persze az is gyászmunka.
Ellenben, ha belegondolunk, egy ember életében olyan ritkán adatik meg az igazi, nagy volumenű, semmivel össze nem téveszthető viszontszerelem, hogy nagy kérdés, mennyire bölcs dolog arról lemondani. Már ha le lehet mondani. És itt a nagy különbség. Mert a szerelemnek hitt érzelemről könnyű lemondani, de az elementáris, karmikus szerelemről nem hiszem.
– Az előbb említetted a belső hangot, és egy helyen a könyvedben is azt írod, hogy a változásokat nem elég csupán akarni, meg kell hozzá hallanunk, mit súg a belső hangunk, mi a mi utunk. Erre bárki képessé válhat?
– A válasz és a lehetőség mindenkiben megvan. Vagy harminc éve használom erre a bumerángtechnikát. Ennek a lényege, hogy először is fel kell tennünk magunknak a kérdést. Alaposan végiggondolni, körbejárni, majd a lehető legpontosabban megfogalmazni, mi is az, amire kíváncsiak vagyunk. Ezután nem kell mást tenni, mint kikapcsolni magunkat a világ körforgásából, egyedül kimenni, rácsodálkozni a természetre. Nem szabad, hogy az agyunkat ellepjék a gondolatok, csakis a fákra, bokrokra, a tó vizére stb. kell összpontosítanunk. Elmélyedve, alaposan szemügyre venni minden kis levelet, virágot, úgy, hogy közben csak az fogalmazódhat meg bennünk, amit látunk. Ha mégis elkalandozna a figyelmünk, ki kell söpörni a gondolatot, és újra kell kezdeni. Eleinte nem könnyű elmerülni a jelenben, elérni, hogy minden mást elfelejtsünk. De ha sikerül, a válasz vagy még akkor ott, vagy egy-két napon belül hirtelen bevillan. Abból lehet tudni, hogy a jó választ kaptuk, hogy ezt egyfajta „aha”-érzés kíséri. Olyan, mint a megvilágosodás: jaj, hát ezt kell tennem! Ezt azonban csak kevesen vállalják. A mai kor embere fél egyedül lenni, fél a csendtől, mert akkor el kellene beszélgetnie önmagával. Magyarország a napi négy és fél órás tévénézési átlaggal a világelsők közt van, csak Amerika előz meg minket. A legtöbb helyen már reggel megy a tévé, nehogy végig tudják gondolni az álmaikat, azok üzenetét. Mindig szól valami, csak nehogy találkozzanak a saját gondolataikkal, meghallják a belső hangot: baby, te nem vagy boldog!
– Te boldog ember vagy?
– Igen. Boldog vagyok. A párom (Lőrincz György zenész, hangmérnök – a szerk. megj.) egy áldott jó ember. Maga a sármba öntött bölcsesség. Nagyon sokáig nézte, elviselte, ahogy keresem az utam, önmagam, ahogy növök fel mellette. Pedig nem volt mindig könnyű velem, mégsem volt soha egy szava sem. Nélküle soha nem lettem volna azzá, aki ma vagyok. A tökéletes boldogsághoz már csak egy dolog hiányzik az életemből, hogy a 21 éves fiam, Lázár is megtalálja a saját útját. Lányom, Hanna, aki egy évvel később született, teljesen más. Ő nagyon tudatos, elhivatott. Már most textilművész.
– Kevés férj dicsekedhet ilyen nyilvános elismeréssel. Ezek szerint ti több mint húsz éve éltek harmóniában, hullámvölgyek nélkül?
