Reggelre kitisztult az ég, és az előző esti viharról már csak pár pocsolya árulkodott a kertben. Laura fogta a jegyzeteit, a laptopját, és kitelepedett dolgozni a teraszra. Gyorsan, élvezettel nézte át a kortárs szerb képzőművészek anyagait. Már alig várta, hogy végre ott legyen, személyesen is megnézhesse a képeket, összeválogathassa a kiállítás anyagát. Kicsit úgy érezte, mintha az előtte álló napokban nem műalkotásokról, hanem valami sokkal többről, az életéről, a jövőjéről kellene döntenie.
Az óra mutatója szerint már rég letelepedett az este a kanapéra, hogy onnan figyelje, ahogy Laura gyors, takaros mozdulatokkal pakolja ruháit a bőröndbe. Már majdnem becsukta a bőrönd tetejét, amikor hirtelen eszébe jutott még valami. A piros talpú fekete stiletto. Minek? Kinek? Kiért?
Na, már csak az önvédelmi spray hiányzik. De vajon hová tettem? – keresgélt hiába. Már csak a legutolsó fiók volt hátra. Az emlékek múzeuma. Már nem is emlékezett rá, mikor is nyitotta ki utoljára. Ki kellene dobni mindent!– gondolta, miközben egy szemeteszsákkal a keze ügyében letelepedet a fiók elé, a padlóra. Színházjegyek, koncertjegyek, múzeumi belépők… – szinte mindenhol Sárával volt. Hogy nem tűnt fel, amíg együtt éltünk, hogy az utolsó években már alig csináltunk közös programot? Egyre növekvő kíváncsisággal nézegette a fiók tartalmát. Az apró cédulákra írt szerelemes üzenetek nagyon korán elmaradtak. Pont úgy, mint a virágok, az apró kis figyelmességek. Az utolsó évekből már szinte semmi más nem maradt, csak pár ékszerszámla, amelyek mögött már nem igyekezet, nem ígéret, nem szerelem volt, hanem maró bűntudat.
Ahogy egyre üresebb lett a fiók, úgy lett egyre könnyebb, csupaszabb a lelke is. Már csak egy-két levél lapult a mélyén, amikor az illesztésnél felfedezte az apró kis parfümmintás üvegcsét. Szinte félve vette a kezébe, mintha csak attól félne, összetörik. Az üveg alján, talán a nedvességtől, talán a benne maradt parfümtől, úgy tapadtak össze a homokszemek, mint az ő teste azon az estén Milanéval. Óvatosan kinyitotta, az orrához tartotta, hátha a homokszemek megőrizték az illatát annak a húsz évvel ezelőtti tóparti estének, amikor a nyaraló sötét szobájában,órákig várta lélegzetvisszafojtva, alvást színlelve, hogy végre a szomszéd szobában felzendüljön nagynénje máskor oly idegesítő, apró horkantásokkal tarkított, férfias horkolása. Végre!
Egész testében remegve nyitotta ki az ablakot. Miután mélyet szippantott a hársillatú éjszakai levegőből, mintha csak bátorságot akart volna meríteni belőle, gyorsan kimászott az ablakon. Az utcai lámpák fényében násztáncot lejtő szitakötők, éjszakai pillangók kaján mosollyal nézték, ahogy végigszaladt a futórózsákkal, hortenziákkal szegélyezett utcán, felébresztve a békésen elszunnyadó házőrzőket, amelyek azonban, megérezve a nyári szerelem illatát, csak némán nyújtózkodtak egyet, majd mintha semmi sem történt volna, visszatértek velőscsont-illatú álomvilágukba.
A fiú az utca végén várt rá, az utolsó lámpaoszlop tövében, ahol a tópart kezdődött. Laura, ahogy meglátta, az utolsó métereket már futva, szinte repülve tette meg, csakhogy minél előbb otthon érezhesse magát a fiú ölelésében.
– Szeretlek! – súgta az a fülébe, miközben karjaiba kapta. Majd még mielőtt ő válaszolhatott volna, ajkait ajkára tapasztotta. Csókjának vágy íze volt. Majd karjaiban a lánnyal elindult a part felé.
– Tegyél le! – kérlelte Laura, de teste, ahogy még erősebben ölelte a fiú nyakát, mást mondott.
– Jó ez így! – szorította magához még erősebben a fiú.
– Jó – bújt a nyakához Laura.
