Mondjon bárki bármi mást, tudunk szülni. Az emberiség nem maradt volna fenn, ha minden anyuka mellé ultrahangos készüléket kellett volna állítani.
A modern kor vívmánya a biztonságos szülés, de a csodagépeket akkor kell bevetni, ha baj van. Nálunk igazából egyetlen baj van: az anyukák elvesztették a saját magukba vetett hitüket.
Még be sem lépnek a vajúdóba, de már készítik az oxitocint, az ilyen-olyan szurit. Az anyukát sok esetben nem is tájékoztatják, hogy mi történik vele.
IKREKKEL AZ ÉLET
Anyává válni hatalmas csoda. Ikreknél pedig dupla csoda. Mindennap hálát adok a Teremtőnek, hogy láthatom felnőni a gyerekeimet. Úgy érzem, ennél nagyobb ajándékot nem is kaphattam volna. Mindez nem mai történet. Éppen 19 évvel ezelőtt, egy szép nyári napon csapta össze a tenyerét az orvosnőm. Így tudatta velem, hogy két – de lehet, hogy három – buborékot lát a méhemben.
Meg kell hagyni, hogy a doktornő valamilyen oknál fogva nagyon örült – nyilván egy kisvárosi orvos ritkán diagnosztizál hármasikreket. Rólam nemigen lehetett elmondani, hogy elöntött a boldogság. Az én lelkiállapotom inkább megrendült: kevés hasonló sokkhatás ért életemben. Ellentmondásos érzés volt megtudni, hogy két (három?) gyermekem születik egyszerre. Kiszédültem a rendelőből, s ezzel elkezdődött a jövőbeli négyszeres anyuka életem első napja.
Ketten lesznek
A következő ultrahang tisztán kimutatta, hogy két gömböcske tapadt meg a méhfalon. A harmadik időközben meggondolta magát. Négyéves nagyfiam és kétéves kishúga mellett nem volt sok időm a jövőről elmélkedni. De miért is ment volna minden a papírforma szerint? Augusztus végén még nem volt semmi hasam, mert állandó hányingerrel küszködtem (nem csak reggel), így alig ettem; egy hónapra rá viszont akkorára nőtt a pocakom, hogy a környezetemben mindenki rácsodálkozott. Két kisgyerek mellett nem pihenhettem felrakott lábbal, de minden rendben volt a babákkal. Pedig veszélyeztetett terhes voltam, kéthetente látogattam az orvost, aki rendre megnyugtatott. Igazság szerint nehezen viseltem a várandósságot, mindig valami váratlantól rettegtem, hogy egyszer csak baj lesz az ikrekkel. Ám ők vígan lubickoltak bent a pocakomban, egyre nagyobbra nőttek, én meg minden nap elmondtam nekik, hogy szeretem őket.
Mivel ketten voltak, alig fértek el egymás mellett, mi meg érdeklődve figyeltük a NAGYOKKAL a benti dulakodást. Hol egy láb akarta kirúgni a hasfalamat, hol beszorult egy fej a bordáim alá – néha alig kaptam levegőt. Így telt el három hónap, mire a NAGYOK is megszokták, hogy anya nem emelhet nehezet, és néha ledől kicsikét erőt gyűjteni. Mivel a rosszullétek nem csillapodtak, nulla tápanyagbevitelem volt, nem is híztam semmit, csak átment a testtömeg a babákba.
Karácsony tájékán aztán – mikor máskor? – már egyáltalán nem éreztem jól magamat, fájdalmasan szúrt a hasam. Lepihentem, és mondtam a babáknak, hogy: „No-no, ne csináljatok nekem ilyenkor programot!”
Az ünnepek után félve meglátogattam az orvosomat. Ő hosszasan nézte a monitort, majd jobbról-balról, mindenhonnan méregette, többször is megvizsgálta a naaaaagy pocakomat, hiszen akkorra már csak egy nagy pocak voltam. Nem látott semmit, de a biztonság kedvéért beutalt a kórházba, mondván, megfigyelés szükséges, és ha nem lesz gond, egy hét után hazamehetek. Mivel babaügyben nem voltam kezdő, otthon villámgyorsan összekészítettem az kórházi alapkelengyét. Számoltam azzal, hogy nem jöhetek haza szülésig, ami kissé ijesztő volt, hiszen a kiírt időpontom március 14-e volt. Január elején aztán egy hideg hajnalon puszit nyomtam két alvó gyerekecském kipirult orcájára, és beültem az autóba. Szomorú voltam, talán el is sírtam volna magamat, ha nem egy idegen a taxisofőr.
Olvass tovább: Ikrekkel az élet
