Napsütéses időben találkoztunk Gútán Angyal Bélával, aki a tanyavilág meglátogatásához azonnal gépkocsiváltást javasolt. Egy terepjáróval indultunk hát útnak a kisalföldi tanyák irányába. Első úti célunk azonban mindössze néhány utcányira van Gúta központjától: Fördős Jánost és feleségét látogattuk meg otthonában.
Fördősék a Kisalföldi tanyák című kötet megjelenése után vették fel a kapcsolatot a szerzővel, Angyal Bélával, mégpedig egy régi, tanya fényképe kapcsán.
Fördősék mindketten tanyán nőttek fel, és hosszú évekig tanyán éltek. Miután beköltöztek a városba, ott is folytatták a gazdálkodást. A ház mögött tyúkok, tehenek, disznók élnek, mégsem érezni az oly jellemző szagokat. Mint mondják, kétnaponta elhordják a trágyát, így nincs vele gond. Tej, hús, tojás ezek szerint mindig van a háznál.
El sem tudnák képzelni az életüket állatok nélkül. Fördős János még 1938-ban született, és ő a kisszigeti tanyák legnagyobb ismerője. Vele együtt indulunk utunkra, elhagyott és lakott tanyák felkutatására.
Gúta mellett található Ifjúságfalva (Dedina mládeže), ehhez tartozik Kissziget, a tanyák világa. Ide igyekszünk, és út közben kiderül, hogy nem véletlenül megyünk terepjáróval. Az első tanya, amelyet meglátogatunk, régóta nem lakott, még az oda vezető utat is benőtte a gaz. Fördős János még fénykorából emlékszik a portára. Amit mi látunk belőle, már csak az emléke. Egy vályogház romja.
Kilátszik a falak vesszőből font gerince. Pusztul a fal, de még nem tűnt el teljesen. A kert is teljesen elvadult. Mivel nem tudhatjuk, mit takar az elvadult növényzet – rozsdás vasat, gödröket, lyukakat –, nem merészkedünk tovább.
Utunkat a Vág töltésére vesszük. Itt-ott még a terepjáró is vészjóslóan megrázkódik ezen a hepehupás talajon. Házak, kertek tárulnak elénk, amolyan utcaféle megoldásban, csak a városban megszokott szűkös tér helyett valamivel nagyobb távolságban. Egy részük rendszeresen lakott, más részük hétvégi ház, nyaralóhely.
Megnézünk egy frissen megürült portát, amelynek lakója öregotthonba került a közelmúltban. Nem messze a háztól van egy halom – ennyi maradt meg a régi mórházból. Egykori lakóit kitelepítették.
A régi tanyákat halmokra, apró dombokra építették. A régiek ismerték a vizet, hogy a folyó kiönt, hogy mikor és hol jön fel a belvíz. Együtt éltek a vízzel. Az ártérben nem szoktak kutat verni. A házaikat ilyen magaslatra építették, így a víz nem tehetett kárt bennük.
Megtudtam, hogy a vályogháztól nem kell félni. (Még az 1965-ös árvíz kapcsán hallottam, hogy a vályogházak nem biztonságosak, a téglából építettek jobbak, mert a víz nem tehet bennük olyan nagy kárt.) Fördős János szerint viszont egy vályogház három generációt biztosan ki tudott szolgálni.
Az egyetlen titok – a magaslatra építésen kívül, hogy víz ne érje az alapját – a rendszeres karbantartása. A tetőt és a falakat rendszeresen kellett javítani, a tetőt újranádazni, a falakat megtapasztani, ha repedések keletkeztek.
Továbbindultunk a Mária-szoborhoz. A tanyasi embernek nem volt temploma, a városba jártak misére. Kegyhelyeket létesítettek, ahol búcsút lehetett tartani, ahol meg lehetett állni az esküvő előtt, vagy éppen aratási ünnepet lehetett tartani. Ahol Isten személyes jelenlétét tudták megtapasztalni. Feszületek, Mária-szobrocskák vannak mindenütt a tanyavilágban – az előző rendszer sem tudta teljesen eltüntetni őket. A tanyasi emberek egymásra voltak utalva. Ez olyan összefogást jelentett, ami segített átvészelni a háborút és a változásokat.