– Itt jó lesz? – kérdezte a fiú suttogva, miközben lágyan letette őt a homokos part nádassal árnyékolt kis szegletében. Laura némán bólintott. Milan megérezhette a lány félelmét – vagy talán tényleg szerette –, mert szó nélkül, szorosan ölelte magához. Hosszasan ültek így, összebújva, hallgatva a tó fecsegését, az álmatlan békák trécselését, reménykedve, hogy mozdulatlanságukkal be tudják csapni az álmosan pislogó csillagokat, a fogyó holdat, a hataloméhes napot, mozdulatlanságra kárhoztatva ezzel az idő kerekét.
Pár napja ismerlek, mégis mintha száz éve szeretnélek – akarta mondani Laura a fiúnak, de nem volt mersze hozzá. Félt. A szerelemtől, a csalódástól, az élettől, de legfőképpen saját érzelmei intenzitásától.
Milan csókjai azonban feledtettek vele mindent, és ahogy egyre szenvedélyesebbek lettek, úgy lettek az ő ajkai egyre lágyabbak, odaadóbbak. Fiatal, ártatlan testének minden sejtje a türelmetlenségtől sajogva várta a pillanatot, amikor a fiú keze felfedező útra indul a mellek dombján, majd elidőzve a köldök apró völgyénél, lesiklik a csípő ívén, hogy a combok hegyláncán visszafordulva eljusson az érzéki szerelem még eddig megszentségtelenítetlen szentélyéhez, hogy ott gyengéd türelemmel elidőzzön, egészen addig, míg meg hallotta a lány kéjes kis igenjeit. Ahogy behatolt a gyönyör elkárhoztató mélyére, Laura igyekezett egész testével hozzáilleszkedni a fiúhoz, mintha csak eggyé akart volna olvadni vele, hátha akkor elviselhetőbbé válik a kínzó vágy, az ölét égető forróság, a fülében dübörgő vér hangja, a távolodó valóság megfoghatatlansága, míg eljön a pillanat, mikor végül egymásban elveszítve önmagukat, belezuhannak az érzéki megsemmisülés régen várt menedékébe.
Miután az elragadtatott sóhajtások szabályos lélegzetvétellé apadtak, még egy ideig összebújva feküdtek a testüktől felforrósodott homokon. Egyiküknek sem volt kedve megmozdulni, megtörni a varázst, elcserélni a szerelem misztériumának ezt a soha vissza nem térő pillanatát, a bizonytalan újratalálkozás reményéért.
Az ég peremén már felbukkantak az első erőtlen napsugarak, a fűszálakon gyöngyházfényben csillogott a harmat, a távolban érces hangon kukorékolt a kakas, amikor Laura végre ágyba bújt.
Reménykedve, hogy a testi szerelem beavató szertartásának éjszakája után, amikor a szeretett férfi karjaiban megismerhette a női lét eddig csak elképzelt oldalának mocskosan édes kéjét, többé már soha nem fog elaludni, s nem válhat még véletlenül sem a valóság az álom kegyetlen játékává.
Mégis, ahogy letette a fejét a párnára, elnyomta az álom. Nagynénje kopogtatására ébredt:
– Hétalvó, ideje felkelni, már az ebéd is kész!
– Megyek, Nanika, máris! – szólt ki álomittas hangon. Amikor ruháit felemelte a földről, rémülten látta, mennyi árulkodó kis homokszem tarkítja a padlót. Gondosan egy papírlapra söpörte, majd óvatosan az apró üvegcsébe szórta. Hazaérkezése után egy héttel levelet kapott Milantól: Drága Laura, nagyon szeretlek! Mindörökké! Milan.
Soha többé nem hallott felőle. Egy levelére sem válaszolt.
Torkát sírás fojtogatta, az emlékezés színjátszó homályba burkolta a tenyerén nyugvó üvegcsét. Egy pillanatra összezárta a tenyerét, felkészülve, hogy a csalódás és a veszteség fájdalmának erejével vágja bele a fekete szemeteszsákba, múltja többi szentimentális kacatja közé, de az utolsó pillanatban meggondolta magát, és erőtlenül visszaejtette Milan húsz éve rejtegetett levele mellé. Már csukta volna be a fiókot, amikor a döbbenettől megállt a keze a levegőben. Megtört a mozdulat, csak nézte-nézte elbűvölve, ahogy mintha csak sivatagi vihar tehetetlen játékszerei volnának, repkednek, kavarognak odabent, a zárt térben az apró kis homokszemek. Biztosan káprázik a szemem! Ha hazajövök, okvetlenül el kell mennem szemorvoshoz! – aggodalmaskodott még elalvás előtt is.
