– Nekem két angyalkám van – mondja párás tekintettel Zsuzsa. – Nincs nap, hogy ne jutnának eszembe, hogy ne gondolnék rájuk. Vajon milyen lett volna a személyiségük? A hangjuk, a nevetésük, az arcocskájuk… Valahol minden születés magában hordozza az elmúlást, hisz ez a két állomás csak, ami biztos – az amúgy bizonytalan – emberi létben. De mi van azokkal az életekkel, amelyek még azelőtt véget értek, hogy elkezdődhettek volna?
Ligetvári Anita (Győr) gyászkísérőt, gyászcsoportvezetőt sokan keresik fel innen, Felvidékről. Azok a nők, illetve párok is bizalommal fordulnak hozzá, akik az élet egyik legkegyetlenebb csapását: egy magzat elveszítését voltak kénytelenek átélni. Hogy lehet túlélni ezt a túlélhetetlen tragédiát? – kérdeztük Anitát.
Ligetvári Anita mikrobiológus-technikusként végzett, de az élet a segítő szakmák irányába terelte. Ma gyászkísérőként, transzperszonális légzéstrénerként, valamint művészetterápiás foglalkoztatóként segíti a hozzá fordulók életét.
– Nemrég interjút készítettem egy hölggyel, akinek a kisbabája szinte a megszületése előtt hunyt el. Nem szokott problémám lenni a szavak használatával, itt mégis falakba ütköztem… Mit javasolsz, hogyan közelítsünk egy gyászoló felé?
– Én azzal szoktam nyitni az első találkozást, hogy a részvétemet fejezem ki. Sokan azt hiszik, hogy a gyászoló anyához úgy kell kapcsolódni, hogy elmeséljük neki a saját élményünket egy veszteséggel kapcsolatban, de ez téves elgondolás. Főleg, ha friss élményről van szó, mert ilyenkor eltolódik a fókusz a gyászolóról. (Hosszabb idő után természetesen meg lehet keresni a közös pontokat.) Mindenképp finom, tapintatos kérdésekkel közelítsünk: elsősorban olyanokkal, amelyek az illető érzéseire, belső világára irányulnak. Egy gyászoló mindig annyit mond el, amennyire az adott pillanatban képes. De az sem elhanyagolható szempont, hogy mi, akik aktívan hallgatunk, mennyit bírunk el a másik gyászából.
– Vannak olyan mondatok, melyeket végképp nem tanácsos egy gyászolónk mondani?
– Jó szándékkal ugyan, de gyakran elhangzik, hogy „ne aggódj, majd lesz másik”. Gondoljunk bele: ha valakinek meghal az édesanyja, férje, testvére… vajon őket is ezzel vigasztaljuk? Egy magzat elvesztése – legyen szó akár korai stádiumról – nem kisebb fájdalom, mint bármilyen más jellegű gyász. Minden párnak az élettörténetében ott van és ott is marad az elveszített magzat… Olyanokat, hogy „ne sírj” vagy „ne szomorkodj”, szintén nem tanácsos mondani, hiszen a sírásnak tisztító, feszültségoldó hatása is van. A veszteség feldolgozása, a gyászmunka nem patológiás, ám a testet és a pszichét megterhelő, erős érzelmi folyamat. Megváltoztatja a személyiséget, mély belső átalakulást hozhat magával.
„Egyre gyakrabban hallom, hogy a kérdésre, hány gyermekük van, az anyák például így felelnek: „Van két élő és egy elvetélt gyermekem…”
– Mi az, ami könnyítheti a gyászfeldolgozást?
– Ilyenkor nagyon fontosak az emberi kapcsolatok. Azoknak, akik egyedül, másoktól elszigetelve gyászolnak, kevésbé hatékony a gyászmunkájuk, mint az érzéseikről nyíltabban beszélőknek. Egy gyászolót támogathat a családja, a baráti társasága, de a kollégái is. A gyászfeldolgozás a legtöbb esetben ott akad el, ahol a szociális kapcsolatok csökkennek és a baráti, családi találkozások elmaradoznak. A Covid-helyzetben az anyák helyzete még rosszabb lett, mert az apák nem vehettek részt ebben a nehéz és lezáró folyamatban. Pedig a tragédia mindkettőjüket érintette…
– Az első meghatározó közeg, amivel egy elvetélt édesanya találkozik, az a kórház. Milyen tapasztalatokról számolnak be a klienseid?
– Hozzám sajnos többségében negatív tapasztalatokkal jönnek. De gyorsan tegyem is hozzá: ez nem biztos, hogy a valóságot tükrözi, hiszen én azokkal az anyákkal, szülőkkel dolgozom, akiknek problémájuk van a gyászfeldolgozással. Ami viszont tény, hogy az egészségügyi dolgozók képzésében nagyon kis helyet kap a veszteség támogatása. Képzeljük csak el a helyzetet, amikor két párhuzamosan egymás mellett vajúdó anyának kísérik a szülését: az egyik szobában egy új élet megszületésének a tanúi, a másikban pedig az élet elmúlásának. Perceik vannak, hogy az egyik szituációból átkapcsoljanak a másikba. Nemrégiben történt, hogy egy, a terhessége 24. hétben elvetélt, s halott magzatát megszülni kénytelen anyához küldtek be egy gyakorlati idejét töltő szülésznőpalántát. Nemhogy támogatást nem tudott nyújtani a vajúdó nőnek, de még a hölgy nyugtatta a dermedt lányt, aki teljes sokkban figyelte a vajúdást. Összességében közrejátszik tehát az egészségügyi dolgozó személyes élet- és veszteségtörténete, halállal való kapcsolata is.