János bácsi hadiárva volt, édesapja a Don-kanyarban esett el. Kisgyerek korától részt vett a gazdálkodásban. A háborút a tanyán élte meg. Emlékszik az asszonyokra, akik elcsúfították, öregebbnek mutatták magukat, meg a lányokra, akik ládákba, szekrényekbe, de még a trágya alá is elbújtak, nehogy szemet vessenek rájuk az idegen katonák. Az elhajtott emberekre az úton: zsidókra és cigányokra... Emlékszik a kitelepítettekre, a tanyavilág szétverését célzó intézkedésekre. Ahogy emlékeit meséli, szinte újraéljük a történelmet.
Tölgy- és topolyaerdő (nyárfás) mellett vezet el utunk. Ez az ősrengeteg, nem igazi őserdő. Gúta város ültettette, most az erdőgazdálkodási vállalat felügyelete alatt áll. Senki sem vihet el innen egyetlen aprócska gallyat sem az ő tudtuk nélkül. Az erdő egyik végében áll Fördős János már elhunyt apósának és anyósának régi háza. Óvatosan nyit nekünk ajtót. A zárt már párszor feltörték, hátha most is így lesz. Szerencsére az új zár érintetlen.
A házban egy régi világ tárul elénk, falumúzeumba illő berendezéssel. Régimódi konyhakredenc, békebeli hálószobabútor, a falakon családi fényképek. (Az após is megjárta a Dont, fejsérülése mentette meg az életét. Ha nem sebesül meg, sosem jut haza.) A ház előtt kukoricaszárító, mögötte gazdasági épületek, köztük szerszámoskamra. János bácsi karbantartja a megürült házat, mutatja, mit és hol kell majd kijavítani. Egyszer majd szeretné átadni az unokájának. Ha más nem, szép hétvégi ház lenne belőle. A ház elől ellátni a széles határba, a messzi főúton haladó autókra.
Egy kőhajításnyira innen van Vilma néni tanyája. (Ennek a tanyának a régi képét ismerte fel Fördős János a könyvben.) Vilma néni 101 évet élt, halála után hollandok vették meg a régi tanyát. Átépítették, de úgy, hogy megmaradt a régi ház a régi homlokzatával. A hollandok nemigen járnak erre, de valakit megfizetnek, hogy tartsa rendben a házat.
Sétálunk egyet az erdőben, ahol egy nagy gödörre leszünk figyelmesek. Egy régi tároló az, amelyben fát tartottak, de mára eléggé lepusztult, szinte félelmetes. Minden lépésnél a lábunk elé kell nézni, korhadt fa, folyondár, keresztül-kasul növekedő növényzet állja utunkat. Megpróbáljuk kicsalogatni az egyik régi lakót, de a ház előtt kutyák ugatnak, és a néni János bácsit sem ismeri fel. Gyanakvó, nem nyit ajtót.
A tanyasi ember nem hisz az idegeneknek. (Egy idős néni úgy vágja, nyírja a növényzetet, hogy egyenesen arra az útra lásson, amely a házához vezet, hogy még idejében fel tudjon készülni, ha rossz szándékú ember jönne a portára.) Gazdálkodik, bízik Istenben, de idegeneknek nem nyílik meg. Egy közeli lakóval sikerül szót váltani: a tanyát hétvégi háznak vette, de jóval hosszabb időt tölt idekint. Szereti a tanyavilágot!
Elbúcsúzunk, hogy egy másik tanyára induljunk, oda, ahol Fördős János élt gyermekkorában. Egy hídon át vezet az utunk a bókonyi Fördős-tanyára. Itt még őrzik a régi szerszámokat, a kétkocsú gútai kaszát, meg olyat is, amelyiknek csak egy fogantyúja van, vagy a szénagyűjtésre használt gereblyét. A legnagyobb kincs mégis a „szerdahelyi kocsi”.