Az állomáson hömpölygő emberáradat fogadta, mintha hirtelen az egész emberiség egyszerre szedte volna sátorfáját, hogy kilépjen megszokott kis élete csigaházából. A vonat indulásáig még majd fél óra volt, de az elviselhetetlen hőség elől menekülve inkább felszállt rá. Miután elhelyezkedett, elővette a bécsi Albertina múzeum „Die Erfindung der Einfachkeit“ (Az egyszerűség felfedezése) c. kiállítás nagy volumenű katalógusát. Régóta szenvedélyesen foglalkoztatta a biedermeier mint korstílus, és a megnyitó szakmai berkeken belül azóta is gyűrűző vitatottsága ezt csak még fokozta. Nyolc órával később égő szemekkel, pislogva lépdelt a belgrádi főállomáson a kijárat felé.
A taxi ablakából fürkészve nézte az ismeretlen épületeket, a sárga villamosokat, az „összevissza” száguldó autókat, a ráérősen sétáló gyalogosokat, a falkákba verődött kóbor kutyákat. Laura éppen meg akarta kérdezni a sofőrtől, messze vannak-e még a céltól, amikor az autó hirtelen olyan éles kanyart vett, hogy karja fájdalmasan nekiütődött az ajtó karfájának, majd hangos kerékcsikorgás közepette lefékezett a csodás Zsolnay-tetős, empire stílusú hotel épülete előtt. Na, ez is jól kezdődik! – dörgölgette a kezét, miközben átvette a recepción a szobája kulcsait. Ahogy belépett a 128-as ajtón, mámorító rózsaillat csapta meg az orrát. A kis asztalon, a komód tetején pompázó halvány rózsaszín-sárga rózsacsokor színe visszaköszönt az ágytakarón, a szőnyegen, de még a tapéta mintázatán is.
Kíváncsian lépett a vajszínű drapériához, és a látványtól, ami fogadta, elállt a lélegzete is. A belváros épületeinek mondén fényei, a reklámfeliratok neonvilágításának nagyvilági hangulata csábítóan hívogató volt. Legszívesebben azonnal lement volna sétálni, felfedezni a várost, a környező utcákat, a kőhajításnyira lévő Zlatna moruna kávéházat, melynek udvarán, miután Apis ezredestől, a szerb vezérkar titkosszolgálatának főnökétől megkapta az Európa sorsát megváltoztató pisztolyt, Gavrilo Princip a célba lövést gyakorolta.
– Nem magányos nőnek való világ ez! Légy óvatos! – jutottak eszébe főnöke szavai. – Majd holnap – húzta össze kicsit elszomorodva a függönyt.
A galériában olyan szívélyesen fogadták, ahogyan az ember egy szívének kedves, rég nem látott barát előtt nyitja ki ajtaját. Mire megitták a kávét, kicsit lihegve befutottak a művészek is, akiknek az alkotásai a „Dušan Rajšić és kortársai” kiállításon Laura elképzelése és tervei szerint szerepelni fognak. Késő délutánig egyeztettek, válogatták a képeket, tervezték azok biztosítását, csomagolását, szállítását, de hiába volt hátra még rengeteg munka, szerb kollégái kedvesen mosolyogva elmagyarázták neki, hogy amíg nincsenek itt a varjak, addig a munkának sincs itt az ideje, és már szedelőzködtek is, hogy megmutassák neki a Duna és Száva partján elterülő város szépségeit.
Laura harmadik napra úgy érezte, beleszeretett ebbe a bolondos hangulatú városba, ahol az embert árnyékként követi a melankolikus harmonika- és tamburaszó. Esténként fagylaltoztak a Knez Mihajlova sétálóutcán, kacagva locsolták egymásra a vizet a Nikola Pasic térszökőkútjából, mókusokkal mókáztak a Kalemegdanon, amelynek mellvérdjén állva szemlélte annak idején Hunyadi János a menekülő török sereget.
A novella 1. része IDE, 2. része IDE, 3. része IDE kattintva olvasható.
Folytatás hamarosan...
