Mórocz Marcela (Szentmihályfa, 20) bűnösen fiatal és sokoldalú lány. Gyönyörűen énekel, és most már ír is. Szekeres Adrien a példaképe. Vendéglátóiparit végzett, jelenleg pedig közgazdásznak tanul. Sütni cukrász édesanyjától tanult. Romantikus novelláját az Új Nő pályázatára küldte be.
Marcela tortát süt, szépen énekel és novellát ír.
Találkozunk még
2018. február 20.
A kávéház ablaka mellett kihűlt teámat kortyolgatom. Február van. A téli szemeszter vége. Budapest terein zavartalanul történnek a mindennapok eseményei. A 4-es és a 6-os villamos kétpercenként megérkezik az Oktogon megállójába. Összehajtom napilapomat, majd kilépek a havas utcára. Szeptemberben cserediákként érkeztem a fővárosba. Akkor még nem sejtettem, mit tartogat számomra ez a mesés város.
2017. szeptember 29.
Péntek van. Igyekszem alkalmi munkahelyemre minél rövidebb idő alatt eljutni, hiszen már így is késésben vagyok. A portás biccent, én udvariasan köszönök. Egy szálloda éttermében dolgozom, a budai oldalon. Régi épület, rusztikus belső terei mégis varázslatossá teszik. A szállodában lakó vendégeink mind meleg mosollyal fogadnak, mikor kiszolgálom őket. Hirtelen hangos csörömpölésre kapom fel a fejemet. A sarokban az egyik asztalnál egy hölgy felborította teáscsészéjét, ami darabokra törött. Sietek feltakarítani. A nő duzzog, a férfi értetlenkedik a nő viselkedésén. A nő észreveszi, hogy az asztal mellett térdelek, épp a csésze darabkáit szedem össze, a férfi pedig fölém hajol.
– Sajnálom, hölgyem! A feleségem nem akart kellemetlenséget okozni. Engedje meg, hogy segítsek összeszedni.
Én csak motyogok az orrom alatt… Ahogy felpillantok, hangom elcsuklik. Még sosem láttam ennyire gyönyörű kék szempárt. Pár kósza, fekete tincs pillantásunk közé áll, ami még vonzóbbá teszi számomra az idegent. Tekintete melegséget tükröz. Teljesen belefeledkezem. A nő hangosan megköszörüli a torkát, mire én befejezem a takarítást. Akaratlanul is hallom, hogy a pár egy újabb veszekedésbe kezd.
Otthon, a diákszállón Rozi barátnőm türelmetlenül toporog apró szobánkban. Hosszú, vörös fürtjeit ujja köré csavargatja. Zöld szemével hatalmasakat pislog rám.
– Hanna, szeretném, ha hétfőn elkísérnél a tanulmányi útra. Tudod, a csoporttársnőm még mindig influenzás.
Rozival az egyetemen találkoztunk. Ő a menedzsment karra jelentkezett, én a marketing karon végzem tanulmányaimat. Hosszas gondolkodás után végül igent mondok a kérésére. Rozi a nyakamba ugrik. Milyen könnyen tudunk örömet szerezni egy másik embernek!
2017. október 2.
Csoportunk lassan halad a folyosókon. A fehérre meszelt falak barátságtalanul visszhangozzák lépteinket. Az alkalmazottak pörögnek, forognak, napi rutinjuk kizökkenthetetlen. Hát ilyen egy nagyszabású, nyereséges vállalat! Egy közeli padhoz sétálok, miután az automata lefőzte a kávémat. Várjuk, hogy valaki körbevezessen minket. A folyosó végén megjelenik egy kifogástalanul öltözött férfi. Ez nem lehet! A kék szempár most inkább hűvös, távolságtartó. Eszembe jut az éttermi jelenet, és pír lepi el az arcomat. A férfi egy pillanatra rám néz, de azonnal el is kapja tekintetét. Hát mégsem ismert meg. Kicsit megkönnyebbülök. A körbevezetés elkezdődik, de engem teljesen hidegen hagy. Szemem akaratlanul is az előadóra tapad.
2017. október 14.
Már több mint egy hete nem láttam őt... Tudom, hogy sosem fogunk többet találkozni, tudom, hogy nős, mégsem tudom elfelejteni az arcát. Vajon tényleg egy mogorva ember? Vagy ez csak látszat, egy burok?
