Táncterápia

Az óra végén lekapcsoltam a lámpákat, betettem egy gyönyörű, lassú bluest, majd arra kértem a párokat, táncoljanak úgy, mintha egy bálban lennének. Arra azonban, ami ezután történt, én sem számítottam... Nyolcból négyen egymás vállára borulva sírtak; azok, akik egész addig komorak voltak, hangosan nevettek; a csendesebb párok pedig beszélgetni kezdtek. Olyan szép, meleg érzés járta át a termet, hogy csak ennyit tudtam kinyögni: „Srácok, ti is érzitek ezt?”

„A tánc terápia!” – vallja Csorba Máté (24, Nemesócsa) versenytáncos, a Fusion Dance Team tánctanára. A fiatal pedagógus több amatőr felnőttcsoportot mentorál, így hétről hétre, óráról órára láthatja, miképp oldja fel s nyitja meg az embereket a tánc. Miért érdemes felnőttkorban táncolnunk? – kérdeztük tőle.

Élete a tánc! Mindazok, akik látták gyerekként Csorba Mátét táncolni, sejtették: sokat ad majd a világnak a mozdulatain keresztül. Így is lett, hiszen Máté olyan magaslatokig jutott a tánc révén, ami a legjobbak között is csak keveseknek sikerül. A fiatal táncos érdemeit tavaly egy mesterdiplomával is tetézte, melyet a Magyar Táncművészeti Egyetemen szerzett, táncpedagógia szakon.

– Egyszer, egy coach könyvében olvastam: állj be a tükör elé, és táncolj! Ugye nem lep meg, ha azt mondom, kifogott rajtam a gyakorlat… 

– A tükör veszélyes dolog! Nekem 10 év táncolás után sem ment könnyen, amit te elsőre elvártál magadtól. Versenyre készülve kell, hogy így is kontrolláljunk magunkat; egy amatőr táncosnak viszont nem szoktam javasolni a tükröt. Egyfelől feleslegesen kizökkent, másfelől elkezdjük felnagyítani a hibákat magukon. Az én óráimon nincs tükör. 

– Vajon miért van az, hogy minket, felnőtteket sokszor zavarba hoz vagy éppen megriaszt a tánc? 

– Az egyik leggyakoribb sztereotípia a tánccal kapcsolatban, hogy csak az táncoljon, akinek valami különleges adottsága vagy tehetsége van hozzá. Pedig mindenkiből, aki tud mozogni, lehet táncos! Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy világbajnok is. De egy felnőttnél, aki azelőtt soha nem tanult táncolni, valószínűleg nem is ez a cél. Sokan – hiába szeretnének – azért félnek belevágni mondjuk egy tánckurzusba, mert nem akarják „leégetni magukat”. Biztos vagyok benne, hogy ennek a gondolkodásnak köze van ahhoz, hogy gyerekkorunk óta azt halljuk, miben hibázunk, miben nem vagyunk elég jók. Így aztán félünk tökéletlenek vagy kezdők lenni, mert akkor biztosan hibázni fogunk.

– Mi volt a motivációd, amikor felnőttkurzusokat indítottál? 

– A Fusion Dance Team filozófiája, hogy a tánc sokkal több, mint lépések sorrendje és technika. Szerettem volna megmutatni a felnőtteknek, mi mindenre képes a zene, a közösség és a mozgás! De kicsit más volt a cél a szóló latin órákkal, mint a páros tánckurzusokkal. A szóló órához – amikor is egyedül táncolnak a nők – anyukám adta az ötletet. Itt az a lényeg, hogy a nők heti egy órában kiszakadhassanak az otthoni mókuskerékből, és a párjuk nélkül is jól érezhessék magukat. Ráadásul úgy, hogy közben valami nagyon nőies dolgot csinálnak! Ami pedig a páros órákat illeti, ott az első órán kerek perec ki szoktam jelenteni: a tánc terápia.

