Sokunk ismeri az Őszi chanson című impresszionista verset. Engem már diákkoromban megragadott a hangulata: a hangzók búgása valóban visszaadta az őszi elmúlás érzését a maga szépségében. Mert valljuk be, az ősz a lehulló faleveleivel, a köddel, a levegő szürkeségével, a hideg, kellemetlen széllel együtt szép. Olyan életszerűen szép, hiszen az elmúlás előbb-utóbb minden életben bekövetkezik.
De az idők változnak. Ma már az ősz sem olyan, mint 30 évvel ezelőtt, s bár a vers iránti rajongásom nem kopott meg, nagyon tetszik a minap hallott új mondás: a szeptember az új augusztus, vagyis az ősz eleje az új nyár. Tavaly, ha visszaemlékszünk, ez hatványozottan igaz volt, hiszen napsütéses nyári napokat élhettünk át még szeptemberben is, idén azonban hirtelen, átmenet nélkül köszöntött be az ősz.
„Ősz húrja zsong,
Jajong, busong
A tájon,
S ont monoton
Bút konokon
És fájón.”
(Paul Verlaine: Őszi chanson – részlet, Tóth Árpád fordítása)
Őszi színek
Bár a kezem már fázik, tekerek a biciklimmel a Duna melletti töltésen, s ámulva csodálom a kanálisparti fák ezerszín csodáját. Narancs, bordó, aranyló sárga és megfakult zöld. Hálát adok a látás ajándékáért. Milyen magától értetődőnek vesszük ezt, pedig nem az. A látássérültek tudnának erről beszélni. Visszatérve a színekhez, ráeszméltem, mennyire szeretem az őszi természet színeit. Gondoltam egyet, hát beszereztem néhány guriga vastag fonalat, s nekiálltam alkotni.
Egy szép sálban gondolkodtam, amelyet pikk-pakk elkészítek. Horgolni sajnos nem tanultam meg, maradtam a kötögetésnél, melyhez jó vastag kötőtűk kellenek. A színes gurigákat egymás után veszem elő, ha elfogy az egyik, jöhet a másik szín. Színén sima, visszáján fordított öltéseket kanyarítok. Nem tudom, hogy ezt hívják-e lusta kötésnek, mindenesetre az én kötéstudományom ennél tovább sosem terjedt. Precízen kidolgozni, ráhajtásokkal szép mintát varázsolni a kötött holmiba sosem volt türelmem. Gyorsan készüljön el, engem ez motivál, s utólag esetleg rávarrok a sálamra egy szívecskét. És milyen jó is a nyakam köré tekerni az azóta elkészült puhaságot a fázósabb őszi-téli napokon!
Pomléi úti fák
A somorjai parkerdőbe vezető út szélén sorakozó hatalmas fák szinte az égig érnek. Ősszel a legszebbek – főleg, ha a még le nem hullott, gyér levelek átengedik a nap utolsó sugarait. A fák alatt puha levéltakaró keletkezik, olyan hívogató, hogy az ember legszívesebben beledőlne. Mint a kicsi hittanosaim, amikor ősszel, az óra keretén belül elvittem őket sétálni. Kacagtak nagyokat, rúgták a színes leveleket, majd a puha takaróba dőlve angyalkát rajzoltak a karjukkal, lábukkal.
Mennyi mindennek tanúi a fák! Könnyes szemek, szerelmes séták, vidámkodó gyerekek, lassan bandukoló, magányos öregek…
Gesztenye
Őszi sétáim velejárója, hogy a református templom melletti gesztenyefasor alatt hajlongok egy kicsit, s felkapok néhány szem formás, fénylő gesztenyét. Gyermeki lélekkel tudok nekik örülni. Pedig nincs is kinek szednem, hiszen a gyermekeim felnőttek, unokákra meg még egy ideig várhatok. Mégis, szinte ösztönszerűen felkapok néhány termést a lehulló levelek közül, s a tenyeremben melengetve azon jár az eszem, mit lehetne belőlük alkotni. Katicát, cicát, egy egész gesztenyecsaládot babakocsis gesztenyegyerekkel... S egyik sétám alkalmával örömmel állapítottam meg, hogy nem csak az én agyam kattog ezen: egy fiatal anyuka és két pici gyermeke szintén lelkesen keresgették a levelek alatt megbúvó kedves gömböket.
Őszi gasztronómia
Ha már a gesztenyét emlegetjük: egyetemista éveim egyik kedvenc élménye, amikor a barátnőmmel vettünk egy zacskó sült gesztenyét a nyitrai Tesco sarkán tanyázó nénitől, s egyik kézből a másikba raktuk, mert annyira forró volt a papírzacskóba rejtett illatos finomság. Később volt néhány próbálkozásom, amikor otthon beraktam a sütőbe a kereszt alakban bevágott fényes, kemény héjú termést. Finom volt, de a régi illatot és hangulatot nem hozta vissza. Családom számára az jelzi az ősz eljöttét, hogy reggelente főzök egy nagy kancsó teát, majd mézzel-citrommal ízesítve kortyolunk belőle a reggeli falatok mellé. Pakolok a tízórai mellé is termoszban egy adagot. Jól jön az a nap folyamán. Majd az idő előrehaladtával – az egyre hidegebb reggeleken és estéken – megjelenik az asztalon a tökös kávé és a sült tök.
Apropó, sült tök. Egyszer, egy kelet-szlovákiai munkaút alkalmával vastagon megporcukrozva kínálták az idősebb asszonyok. Szinte kifordult a számból: nekem bőven elég a narancssárga finomság természetes édessége a kicsit karamellizált, leégett aljával...
Az utolsó csepp az őszi poharunkban pedig nem más, mint a forralt bor. Nincs annál jobb, mint esténként bekuckózni a kandalló elé, s kortyolgatni a fűszeres finomságot. Ez már az ősz végét, a tél kopogtatását jelzi, de ennyire ne szaladjunk előre. Élvezzük ki az ősz adta ajándékokat. Szép őszt kívánok minden kedves Olvasónknak!
„Iszom a bort, ölelem a babámat
Úgysem érem keresztül a hazámat
Úgysem érem keresztül a világot
Elengedem most már
Nem őrzöm a lángot
Csak annyit még, neked s nekem elég
Világítsa be az erdő közepét
Arcodat láthassam, ha leszáll az este
S kezed teszed kezembe
Iszom a bort, ölelem a babámat
Úgysem érem keresztül a hazámat
Úgysem érem keresztül
Az erdő felett a csillagos eget
Ebbe a kis gyertyába
Lehozni tudom neked.”
(Kollár-Klemencz László – Bagossy Brothers Company: Iszom a bort)