Szombat lévén, gyér a forgalom az étteremben, így az idő is csigalassúsággal telik. Már majdnem zárórára, mikor mégis belép valaki az ajtón. És ő áll ott. Néz. A lélegzetem kihagy, szívem hevesen kezd el dobogni.
– Helló!
Leül a bárszékre, és rendel egy kávét. Alig hallhatóan elhagyja a számat a „Jó estét!”, s míg leforrázom a kávét, mélyeket lélegzem. Lopva hátrapillantok. Egy újságot lapozgat. Belemerült. Egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki miattam jött ide. Leteszem elé a kávét, megköszöni. Eltelik tíz perc, húsz perc… Várom, hogy valaki belépjen az ajtón. Bizonyára találkozni fog valakivel, aki csak késik kicsit. Az óra azt üzeni, zárjak be. Szólnom kellene neki. De csak úgy dobjam ki?
– Tudom, már mennem kell – mondja, s szomorú mosolyra húzódik a szája, de nekem még ettől is melegség önti el a szívem. Megköszöni a kávét, még egyszer hátrafordul, int, majd mosolyogva kilép a késő éjszakába.
Még a nevét sem tudom…
2017. október 31.
Ma végre van időm, hogy elkészítsem a jegyzeteimet, hiszen lassan véget ér a szemeszter. A könyvtáros hölgy már a belépőkártyámat se kéri el. Mostanában sűrűn látogatok ide, addig legalább nem gondolok rá. Pedig semmi sem történt köztünk. Sőt! Igazából csak én képzelem be az egészet. Egyszer megjelenik, feldúlja az érzéseimet, aztán eltűnik. Mintha direkt csinálná. A könyvtárban többen is vagyunk. Állandóan az órára pillantok. Így nem lehet dolgozni! A könyvtáros hölgynél felíratom a kikölcsönzött könyvek címét, és már itt sem vagyok. Az Oktogon forgalmas, a kirakatok sorát töklámpások és világító fények díszítik. Az egyiknél megállok, megcsodálom. Otthon is szeretik a halloweent. Minden évben töklámpásokat faragunk a kistestvérekkel, és eddig még egyetlen évben sem hagytam ki a halloweeni bulit. Talán majd most. Ma nincs hangulatom a táncoláshoz.
Rozi reggel óta megállás nélkül pörög, jelmezeket próbál, kacarászik. Már vár, hogy segítsek neki elkészülni. Rozi gyönyörű, útra kész. Jó szórakozást kívánok neki, s bár győzköd, hogy tartsak vele, ezt a csatát most nem sikerül megnyernie.
Szeretek egyedül lenni. Leforrázom kedvenc teámat, kisétálok az erkélyre. A családomra gondolok. Mennyivel jobb lenne most otthon... Egy részem hazakívánkozik, a másik szomorú, hiszen lassan véget ér a budapesti élet. Itt az idő, hogy elfelejtsem őt. Boldog akarok lenni, míg itt vagyok.
2017. december 1.
A városra leesik az első hó. Ujjongok, mint egy kisgyerek. Legszívesebben kint tölteném az egész napot... A szállodába készülök, és későn fogok hazaérni. Ma ünnepelünk. Az egyik kollégám betölti a 30. életévét. Ma kicsit jobban adok magamra. Szép, tartós sminket készítettem, hajamat is begöndörítettem az alkalomra. Egész nap pörgök. Egy pillanat alatt elérkezik a záróra, s én végre felölthetem új ruhámat, melyet csak erre az alkalomra vettem. Még egy kis rúzs. A tükörből egy vonzó nő néz vissza rám macskazöld szemével.
A bár péntek éjjelre zsúfolásig megtelt. Elém rakják az első koktélt. Szép, piros színe van, de ahogy belekortyolok, keserű ízétől vágok egy fintort. Úgy érzem, figyel valaki. Megfordulok, s ott áll ő. A szívem hevesen kezd el verni. Eszembe jut a több mint egy hónapja tett fogadalmam: el kell felejtenem őt. Lassan visszafordulok a barátaim felé, mint aki nem vesz róla tudomást. Lehúzom a nem túl finom koktélt, s már a második kört rendelem. Második, harmadik… Egy kicsit spiccesnek érzem magam.