Fusion, mint fúzió! A Fusion Dance Teamet Lükö Zsolt bodrogközi származású táncművész és edző alapította. „Fúzió, mert a tánc nemcsak lépések sorozata, hanem rengeteg érték összefonódása a mozgáson keresztül. Erre szeretnénk a diákjainkat is rávezetni!” – árulja el Máté, a klub másik alapítója.

– És hogy reagálnak?

– Vannak, akiket ez kicsit megijeszt, de amint belekezdünk, megértik, miről is van szó. Az órákon ugyanis célzott gyakorlatokkal dolgozunk. „Hunyd le a szemed, add a kezed, add át nekem a súlyod, lélegezzünk, most csak érezzük a zenét, most csak érezzük egymást…” S ilyenkor rengeteg kérdés a felszínre tör az emberekben. Például: bízom-e eléggé a páromban? Tudok-e jól figyelni rá? Akkor érzem jól magam, ha vezetnek, vagy akkor, ha vezethetek? S ezekkel a kérdésekkel akár tovább is tudnak dolgozni, ha szeretnének. Különben az, hogy két ember között milyen dinamikák működnek a tánctéren, sokat elárul az otthoni viszonyokról. A testtartásunk, a gesztusaink, hogy hogyan nézünk a párunkra, hogyan fogjuk meg a kezét, összesúgunk-e, összenevetünk-e tánc közben: mind-mind árulkodnak a kapcsolatunkról.

– A testbeszéd alapján tehát mindig következtethetünk valamire?

– Százszázalékosan nyilván nem, tapogatózni viszont lehet. Egy táncórán az emberek többsége próbál viselkedni, egy bálon viszont – ahol teljesen elengedik magukat – nagyon jól megfigyelhetők ezek a „működések”. Árulkodók például olyan apróságok, hogy a férfi hogyan viszi táncolni a nőt – mert nagy valószínűséggel úgy kezdeményez minden mást is. Nem mindegy, hogy felkéri-e, s gyengéden magához húzza; vagy csak úgy felrántja az asztaltól. Különben a tánc azért is jó a férfiaknak, mert megtanítja őket, hogyan kell egy nővel tisztelettel bánni, megérinteni őt. Számomra például ez az egyik legnagyobb hozadéka! (Mosolyog.)

– Apropó férfiak: jól sejtem, hogy általában a nők azok, akik „elrángatják” a párjaikat ezekre a kurzusokra?

– Igen! De aztán a férfiak is rá szoktak érezni, hogy a tánctér az, ahol igazán férfiak lehetnek. Hisz majdnem ugyanazt csinálják, mint otthon, amikor összebújnak a párjukkal – csak helyette zenére lépkednek. A csacsacsa például a flörtölésről szól. Befűzöm a csajt, de közben kacsintgatok máshová is – gyakorlatilag egy tinidiszkó. A szamba a karnevál! A nagybetűs buli, amikor jól érzed magad. A rumba a szenvedély: egy hálószoba, egy intim burok, melyben csak ti ketten vagytok. A pasodoble egy harc, egy „Meg akarlak ölni!”, egy veszekedés. A jive pedig egy felszabadult örömtánc. Ez mind-mind maga az élet, csak éppen eltáncolod.

– Mindenki azzal táncol, aki a való életben is a párja?

– Nem: vannak, akik csak táncolni járnak együtt. Náluk kicsit más típusú a fejlődés, ott inkább önismeretről beszélhetünk, mint párterápiáról.

– S ha már önismeret: beszéljünk kicsit a szóló órákról. Hogy látod, mennyire oldódnak fel könnyedén a nők?

– Változó. Van, aki eleve gátlásosabb, neki picit több időre van szüksége. Viszont van olyan tanítványom is, aki nem is figyeli a lépést, csak élvezi a zenét, és táncolja a „magáét”. A csoportos órákban különben az a jó, hogy az emberek szembesülnek azzal, hogy nincsenek egyedül. Látják, hogy más is küzd hasonló gátlásokkal, ezért előre tudják húzni és motiválni képesek egymást. Különben, ahogy haladunk előre, óriási változások figyelhetők meg: azok a nők, akik másfél éve még szégyenlősen, lesütött szemmel álltak a parkett szélén, mostanra kinyíltak.

