A Kukkóniának nevezett Aranykert számos kincset tartogat. Gazdag történelme, hagyományai és felbecsülhetetlen értékei azonban elfelejtődnek. Egy-két generáció elveszett, és az egyre gyorsuló világban az öregek nem tudják átadni ősi tudásukat. Elfelejtődnek az apáról fiúra szálló mesterségek, a téli estéken öröklődő történetek. Uniformizálódnak a szokások, és meglazulnak a gyökerek.
Sorozatunkban a Csallóköz felfedezésére indulunk. Feltárjuk rejtélyeit, meghallgatjuk ősi meséit, hogy újra büszkék merjünk lenni rá!
Csárda 1848-ban (© MKVM)
Nyár van, hétágra süt a nap, a megfáradt vándor megpihenne, s falna valamit – a motorizált vándor, mert, ugye, mainapság motoros szabadidősök róják a Csallóköz kacskaringós útjait. Nagyapáink idejében a Csallóközben rengeteg csárda volt. Tudjuk-e még, vannak-e még? Ennek jártunk kicsit utána.
Jókai regényeiből, Petőfi költeményeiből jól ismerjük a pandúrok elől menekülő betyárok s a búsuló szegénylegények menedékéül szolgáló csárdák világát. A vasút előtti világban az utazók a fontosabb útvonalak mentén álló csárdákba tértek be, hogy lovaikat s magukat is felfrissítsék. S minthogy a Csallóközt is egy fontos vásárút szelte át, így a megfáradt utazónak itt is a nádfedeles csárdák nyújtottak enyhülést.
Az első csárdaféléket állítólag Károlyi Sándor gróf építtette birtokain az 1720-as években. Az egyszerű, nádfedeles építmények egymástól lóitatásnyi távolságokra, vagyis mintegy fél-egy napi járásra helyezkedtek el, s általában tartozott hozzájuk istálló és kocsiszín is. Jellegzetes berendezési tárgyaik a vízzel, sikálással tisztán tartható x lábú asztalok és lócák voltak. A berendezés szerves részét képezte az ivó sarkában elkerített, léckerítés formájú menedék, a kármentő, ahova verekedés esetén a csárdás családjával együtt elbújhatott. Itt tartotta az értékeit is, sőt, az éjszakákat is itt töltötte.
A csárdák nem épp gasztronómiai különlegességekkel kényeztették ugyan a betérőt, de az éhes vándor mindig jóllakhatott. A legkönnyebben szalonna, paprika és helyben sütött cipó kerülhetett a betérő vendég elé. A tehetősebbeknek azonban kívánságra hirtelen „hamarjót”, azaz gyorsan elkészíthető meleg ételt is tálaltak. Hurkát, tojást, kolbászt, de akár pecsenyét, rántott csirkét, még bőrös malacot is. Mellé pedig bort vagy pálinkát mértek.
A csárdák vendégei nemegyszer a tilosban jártak, s számukra az általában ivóból és szabadkéményes konyhából álló épület igazi menedéket jelentett. Ugyanis sokszor olyan helyeken álltak, ahol nehezen ellenőrizhették őket, például két megye határán. „Ül a Meggyes csárdában Rúzsa Sándor, a rettegett haramia, és egykedvűen tömködi a pipáját. Vele szemben hat marcona zsandár, de a rablókirályt meg nem foghatják, mert a ravasz birtokos úgy építette fel kocsmáját, hogy a mestergerenda alatt lévő asztal épp két vármegye határán áll. Ha a hajdúsági oldalon borozgat a betyár, a kunsági pandúr hozzá sem érhet, ha meg átül a kunsági lócára, akkor a hajdúsági perzekutoroknak coki.”
A csárdáknak megvolt a maguk jelrendszere is, mellyel könnyedén üzenhettek a külvilágnak, s a rosszarcú figurákat a pandúrok jelenlétére figyelmeztethették. Az ún. gyertyapislantó, vagyis az ablakba elhelyezett gyertya vagy lámpa jelezte a vendégfogadási szándékot. A padláslyukon kidugott rúdon himbálózó borosüveg az utazónak azt hirdette, bort mérnek az épületben. A mellé társított fenyőág pedig a meleg étel ígéretével csábította a vendéget. Ha azonban zsandárok közeledtek, tilosra állították a kútgémet, vagy a kerítésre fehérneműt teregettek.
S bár Kukkónia regényes ingoványaiban nem berzenkedtek sem híres betyárok, sem katonaszökevények, azért a bakonyi erdőkben bujdosó Sobri Jóska tréfából állítólag ellátogatott tájainkra is. A Vajka szélén álló Csente csárdába egyszer egy daliás fiatalember tért be. Elfogyasztott hat főtt tojást, hozzá egy icce, azaz körülbelül nyolc deci bort majd fizetett. Távozása után a csárdás az egyik tojás héjában egy cédulára írt üzenetet talált: „Itt volt Sobri Joska. Megevett hat tojást, megivott egy icce bort s fizette az árát.” Persze rögtön összetrombitálták a környék pandúrjait, azonban míg azok fölszedelőzködtek, Sobri könnyen egérutat nyert.