– Mit gondolsz, hogyan lehetne változtatni a kórházban dolgozók hozzáállásán?
– Szerintem nem a hozzáállással van a baj, hanem a dolgozók ilyen jellegű tudásának hiányával, eszköztelenségével. Hiába kapják meg a fizikai segítés tudását, ha a páciens lelkét nem tudják óvni és támogatni… Magyarországon a Napfogyatkozás Egyesület már évek óta indít tanfolyamokat egészségügyi dolgozók számára, hogy az ilyen helyzeteket helyén tudják kezelni. Illetve, a megoldást valahol abban is látom, ha az alternatív és a professzionális orvoslás végre összeérne, kölcsönösen kiegészítené egymást, s akkor egyszerre lenne jelen a lélek és a test támogatása.
– Te mit kínálsz a téged felkeresőknek? Hogy képzeljük el a kezelés ívét?
– Ez nagyon változó. Függ a gyászoló veszteségének formájától, az illető történetétől, fájdalmától, traumatizáltságának mértékétől. Talán a legfontosabb, hogy megengedem neki, hogy megmutassa a fájdalmát. Feltétel nélkül elfogadom az érzéseit, hagyom beszélni, sírni, kiborulni, haragudni: ilyenkor minden érzésnek helye van. Később mindig foglalkozom a kliens magzati korának és születésének történetével, mert sokszor innen ered a friss veszteség. A transzlégzés módszerével nagyon hatásosan ki lehet javítani a sérült, transzgenerációs mintákat. A sérelmek, a tehetetlenségérzések, a hiányok, a félelem, a feszültségek szépen kivezethetőek…
– Művészetterápiával is foglalkozol. Ezt is beveted az egyes kezeléseken?
– Gyakran nyúlok az alkotás gyógyító erejéhez. Ahogy Jung mondta: amit nem tud kimondani a száj, ki tudja fejezni a kéz. A rajzoláson, festésen vagy agyagozáson keresztül oldódnak a feszültségek és a nehéz érzések. Közben a veszteségfeldolgozás gyakorlatait is alkalmazom, szem előtt tartva, hogy a gyászoló hol tart, mit és mennyit bír el. Erről is írok, és hasonló gyakorlatokat is bemutatok a hamarosan megjelenő könyvemben. A gyakorlatokkal nemcsak kivezetni és oldani tudjuk a nehéz, nyomasztó érzéseket, hanem építkezni is tudunk általuk. Új bizalmat építünk a testtel, a termékenységgel, az anyasággal, a párkapcsolat jövőjével, a szülői kompetenciával kapcsolatban. Nagyon jó látni, ahogy néhány hónap alatt a reménytelenség, a szétesettség állapotából szépen érezhetővé, majd láthatóvá válik az új kezdet ereje és lehetősége. Ne feledkezzünk meg a család többi tagjáról sem, akik a gyászban osztoznak. A nagyszülőkről, keresztszülőkről, dédszülőkről, testvérekről… Egy haláleset az egész családi, rokoni felállásban űrt hagy maga után…
„Ez már nem él. Ez csak egy sejtcsomó volt. Mégis mit képzelt, hogy egy lombikos ugyanolyan esélyekkel indul? Felejtse el, csináljanak gyorsan egy új gyereket” – ilyen és ehhez hasonló, traumatizáló mondatokról számolnak be a nők…
– Mit javasolsz, mikor kérjen valaki szakembertől segítséget?
– Bármikor. Normális esetben a gyászt egy szakember valójában csak kíséri, mederben tartja, esetleg megvilágítja azokat a területeket, ahol érdemes dolgozni. Olyan, mint egy érett, jó szülő, aki terelgeti a gyermekét, de hagyja tapasztalni, küzdeni is. A természetes gyászmunka sajnos megakadhat, akár patológiássá válhat. Ilyenkor elengedhetetlen a pszichoterápiás vagy pszichiátriai szaksegítség! Ezt egy gyászkísérő idejében észre tudja venni. Az egyéni kezelések mellett egyébként léteznek ingyenes, önsegítő sorstársi csoportok is, ahol hasonló veszteségeket átélt emberek találkozhatnak szakvezetés mellett egy zárt és védett közegben. Az a tapasztalat, hogy a férfiak általában nem kedvelik a csoportos foglalkozásokat, ők könnyebben nyílnak meg egyénileg, csak a szakember jelenlétében. Illetve a magzatukat, kisbabájukat elveszítők speciális csoportja a Vendégbabák, ahol azok a szülők találkozhatnak, akik csak rövid ideig tudtak együtt lenni gyermekükkel. A csoporttagok a gyászmunkájuk különböző szakaszaiban vannak, ez is támogató és biztató lehet egy friss veszteséget megélő számára. Láthatja, hogy mindez túlélhető, még ha most túlélhetetlennek is tűnik…