– Hogyan képes oldani a gátlásokat a tánc?

– Az első lépés mindig az, hogy az emberek rájönnek: tudnak mozogni! Szerintem sokat nyom a latba az is, ha látják, hogy van ott egy tanár, aki szívvel-lélekkel csinálja az egészet, s ha kell, gond nélkül eltáncolja férfiként a nőt is.

Az én felelősségem, hogy érezzem: mit kérhetek a csoporttól és mit nem. Azokat a mozdulatokat, melyekről tudom, hogy elsőre ijesztőnek tűnhetnek, lassan adagolom; és ha azt látom, hogy még nem befogadó a társaság nagy része, nem erőltetem. Inkább visszatérünk hozzájuk később.

– Milyen mozdulatokra gondoljunk?

– Például van, aki retteg megérinteni magát. Ennek sok oka lehet – de valamilyen szinten önbizalom és önazonosság kérdése. Például: van az a típusú nő, aki felvesz egy bombázó szettet, kimegy a városba, és úgy érzi, övé a világ. És van az a nő, aki hiába bombázó ugyanúgy, de egész végig feszeng. A táncban ezek a szexi mozdulatok nem jönnek elő mindenkiből azonnal, viszont vannak, akik bátrabban állnak hozzájuk. Mernek kísérletezni, s könnyebben el merik engedni ezt a „jaj, hogy fogok kinézni”-dilemmát.

– Egy csoport esetében nem nehezíti meg a helyzetedet, hogy az emberek nagyon sokfélék?

– Amikor belépek a terembe, és végignézek az arcokon, szinte azonnal tudom, hogy szívem szerint kinek mit adnék át aznap. Tíz embernek viszont nehéz olyat mondani, amiből mind a tíz töltekezni tud. Illetve azért is kihívás egy csoport, mert bizony vannak olyan lépések, mozdulatok, melyekre valaki már készen állna, valaki viszont még nem. Nekem pedig egyszerre kell egyiknek is, másiknak is kedveznem. Sajnos volt már olyan, hogy rosszul mértem fel a helyzetet; s három párosom hagyta ott az órát csak azért, mert behoztam néhány bonyolultabb elemet. Az ilyesmiből nyilván tanul az ember. Vagy ott van az óra végi relaxáció, ahol szintén érzem, hogy nem mindenki egyformán befogadó.

– Te magad miért tartod fontosnak a relaxációt?

– A testnek, az elmének és a léleknek szüksége van arra, hogy feldolgozza, mi történt vele az elmúlt egy órában, vagy akár az egész nap folyamán. Kell ez az 5-6 perc elcsendesedés, amikor csak befele – a légzésünkre és a zenére – figyelünk. Ilyenkor szépen megnyugszunk, gyógyul a testünk és a lelkünk.

– Tételezzük fel: egy amatőr nem elégszik meg a saját szintjével, hanem szeretné tovább képezni magát. Milyen lehetőségei vannak?

– Van egy professzor a szlovák zeneakadémián: ő a feleségével táncol. Mindketten 70 év felettiek. Hétköznap eljárnak az edzésekre, jól érzik magukat, megfiatalodnak a közegben. Hétvégén pedig versenyeznek! Hisz van olyan szlovák bajnokság – Senior IV-nek hívják –, amelyet épp az ő korosztályuknak rendeznek. Sőt, vannak pro-am bajnokságok is, amikor egy amatőr és egy profi együtt versenyeznek. Én egy besztercebányai hölggyel járok ilyen bajnokságokra. Ugyanúgy edzünk, koreográfiákat tanulunk, felkészülünk, mint a profi táncpárommal. Csak míg az én esetemben ez munka, addig ő a gyermekkori álmát váltja valóra. Egyébként egy amatőr – ha elég ügyes, és elég vastag a pénztárcája, hogy megfizesse a legnevesebb edzőket – akár a profi szintig is felképezheti magát.