Túl sokat nevetek, bolondozok. Lábam akaratlanul is a zene ritmusára jár. Az egyik kollégám felkér táncolni. Szeretek táncolni, ma különösen jól ropom a parketten. Valaki megragadja a vállam, és maga felé fordít. Lám, már el is felejtettem, hogy mennyire gyönyörű ez a kék szempár. A zene mámorító, hat az alkohol. Átadom magam a ritmusnak, hozzásimulok. Sosem táncoltam így még senkivel. Minden idegvégződésemmel a teste mozgására figyelek. Hajába simítok, csak úgy, mert megtehetem. S ő olyan szépen néz rám, csaknem elolvadok. Fejemet a vállára hajtom, és rápillantok a kezére: sehol a gyűrű. Felnézek rá, s megremegek. Elváltál?
Tekintetemmel próbálom kiolvasni szeméből a választ, kezemmel kisimítok egy kósza tincset az arcából, és érzem, túl közel kerül hozzá az ajkam. Nagyokat nyelek. Miért nem csókol már meg? A zene véget ér, s ő elenged. Összetörtem. Mégsem vált volna el? Elindulok, felkapom a kabátomat, és a kijárat felé viharzok. Ahogy kilépek az útra, sokként ér, hogy a színtiszta fehér, friss hóréteg helyett most szürke sártenger fogad. Megtorpanok. Utolér.
– Hanna, én nem szeretnélek kihasználni.
Kérdően ránézek. Tudom, hogy nem. Mégis fáj a tudat, hogy visszautasított.
Lassan kifújom a levegőt. Ránézek, majd mosolyt erőltetek az arcomra.
– Ne aggódj! Semmit sem értettem félre.
Sarkon fordulok, és beülök egy taxiba. Amint az autó elindul, könnyeim patakokban kezdenek hullani.
2017. december 22.
Elégedetten teszem le a tollamat az asztalra. Minden jegyzetemet elkészítettem.
Éjjel-nappal a könyvtár vendége voltam: tanultam, jegyzeteltem, s most, karácsony előtt úgy érzem, fel vagyok készülve a megpróbáltatásokra. Rozi már alszik, tudom, hogy nekem is aludnom kellene. Holnap korán kelünk. Reggel bevásárolunk, vacsora után pedig elsétálunk a karácsonyi vásárba. Rozi halkan, egyenletesen szuszog. Akár egy kis angyal. Hálás vagyok neki, hogy miután a szülinapi ünneplésről égő, kisírt szemekkel értem haza, nem vont kérdőre, csak gyengéden átkarolt, hadd sírjam ki magam a vállán.
Felállok az asztaltól, csendben, hogy Rozit ne ébresszem fel. Leoltom a kislámpámat, majd az ágyra dőlök. Nem telik el sok idő, s már alszom is.
2017. december 23.
Rozival nevetve barangolunk egyik üzletből a másikba. Bevállalja, hogy elkészíti a vacsorát, én pedig megsütöm nagyi bejglijét. A diákszálló konyhája ínycsiklandó illatokkal telik meg. A többi diák kivétel nélkül hazautazott a családjához. Nekem maradnom kell mint cserediáknak, Rozi pedig csak holnap utazik haza, hogy legalább ma ne érezzem magam egyedül. Felállítjuk kis, csenevész karácsonyfánkat, majd ünnepi hangulattól túltengve asztalhoz ülünk. Sült hal, burgonyasaláta és mama mákos bejglije. Isteni finom!
A fehér hóréteg ma újra ellepte a várost. Vacsora után egymásba karolva, karácsonyi dalokat dúdolva eltűnünk a vásár tömegében. Sült gesztenye, kürtős kalács és rumos forralt bor illata terjeng a levegőben. Úgy döntök, veszek pár apróságot a családnak. Bő a választék. Otthon hógömböket gyűjtünk, és tekintetem meg is akad egy különösen szép darabon. Ezt megveszem! Tényleg ilyen szerencsés vagyok, hogy már az első eladónál megtalálom azt, amit keresek? Arcomról lehervad a mosoly. Hogyan tud mindig megtalálni? Ott áll az egyik borosstandnál. Elég megviselt az arca, kicsit szomorú. Odalép mellém, és boldog karácsonyt kíván. Én viszonzom a szavakat, melyek után mélységes csend következik. Végül megtöri a hallgatást.
– Hanna, sajnálom a múltkor történteket. Szeretném jóvátenni. Meghívhatlak egy forró puncsra?
Ki tudja, miért, de megenyhülök. Elfogadom az ajánlatát.
– Szörnyű alaknak tarthatsz, amiért még be sem mutatkoztam. Viktornak hívnak. Te pedig a csodálatos Hanna vagy.