„Ki jár csárdába? – kérdezi Eötvös Károly az Utazás a Balaton körül című munkájában. – Kanász, juhász, szegény legény, de nem azért megy oda, hogy aludjék ott. Ad-vesz, csereberél, ott csinál magának jó napot, ott kérdezősködik, rokon, koma, atyafi után. Ha vásárra, ha búcsúra, ha temetésre vagy gyónásra megy, ott issza meg üveg borát. S ha leszámolni valója van valakivel, ott békél, vagy ott zúzza a fejét, vagy ott töri kezét-lábát ellenségének. Ha pedig pár rossz cigány is akad, ott dalolgatja el szomorú vagy vidám dalát. Asszonyát, szeretőjét sohasem viszi éjszakára a csárdába. Mit szólna hozzá a világ? Kanásznak, juhásznak, legénynek nem szabad a csárdában aludni. Alvásra az erdő való és a gunyhó. Életre való ember csak mulatni jár a csárdába.”
A csárdákban folyó életről sokat elárul egynek-kettőnek a neve is. A Nyakvágó, a Koponya vagy épp a Falkafogyasztó csárda bizony nem hangzik túl bizalomgerjesztően. A csallóközi csárdák sokkal inkább találkozási pontot, a társas érintkezés fontos láncszemét jelentették. Látogatóiknak biztosították a napi hírekben való jártasságot éppúgy, mint a kapcsolattartást a távolabbi vidékek lakóival. A Csallóköznek két híres csárdája volt: a Somorja közelében álló Pipagyújtó, valamint a Sárosfa és Egyházgelle között található Kondorosi csárda. Mivel mindkettő a pozsonyi országút mellett állt, így a vásárra igyekvő híres csallóközi halászok és csizmadiák hol itt, hol ott adtak randevút egymásnak.
A somorjai csizmadiák készítették ugyanis a legjobb a halászcsizmákat, melyek a combközépig érő vízben sem áztak be. Ilyen csizmát viszont csak a halászmesterek viselhettek.
Az alul keskeny, fölül öblös csizma hosszú szárait a víz mélységének függvényében lehetett letűrni, illetve felhúzni. Úgy kellett megvarrni és a talpát megszegelni, hogy abba bizony egy csepp nem sok, annyi víz se kerülhessen bele. A somorjai mesterek bizony megkérték remekeik árát. Az üzlet pedig mindig valamelyik csárdában köttetett, s mind a megrendeléskor, mind a kifizetéskor áldomás is járt a csizma mellé.
Általában péntekenként bonyolították le az efféle ügyleteket, hiszen a csallóközi halász ezen a napon vitte Pozsonyba a frissen fogott pontyot, kecsegét vagy harcsát, a somorjai csizmadia pedig Szerdahelyre igyekezett portékáival. Ott ugyanis pénteken, míg Szűz Mária városában szombatonként volt a vásár. Aztán hazafelé összetalálkoztak a Pipagyújtóban vagy a Kondorosiban. Ha üzlet is köttetett, az áldomásra fogyasztott bor mellé halpaprikás és sült hal dukált. Amennyiben az adásvétel váratott is magára, torok mégsem maradt szárazon, a csárdában ilyenkor is zajlott az élet. S ha sok bor folyt, bizony előfordultak veszekedések is. A vita tárgyát sok esetben a rosszul megvarrt csizmák reklamálása, de még inkább a kikapós csárdásné személye generálta. Valahogy úgy, ahogy a csallóközi halásznóta is emlegeti:
Nem forog a malom,
Áll a vitorlája.
Szép csárdásné
Mi lesz vacsorára?
Halpaprikás,
Mi gondja van rája?
Estére várom
A rózsám vacsorára.
A Kondorosi Csárda 1740 körül épült nyolc út találkozásánál. Az egykor a betyárok, mint Rózsa Sándor által látogatott épületben megfordult Arany János és Erkel Ferenc, a csárdát műveiben megörökítette Petőfi Sándor, Jókai Mór és Móricz Zsigmond is. (© MKVM)
A Kondorosi csárdával ellentétben a Pipagyújtó pusztulásáról két történet is beszél. 1849 májusában csatára került sor a csárda szomszédságában, s az épület ekkor pusztult el. Helyén ma az ütközetben elesettek sírkertje s emlékműve áll. A néphit azonban úgy tartja, a Pipagyújtót gonosz gazdája miatt érte isten büntetése. A számító csárdás ugyanis nemcsak kifosztotta, de meg is ölte a tehetősebb szállóvendégeit. A szabadságharc idején egy tisztiszolgájával együtt egy honvédtiszt maradt nála éjszakára.
A tiszt egy szentképpel díszített különszobát kapott, azonban megérezhetett valamit, hiszen éjjelre maga mellé parancsolta a szolgáját is, hogy az álmát őrizze. Éjfél tájékán megmozdult a szentkép, s egy hosszú, éles tőrt szorongató kéz bújt elő mögüle. A szolga azonban éber volt, s a gonosz kart gazdája kardjával tőből levágta. A zajra felébredt a tiszt is, s menten a levágott kar gazdájának keresésére indultak. Csakhamar meg is találták, amint kínok között próbálta leplezni sérüléseit. A csárdagazda ugyanis a szomszéd szobából nyíló fülkén keresztül szedte áldozatait. A katonák bosszúból megölték a gazdát, a csárdát pedig felgyújtották.
Így történt-e, vagy sem, talán már sosem tudjuk meg.