– Nagy kihívás egy amatőrrel versenyezni?

– Fizikailag nem, mentálisan viszont annál inkább. Az amatőr versenyzőknél sokszor azt látom, hogy olyan dolgokat várnak el a testüktől, amiket tizennyolc év táncolás után sem biztos, hogy el lehetne várni. Nem még egy vagy két év után! S akkor még nem beszéltünk a versenydrukkról. Aki valaha táncolt vagy versenyzett, pontosan tudja, mekkora stresszt vált ki egy ilyen helyzet. Belépsz a terembe, hirtelen tudatosul benned, hogy itt és most valamit produkálnod kell… S ettől azért le tud fagyni az ember. Nekem pedig megint csak itt kell jó pedagógusnak lennem, és ráéreznem, hogyan tudom oldani ezt a feszültséget.

– Járnak magánórákra olyanok is, akiknek nincs konkrét céljuk vele?

– Persze. Van, aki csak azért jön, mert szeretne többet tudni a táncról, esetleg egy kicsit mélyebbre ásna, mint amire egy csoportos órán lehetőség van. S az is változó, hogy ki mit kér: valaki csak alapfigurákat tanulna, míg más a magasabb szintű koreográfiákig is szeretne eljutni. Az utóbbit nyilván az ő szintjén dolgozzuk ki.

A Fusionnel mi is igyekszünk a tánckultúra fellendítéséért tenni: nemrég Alistálon csináltunk tánciskolát gyerekeknek. A végén hatalmasat buliztunk, és még azok a diákok sem akarták abbahagyni a táncot, akiken eleinte látszott, hogy csak a szüleik unszolása miatt vannak ott!

– Az idei báli szezon visszatükrözte, hogy míg az idősebb generáció ismeri a sztenderd táncok alaplépéseit, addig a fiatalabbak összekeverik a táncot a diszkóval – ergo nincs alapvető tánckultúrájuk. Te miben látod ennek az okait? 

– Általánosságban sajnos kivesztek azok a társas események – bálok, koszorúcskák –, melyek azelőtt annyi színt vittek az iskolai életbe. A virtuális világ teljesen beszippantja a fiatalabb generációt: ma már nem a táncparkett a szocializáció színtere, mint az korábban volt. Az iskolákban a táncoktatás – ha van egyáltalán – nem túl minőségi: többnyire a legalacsonyabb áron dolgozó tanárt alkalmazzák. És ez valahol vérlázító! A tánckultúra ugyanis pont ezeknek a dolgoknak az együttese miatt veszik ki! Én hiszek benne, hogy ezt a tradíciót újjá lehetne éleszteni, ez viszont elsősorban nem a gyereken, hanem a szülők nyitottságán, valamint a táncpedagógusokon múlik. Ha ugyanis a szülő szükségét fogja érezni annak, hogy a gyereke igényes táncoktatást kapjon, a pedagógus pedig mindent megtesz azért, hogy megszerettesse a gyerekekkel a táncot, akkor nyert ügyünk van.

– Összefoglalásképp mit mondanál: miért érdemes felnőttkorban elkezdeni a táncot?

– Szerintem nagyon szép ez a világ, csak jól kell megválasztanunk, milyen szűrőn át nézzük. Ha mi heti egyszer megengedjük magunknak, hogy 60 percen át csak saját magunkra figyeljünk, s közben képesek vagyunk félretenni a mindennapi stresszt, azzal rengeteget segítünk magunknak. Ráadásul, miközben élvezzük a táncot, a zenét, a ritmust, illetve kikapcsolódunk, olyan dolgokat is felfedezhetünk önmagunkban, amikről addig nem is tudtunk. A testünk és a személyiségünk is elindulhat egy olyan fejlődés irányába, amihez a tánc mutatja meg az utat.