2017. december 31.
Lázasan készülődök az esti partira. Régen éreztem magam ilyen jól.
A közös puncsozás nem tartott sokáig. Rozi hamar megtalált minket, s bár felajánlotta, hogy szívesen magunkra hagy, végül Viktor köszönt el egy ígérettel, hogy másnap találkozunk. Elkerülhetetlen volt, hogy Rozinak mindent elmeséljek. Némelyik résznél majd szétvetette a düh, máshol pedig rebegtette a pilláit, mint egy szerelmes kiscica. Magamat meglepve már nagyon vártam a másnapi találkozót. És nem csapott be. Ott várt a kedvenc kávézómban. Hosszasan beszélgettünk, próbáltuk megismerni egymást. A sejtésem beigazolódott: elvált. Aznap, mikor először megláttam az étteremben, már javában zajlott a válóper. Tetszik benne, hogy nem tolakodó.
Azóta mindennap elvitt valahová, tegnap pedig elhívott egy szilveszteri partira. Nagyon ideges vagyok. Aki ott meglát minket, azt gondolja majd, hogy egy pár vagyunk. Pedig még egy csók sem csattant el köztünk. Hihetetlen, de hatalmas önuralma van.
Az óra ketyeg, és én úgy érzem, sosem fogok elkészülni. A csengő megszólal, összerezzenek. Egy utolsó pillantást vetek a tükörre. Megteszi! Kinyitom az ajtót, és egy olyan piszkosul vonzó férfi áll velem szemben, hogy a magas sarkú cipőmben csaknem meginog a lábam. Karját kínálja, és én készséggel elfogadom. A parti fényűző, de engem valamiért jobban leköt a mellettem lépkedő férfi. Szívem a megszokottnál erősebben kalapál, gyomrom görcsbe rándul. Muszáj innom valamit! Egy pohár pezsgő, két pohár pezsgő… Talán kicsivel felengedett a görcs a gyomromban. Viktor gyengéden átkarol, és táncolni visz. Tudom, hogy reménytelenül kívánom ezt a férfit. A testünk egyszerre mozdul a ritmusra, s én újból és újból kihasználom, hogy elmerülhetek kék szemeiben. Pár perc múlva éjfélt üt az óra… Pezsgők durrannak, poharak koccannak, mindenki éljenezik, s nekünk végre az erkélyen ajkaink egymásra találnak. Igazi, mindent elsöprő, mézédes csók! Teljesen beleszerettem ebbe a tündöklő, kék szemű férfiba!
2018. február 20.
Kilépek a kávéházból, és fogok egy taxit. A pályaudvarra tartok, fél óra múlva indul a járatom. A peronon vár rám Rozi, aki megesket, hogy gyakran hívjuk egymást. A vonatom begördül, és én felszállok rá.
A vizsgákon sikeresen szerepeltem. A szerelemben már nem annyira. Hiába voltak gyönyörű pillanataink együtt, a tanulás, a vizsgák és a munka teljesen közénk álltak. Tudtuk, hogy eljön a nap, mikor haza kell indulnom. Minden együtt töltött percet igyekeztünk kihasználni. Egy hete azonban fordult a kocka. Viktor sajnálattal jelentette be, hogy a munkája külföldre hívja, még aznap haladéktalanul indulnia kell. Óriási szomorúság lett úrrá rajtam. Tehetetlennek éreztem magam… Nem akartam megbántani, veszekedni se akartam. Végül Viktor megfogta a kabátját, és mélységes csalódottsággal kisétált az ajtómon. Sokáig zokogtam. Nem így kellett volna elválnunk. Vajon megbocsátja a viselkedésem? Egyáltalán találkozunk még?
A vonaton kifelé bámulok az ablakon, s szememet ellepik a könnyek. Szívem keservesen fáj. Talán egyszer, ha a sors úgy akarja, látjuk még egymást. Mindketten más országban élünk, és nekem nem erősségem a távkapcsolat. Már ha egyáltalán keresni fog. Ismerős határt pillantok meg. Hazaérkeztem. Ahogy leszállok a vonatról, meglátom a családomat. Örülnöm kellene, hogy újra látom őket, de a szívem egy másik városba szárnyal vissza egy férfihoz, aki sosem lehetett igazán az enyém. A telefonom hangosan jelez, hogy üzenetet kaptam. Megnézem, majd a boldogságtól újra elsírom magam. Most már tudom: van még remény!
Mórocz Marcela
