Ha valaki megkérdezi tőlem, milyen vallási felekezethez tartozom, mindenféle fanyalgás és habozás nélkül rávágom: keresztény vagyok. Ez olyan szorosan hozzátartozik az identitásomhoz, mint az, hogy magyar nőként azonosítom magam. A vallásomra úgy tekintek, mint egy ajándékra, amit a szüleimtől kaptam. Ez az ajándék támaszt ad, ha kétségeim támadnak, és vigaszt nyújt, ha szomorkodom.
A hitem miatt sosem érzem magam egyedül, van kihez szólnom, ha éppen senki sincs mellettem. Tudom, ki vagyok, nem befolyásolnak mások. Szerintem ez az egyik legfontosabb szempontja az elégedett és boldog életnek. Bevallom, hogy a fülbe gyónást sosem találtam szimpatikusnak, nem is praktizálom, mégis sokat ad az életemnek az, hogy kereszténynekérzem magam. És amikor Međugorjébe értem, tisztán láttam, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Sok más fiatal érez hasonlóan, mint én.
Međugorje különleges hely. A zarándokok mosolyognak, kedvesek, előzékenyek: és rengeteg köztük a fiatal! A lelket itt béke járja át, még akkor is, ha éppen fehér füst gomolyog a hátuk mögötti hegy felől.
1981. június 24-én hat fiatal a međugorjei Crnica hegyen bóklászik, amikor egy különös, fehér tüneményt vesznek észre. Először megrémülnek, nem merik megszólítani a jelenést, azonban másnap a hat fiatalból négyet valami a hegy felé szólítja... Így kezdődik Međugorje újkori történelme.
1981. június 25-én Ivanka Ivanković, Mirjana Dragićević, Vicka Ivanković, Ivan Dragićević és a hozzájuk csatlakozó Marija Pavlović és Jakov Čolo visszatérnek a hegyre, ahol a Szűzanya fogadja őket. Közösen imádkoznak és beszélgetnek vele, s attól a naptól kezdve minden nap megjelenik nekik Mária. Ugyan ketten közülük többé nem látták őt, én azzal a meggyőződéssel utaztam oda, hogy találkozhatok vele. És hogy ez megtörtént-e? Bizonyos értelemben: igen.
Rengeteg étterem és szálloda várja a vendégeket: mondhatni a vallási és a világi élet nagyszerűen megfér egymással ezen a vidéken, ahol a muszlim térség alig egy karnyújtásnyira van.
Međugorje, a zarándokhely
Bár a katolikus egyház szkeptikus a jelenésekkel kapcsolatban, úgy vélem, igazából az a fontos, hogy a hívők mit éreznek, miközben a jelenések hegyén imádkoznak a végtelenül egyszerű, ugyanakkor gyönyörű és magasztos Szűz Mária-szobor előtt.
Az út felfelé, a jelenések helyszínéhez fárasztó. Nincs járólappal kikövezve, lépcső éppen csak a hegy alján vezet egy rövid szakaszon. Az évek alatt kikoptatott sárgás-vöröses sziklák és kövek csúsznak a zarándokok lába alatt. Ráadásul amikor mi jártunk arra, iszonyatos hőség szárította a tájat, a Križevac keresztút környékén pedig bozóttűz tombolt, így oda nem is mehettünk fel.
A sziklás ösvényen járni nem könnyű, de azokat a terheket sem egyszerű cipelni, amelyeket néhány ember a vállán hord. Rengeteg arcon láttam a kétségbeesést. Voltak, akik a szobor előtt térdelve, sírva imádkoztak. Elképzelni sem tudom, miféle kínokra kerestek enyhülést. Őket nézve rá kellett jönnöm egy életbevágó dologra: olyan szerencsés vagyok, hogy a jelenések hegyén legfeljebb hálát adhattam az életemért.
Sütött a nap ezerrel, tikkasztó sugarai elől egy csenevész fa árnyai alá menekültünk. A családdal ott imádkoztunk, s ahogy a forró szél megtáncoltatta a Mária kezére akasztott rózsafüzért, semmi kétségem nem volt afelől, hogy bizony én is találkoztam vele a jelenések hegyén.
Később, amikor a napfény izzasztó ereje valamelyest enyhült, kimentünk Međugorje utcáira. A letisztult, kéttornyos Szent Jakab-templom körül nyüzsgött az élet. Jakab apostolnak, a zarándokok védelmezőjének sok dolga akadhat errefelé, mivel rengeteg ember forgolódott mindenfelé.
Voltak, akik a különféle nyelveken gyóntató papoknál sorakoztak, mások a szabadtéri misére igyekeztek, s többen kegytárgyakat vásároltak a város egészét átszelő boltok valamelyikében. Életemben nem láttam ennyi rózsafüzért, mint itt. Akadtak plüss Szűz Máriák, ékszerek, ruhák, szobrok, még cigi is, tíz csomag húsz euróért.
Nem vagyok dohányos, de ez igen jó árnak tűnt. Rengeteg étterem és szálloda várja a vendégeket: mondhatni a vallási és a világi élet nagyszerűen megfér egymással ezen a vidéken, ahol a muszlim térség alig egy karnyújtásnyira van.
Talán ennyiből is kitűnik: Međugorje különleges hely. A zarándok mosolyognak, kedvesek, előzékenyek. Itt a lelket béke járja át, még akkor is, ha éppen fehér füst gomolyog a hátuk mögötti hegy felől... Miközben a horvát nyelvű misén ültem, a több ezres tömegben, utánaolvastam annak, milyen imaszándékokat bízott a Szűzanya a látnokokra: ima a hitetlenekért, azokért, akik nem ismerték meg Isten szeretetét, ima a családokért, a betegekért, a fiatalokért, a papokért és ima a tisztítótűzben szenvedő lelkekért.
Bármi történt sok évvel ezelőtt, ma Međugorje az a hely, ahol az ember valamelyest visszaszerzi a hitét a jó szándék létezésében – és az általa szebbé tett világban.
