Gyerekként nagymamám kanalanként adagolta nekünk a bodzalekvárt – ma „superfoodnak” mondanánk. Ő azt mondta, gyógyszer, ezért csak egy-egy kiskanállal kaphattunk belőle esténként. Aztán egy éven olyan kemény volt a lekvár az üvegben, hogy úgy kellett kivésni belőle. Nemrégiben, közel negyven évvel később, tudtam csak meg, hogy ez azért volt, mert évek óta várta már a felbontást a spájz polcán elbújva. Pedig az volt a legfinomabb mind közül!
Ma kevesen készítenek bodzalekvárt. Hogy miért, annak több oka is van. Az egyik, hogy nem ismerik a régi receptet. Aki meg tudja, az nem szívesen szórakozik vele. A harmadik elrettentő tényező, hogy szinte mindent elfog a leve... Pedig a bodzalekvártól leszünk csak igazán egészségesek. A fekete bodza feldolgozva vitaminbombának számít.
Őshonos fajtáról beszélünk, nem tudni, hogyan került a Kárpát-medencébe. Talán mindig is itt volt. Egész Európában előfordul. Ez annak is köszönhető, hogy kiválóan alkalmazkodik az emberi beavatkozásokhoz, szinte kiirthatatlan. Szereti a nyirkos erdőket, a cserjéseket, de az utak mentén és házak udvarán is találkozhatunk vele.
Szinte minden talajban megél, a szennyezett levegőt is kedveli. Fontos ökológiai szerepe van, hiszen gyorsan bomló, lehullott levelei és lombjának árnyéka segíti a vegetáció megújulását.
A csodarecept
Virágzásakor, tavasszal szörpöt készítenek a nektárjából, frissen szedett virágai palacsintatésztába mártva kisüthetők. Bogyói pedig lekvár főzésére alkalmasak. Én mindenesetre elkértem nagymamámtól a receptet, amely alapján gyermekkorom bodzalekvárja készült...
Egy százéves szakácskönyvben találtuk meg. Az érett bodzát hozzá a nagymamámnál szedtem egy 4-5 méter magas bokorról. Arra ügyelni kell, hogy semmiképpen ne az út mellett szedjük a gyümölcsöt, ahol a por és a járművek által kibocsátott anyagok szennyezik a levegőt.
Otthon aztán megmostam és gondosan leszemeztem a fürtöket. Persze ez babramunka, amit senki sem szeret, de van rá megoldás: nem kell az ujjainkkal csipegetni az apró bogyókat, hanem villával! A villa fogai közé fogjuk a szárakat, és végighúzzuk rajtuk. A bogyók halk koppanással érkeznek az elkészített tálba...
Arra figyeljünk, hogy a bogyókon ne maradjanak szárdarabkák – és ne főzzünk bele a lekvárba zöld, éretlen szemeket (azoktól jó kis hasmenést lehet kapni).
Az adagolás
Ami a hozzávalókat illeti, egy kilogramm bodzához valamivel kevesebb, azaz 80 dekagramm cukrot számítsunk. (Mindenki maga tapasztalja ki, hogy mennyit tegyen, hiszen akad, aki az édesebb életet szereti, s van, akinek édes az cukor nélkül is.)
A cukorból és 2 deci vízből szirupot főzünk, ebbe kerül bele a bodza. Hogy milyen formában, az a szakácstól függ.
Akit zavarnak a magok, passzírozhat. Van, aki főzés előtt, és van, aki némi főzést követően szabadul meg a magoktól. A passzírozásnál vigyázni kell, hogy a bodza leve ne fröcsköljön mindenfelé, mert mindent elfog.
A főzésnél arra is gondoljunk, hogy a lekvár a lábast és a főzőkanalat is elszínezi.
A főzés ideje a gyümölcs mennyiségétől függ. Mivel a bodza kevés pektint tartalmaz, lassabban sűrűsödik be, mint más gyümölcsök. Ezzel magyarázható, hogy szilvával, almával, esetleg barackkal keverve főzik.
Mikor úgy látjuk, hogy elég sűrű a lekvárunk, elvégezhetjük a tányértesztet. Egy kiskanálnyi lekvárt a tányérra csöppentünk, majd a tányér megdöntésével ellenőrizzük a sűrűséget.
Minél lassabban csordogál a lekvár a tányér egyik oldaláról a másikra, annál sűrűbb.
Ha elkészültünk a főzéssel, a lekvárt üvegekbe töltjük, gondosan lezárjuk, majd száraz dunsztba tesszük, hogy szép lassan hűljön ki.
Ezután rakjuk fel a polcra, ahonnan bármikor levehetjük és megehetjük. Megfázásra, köhögésre az egyik legjobb gyógyszer.