Hogy miért hívták így ezeket a „menyéthátú“ kocsikat, Fördős János nem tudja, de Gútán minden gazda beszerzett ilyet, mert elegáns volt, kényelmes, és pillanatok alatt ki lehetett bővíteni a rakterét, hogy szénásszekérként üzemelhessen.
Angyal Béla elmondja, hogy Dunaszerdahelyen voltak mesteremberek, akik a széles környék gazdái részére készítették ezeket a kocsikat. Vezetőnk meséli, hogy egy ismerőse éppen hadifogságból tartott hazafelé, amikor a mezőberényi állomáson csupa ilyen kocsit látott. El is gondolkodott rajta, hogy mit keresnek erre ezek a „menyéthátú“ kocsik. Hazaérve megtudta, hogy nemcsak a kocsik voltak ott, hanem a gazdáik is. Míg hadifogságban volt, a rokonai, ismerősei egy részét kitelepítették, éppen a Dél-Alföldre. Ez a kocsi már ötvenben készült, és ekkorra már másféle szelek fújtak a történelemben...
És ezek a fényes szelek addig-addig fújdogáltak, míg csaknem teljesen elfújták a tanyavilágot. Az embereket városokba telepítették, a földeket szövetkezetesítették. Az egykori tanyák lakói kényelmetlenül érezték magukat a városok zárt világában. Angyal Béla az 1980-as években fotózni kezdte a pusztuló tanyavilágot. Ezek a fotók és az ehhez kapcsolódó érdeklődés, valamint a személyes érintettség – hiszen nagyszülei is tanyán éltek – képezték a Kisalföldi tanyák című monográfia kiindulópontját. A munka minden oldalról alaposan feldolgozza a témát.
Időközben a tanyavilág egy része is megújult. Lassan megy végbe a változás. Újra kell tanulni a természet, a föld, a víz és a szél törvényeit. Ha csak a hétvégék idejére is, de meg kell tanulni gazdálkodni, át kell venni, és meg kell tanulni tisztelni a régiek tudását. Ennél nagyobb kincs aligha kerülhet birtokunkba.
Idézetek a könyvből
„A múlt század nyolcvanas éveiben bármelyik irányban indultam el szülővárosomból, Gútáról, mindenütt tanyákat találtam a gútai és a szomszédos települések határában... Évekig gyűjtöttem az anyagot, adatközlőimtől rendszeresen érdeklődtem a tanyákról, az itt folyt gazdálkodásról és életről... A gyűjtött anyag évtizedekig feküdt a fiókomban, pozsonyi munkahelyem hosszú éveken keresztül nem tette lehetővé, hogy kedvtelésemmel, a néprajzi kutatásokkal foglalkozzam. 2011-ben ismét elővettem a korábbi gyűjtésemet.“
„A régi gyümölcsfák magas, hatalmas koronájú fák voltak, amelyek kiválóan alkalmazkodtak az itteni éghajlathoz, különösen a szilvafák kedvelték az ártereket. A víz évente általában kétszer-háromszor elöntötte a kertek alját, ettől csak „újult“ a gyümölcsös. Az volt a káros, ha a víz megállt a fák alatti laposokban, és ott poshadt meg a nyári melegben. »A futó víz csak használt a fáknak, az álló vízben kipusztultak« – mondták idős adatközlőim. A laposabb részekre úgy telepítettek gyümölcsöst, hogy hosszú töltéseket, bakhátakat hánytak a laposokon keresztül és ezekre ültették a fákat. Áradáskor a közöttük fekvő árkok magukba fogták a vizet.“
„Az emlékezetben élő legrégibb lakóházak sövényfalúak voltak. Szilvafa karókat ástak le, ezeket befonták vesszővel, majd betapasztották. A harmincas-negyvenes években már vályogból-téglából építkeztek. A 20. század elején az ártéri házakat náddal fedték, később cseréppel.“