– Olyan házasság nincs. Egy időben el akartam válni, mert mintaként az anyukámtól, nagynénémtől, nagyimtól látott, mélyről jövő férfigyűlöletet, generációs haragot cipeltem magamban. Hiába kaptam én magam mellé egy személyben egy fantasztikus embert, jó pasit, szuper szeretőt, csodálatos apát, ha énbelém az volt kódolva, hogy a férfiak rosszak. És ezekből a megszokott, kondicionált mintákból nem volt könnyű kilépni. Aztán szerelmes lettem. A férjem nagy szenvedések közepette fogadta el, hogy válni akarok. Aztán, amikor ő lett szerelemes, száznyolcvan fokos fordulatot vett a történetünk. Rájöttem, mennyire fontos számomra a férjem. Nem akartam elengedni. Rettenetesen szenvedtem, de nem bántam, mert azt éreztem, így egyensúlyban tud maradni a kapcsolatunk. Ösztönösen éreztem – azóta tudom, hogy ez hellingeri kiegyenlítődés törvénye –, kapcsolatunk csak akkor kerül egyensúlyba, ha letudom az adósságom, és is szenvedek miatta. Hellinger azt mondja, hogy a kapcsolat akkor marad egyensúlyban, ha a jóból többet adunk vissza, a rosszból kevesebbet. Két év múlva, amikor lecsengtek a hormonok benne, közöltem vele, hogy ha a másik nővel boldogabb lesz, én nem tartom vissza, elengedem. És ahogy kinyitottam az ajtót, hogy tessék, repülhet, azonnal szakított. Ezután nyilván idő kellett ahhoz, hogy ismét felépüljön köztünk a bizalom, újraépítsük a kapcsolatunk. Amikor aztán volt köztünk egy elementáris szex, olyan óriási, amilyen már évek óta nem volt, tudtam, kapcsolatunk lépett egy szintet. Azóta sokkal klasszabb lett. Néha bizony egy harmadik fél jót tesz a megszürkült kapcsolatnak. De csak akkor, ha még közösek az utak, és él a szeretet.
(© Soma Mamgesa / Facebook)
– Könyvedben saját szexuális fejlődésedről és életedről is sokat elárulsz. Mit szólt ehhez a férjed, a családod?
– Ők előtte is maximálisan képben voltak. Én soha, egyetlen pillanatra sem akartam mást mutatni előttük, mint ami van. Azoknak, akiket szeretek, akik a legfontosabbak számomra, nem akartam hazudni. Őszinte, nyitott embereknek neveltük őket, de ehhez nekünk is ilyennek kellett lennünk. Ők tudtak az én szerelmemről, a férjem kapcsolatáról, konfliktusainkról, kibéküléseinkről. Még a naplóimat is odaadtam nekik elolvasni.
– Nem félsz, hogy azok után, hogy kiadtad magad, még nagyobb támadási felületet hagysz magadon?
– Mivel én egy megosztó személyiség vagyok, én már mindenfélét kaptam az életben: a tűzforrótól a jéghidegig. Egyszer megesett, hogy lekurváztak, máskor meg térdre rogytak előttem, és úgy hálálkodtak. Amikor 14 éve elkezdtem internetrádiózni, akkor szembesültem először a chatelők rosszindulatával. Napokig forgolódtam az ágyban, nagyon bántott. Mostanra azonban megerősödtem, már nem érintenek meg a támadások. Felesleges az ilyesmire energiát pocsékolni. Azt hasznosabb dolgokra szeretem fordítani.
– Ezek közé tartozik az Ózd melletti Hétes cigánytelep asszonyainak lelki támogatása is, illetve önkéntes munkáid, amiket az alapítványod, a Nők 2000 Nyitott Kapu közhasznú alapítványban végzel?
– Többek közt ez is. Három évvel ezelőtt, amikor először kimentem a telepre, megdöbbenve tapasztaltam, hogy milyen elmaradott körülmények közt élnek ezek a lányok, asszonyok. Szigorú patriarchátusban, ahol az egójuk teljesen háttérbe van szorítva. Semmi saját életük, önmagukra szánt idejük nem volt. Nehezen fogadtak el, és hitték el, tényleg segíteni akarok nekik. De mostanra megtört a jég. Beindult a hímző asszonykör, többen megtapasztalták, hogy a meditáció segíthet, tölthet. Kaptak olyan új gondolatokat, meglátásokat, ami többjük életébe újat hozott.
– Az a típusú ember vagy, aki mindig fejlődik, továbblép. Hogyan tovább?
– Rengeteg tervem, élet írta feladatom van. Remélem, elég hosszú életű leszek ahhoz, hogy mindezeket megvalósítsam, és egy nagy tudású „gurumama” válhasson belőlem. Szeretnék még fejlődni, megtapasztalni a maximális jelenben levést. És ha eljön az ideje, akkor szeretném mindazt a tudást, bölcsességet, ami akkor már a birtokomban lesz, lelkesedéssel átadni a következő generációnak, mert azzal tudok igazán segíteni.
