A tökéletes anya

A tökéletes anya sose kiabál a gyerekével. A tökéletes anya órákig játszik vele, énekel, mesét mond, angol dalokat tanít neki –  és közben megvarrja a jelmezét a maszkabálra. Ezenkívül harminchat órát takarít, főz, mos és vasal, miközben haja belőve, dereka karcsú, arca kisminkelt, egyszóval szexi és fiatal. Ilyennek képzeljük a tökéletes anyát.

Sajnos, a legtöbb gyereknek pechje van – a sors nem ilyen tökéletes anyát adott neki. 

A barátnő

 Mónika mindig olyan, mintha skatulyából húzták volna elő. Két kislánya szintén. Mindegy, hogy óvodába mennek-e vagy iskolába, esetleg a játszótérről indulnak hazafelé. Az autó mindig puccban, nincs benne kóbor homokszem vagy rothadó fűcsomó. A lányok az angolórát közösen „abszolválják” anyával, kiejtésük oxfordi. Tökéletesen viselkednek az étteremben, és külföldön angolul kérnek frissen facsart narancsitalt. Pedig Mónika nem milliomosfeleség. Csak egyike azoknak a nőknek, akik valahogy tökéletesek. Az irodai munka mellett a házimunkát is tökélyre viszik. A lakásuk ragyog a tisztaságtól, a szőnyegrojtok vigyázzban állnak (segítségük azért van, Mari hetente egyszer jár be). Mónika barátnőnk sose fáradt, és este sorozatnézés helyett a matekpéldákat ismétli a lányokkal.

Milyenek vagyunk mi? 

A kinézetünk szolid, semmi olcsó pucc, inkább kis virágos kosztüm, harisnyánkon ritkán szalad a szem: erre mindig odafigyelünk. Ha megerőltetjük magunkat, akkor a nagyját elvégezzük annak, amit aznapra beterveztünk. Nagyfiunkkal átismételjük a németet, meghallgatjuk a kisebbik félórás, sírásrohamokkal szaggatott beszámolóját arról, mi történt aznap az oviban (mert igenis nem ő törte ki az ablakot!), és este vigaszul ötször elolvassuk neki a Vackor óvodába megy című mesét. Ilyenkor a vacsorát még előző nap megfőzzük, másképp sehogy se győznénk. Többnyire így telnek a napok – de azért nem mindig. Móni tökéletességétől fényévre vagyunk, bár a gyerekeket mi sem verjük, és ritkán ordibálunk velük. Csak néha … na jó, hetente háromszor.

Rossz anya vagyok? 

A legtöbb nőnél ez a helyzet. Sebaj! Igenis, nem kell kevesebbnek éreznünk magunkat, csak mert nincs pontosan huszonkét euró a pénztárcánkban, hogy befizessük a lányok színházjegyére a pénzt. (Bezzeg Mónikának van egy külön kisbukszája az apróra, és fillérre ki tud számolni minden tarifát.)

Átlaganyák vagyunk, se nem szegények, se nem krőzusok. Mert nem vagyunk olyan gazdagok, hogy harminc eurót adjunk a tanító néninek – de azért az év végi egyen csokrot mindig megkapja. 

A szakemberek szerencsére megnyugtatnak bennünket, hogy a gyerekek egész jól viselik a szülők tökéletlenségeit. Mérget vehetünk rá, hogy nem fog lelki törést előidézni náluk, ha néha elfelejtjük betenni táskájukba a tízórait, vagy ha később érünk oda az iskolai előadásra. Sőt, sőt akkor sem dől össze a világ, ha rácsapunk a gyerek fenekére, amikor az visszabeszél. (Az erélytelen nevelés árt a legtöbbet, nyugtatjuk közben magunkat. És ez így is van.) A szakemberek tanácsa: nem számítanak a kilengések, csak mindenben mértéket kell tartani. Nem szabad rendszert kreálni a rendetlenségből.

Bocsáss meg, kicsi fiam! 

Előfordul, hogy a szülő annyira elfoglalt, hogy még a szülői értekezletre sem tud eljárni. Zsófi két fia szóvá tette, hogy „bezzeg a Zoli anyukája mindig ott ül a szülői értekezleten”, és már a tanító néni is megjegyzéseket tesz egyes szülőkről (nem nevesítve persze), akik soha, de soha nem jelennek meg. Persze Zsófit nagyon is érdekelte két eleven fia előmenetele, csak általában telefonon érdeklődött, nincs-e velük valami zűr… Zsófi tehát megígérte, hogy legközelebb hat előtt öt perccel már ott fog strázsálni az osztály ajtaja előtt. Miért fontos néha bekukkantani az iskolába? Nem csak azért, mert a személyes találkozást, mélyebb eszmecserét semmi nem pótolhatja (a telefon az csak telefon: személytelen). 

Azért is, mert lehet, hogy a gyerek el szeretne dicsekedni azzal, hogy rajza ki van függesztve a folyosó falára – és meg akarja vele lepni anyát. És így tovább. Szintén kényes kérdés a pontosság. Például: a gyereknek fellépése van a zeneiskolában. Ötkor kezdődik a koncert, de az anya csak fél hatra fut be, mert dugó volt az úton. Mire odaér, a gyerek műsora már lefutott. Ilyenkor legszívesebben falba verné a fejét, de már semmit nem tehet. A pszichológusok figyelmeztetnek: ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó. És csakis úgy jó! Előfordulhat, hogy a szülő elkésik. De ez ne történjen meg kettőnél többször. A gyerek ezt a két mulasztást is élete végéig felemlegeti majd!

Ha a szülő mindig csak ígér valamit a gyermekének, de nem tartja be, akkor a gyerek folyamatosan csalódik a szülőben. A szülő szava (később egész magatartása) hiteltelenné válik, és ez kihatással lesz a gyerek egész életére. Inkább ígérjünk kevesebbet, ne valami nagyot, de azt a keveset tartsuk be. A hiteltelen szülő a legrosszabb szülő!

Az önvád 

Néha jogosan vádoljuk önmagunkat, legtöbbször azonban fölöslegesen gyötör bennünket az önvád. Főleg az egyedülálló anyák fejlesztik művészi fokra az önostorozást. Sára jól ismeri ezt a jelenséget: „Én is a szorongásos anyák közé tartoztam, főleg miután elköltöztünk az exférjemtől. Minden szabad percemet a gyerekeimmel akartam tölteni, pedig kevés szabad időm volt, mert vagy a munkahelyemen voltam, vagy úton az iskolába és a napközibe, vagy a konyhapult mellett álltam. A nagy igyekezet hátulütője az volt, hogy a fiaim rászoktak, hogy mindig kéznél vagyok, mindent megcsinálok helyettük. Egy perc időm sem maradt magamra, a saját életemre. Szerencsére időben észbe kaptam, hogy ez így nem lesz jó, ezért aztán elengedtem a gyerekeket kirándulni az iskolával, vagy átküldtem őket a barátaikhoz, én meg csaptam egy nőcis délutánt, elmentem a csajokkal meginni egy kávét.”

Nem nevezhető a nevelés csődjének, ha hetente egyszer-kétszer a férjünkre bízzuk a gyerekeket, és elmegyünk úszni vagy jógázni. Ne vegyük komolyan az anyós figyelmeztetését, hogy a gyerek hároméves koráig egy percre sem szakadhat el tőlünk. A gyerekek meg tudják érteni, hogy néha az anya is lemerül, fáradt, vagy kis időt magában szeretne tölteni. Nem kerülünk a pokol tüzére, ha időről időre segítségül hívjuk a televíziót vagy a videót. Persze az sem jó, ha mindig mi gondoskodunk a gyerek szórakoztatásáról, mert ha ezt tesszük, gyermekünk soha nem fogja megtanulni, hogyan foglalja le magát egyedül.

Gyermekeink sem tökéletesek, nincs szükségük tökéletes szülőkre. Hibázhatunk, de azért vigyázzunk, hogy ne sértsük meg a gyerekeinket. Egy-egy elszólást a gyerekek elfelejtenek, csak a rendszeresen ismétlődőket jegyzik meg. Vannak mondatok, amelyeket soha nem volna szabad kimondanunk.

Tiltott mondatok

• Miért teszed ezt velem? Mindent feláldozok érted, mégis engedetlenkedsz!
  A gyerekek nem értik, miért kell áldozatot hozni. Nem várják el, hogy a szülő mindent feláldozzon értük, minden pénzét és idejét rájuk költse. Ez csak a szülő „passsziója” vagy vezeklése, mert úgy érzi, valamit nem tud megadni a gyereknek, vagy önmaga és a világ előtt igazolnia kell önmagát.
• Milyen buta zenét hallgatsz megint? És milyen a hajad?
  Nyugodtan szóvá tehetjük, ha gyermekünk a fél fejét kopaszra nyíratja, a maradék haját pedig zöldre festi. Megmondhatjuk, hogy nekünk ez nem tetszik. De ne akadjunk fenn minden apróságon (vegyük tudomásul, hogy a gyerek érik, keresi önmagát, kacérkodik ezzel-azzal: s eközben tévutakra tévedhet). Hagyjuk, hogy szabadon keresse a saját stílusát – igazi énjét. Egyetlen dolog a fontos, olyan emberke váljék belőle, aki az életben a rosszat meg tudja különböztetni a jótól. Ebben sokat segít az olvasás, a (jó) könyvek, mert azokban általában az erkölcsi jó kerekedik felül.
• Most aztán jön a nadrágszíj! És két hétig nincs televízió!
  A túl súlyos büntetés, akár testi, akár lelki, minden gyereket megvisel, kicsit, nagyot egyaránt. Nem történik nagy baj, ha eljár a kezünk például olyankor, ha a hároméves gyerek kiszalad az úttestre vagy a tizenöt éves folyamatosan durva és szemtelen. De! A gyereknek mindig tudnia kell, miért kapja a büntetést. Viszont agresszív vagy visszahúzódó gyereket nevelünk akkor, ha sokat és minden ok nélkül verjük, vagy eltiltjuk attól, amit szeret vagy amiben örömét leli.
• Hagyj békén, foglald el magad.
  A szülő érdektelensége első percben nem látszik súlyos bűnnek, mert az így nevelt gyerekek általában nyugodtak és csendesek. A nemtörődömség azzal kezdődik, hogy a szülő sírni hagyja a kisgyermeket anélkül, hogy megvigasztalná, idősebb gyerekek esetében azzal folytatódik, hogy kiküldi a gyerekszobába, hogy játsszon ott szép csendben, csakhogy neki nyugta legyen. Idővel az ilyen gyermek hozzászokik, hogy a szülő mindig elküldi magától. Ennek egyik következménye, hogy később a fontos kérdésekkel sem fog hozzá fordulni.
• Miért vagy ilyen lehetetlen?
  A gyermek megalázása, önbizalmának megtörése még vicces formában is veszélyes. Keserves következményei lesznek a felnőttkorban.