A nőnek meg csak egy világa van: a szerelem. Tetszik vagy nem tetszik, férfifüggőek vagyunk! Sokkal többet jelentenek nekünk, mint mi nekik… És ez az oka annak, hogy elhagynak bennünket. Tanuljunk meg kevésbé szeretni – akkor talán nem maradunk egyedül.
Nem függ a kortól, hogy mikor vagyunk szerelmesek – lehetünk húsz-, negyven-, vagy ötvenévesek, amikor életünk nagy love storyját éljük. Lehetünk férjezettek és elváltak, nagy családban élők és szinglik, mi vagyunk azok, akik bevásárolunk, kutyát sétáltatunk, irányítjuk a háztartást, mindenről gondoskodunk, és figyeljük családtagjaink minden lépését… Hogy mindezért mit kapunk cserébe a férjünktől? Jó esetben semmit, rossz esetben kritikát és elégedetlenséget. De már valahogy ezt is megszoktuk. Ami nem jelenti azt, hogy ez rendben van így!
(© Eugenia Loli)
Megszállottan szeretni
Példa gyanánt nézzük Olgát. (Hasonlít a barátnőnkre? Vagy talán magunkat ismerjük fel benne?) Élete húsz felnőtt évében de sokat panaszkodott! Hogy milyen gyakran kap dührohamokat Józsi, milyen önző Jani, mennyit iszik Pista, és hogy Tamás mindig egyedül utazik el hétvégére. És minderre mit tett Olga? Szomorúan lehajtotta a fejét, és azt mondta: „Nem tehetek róla, akkor is szeretem...”
A mókuskerék
Ezt hallva arra kell gondolnunk, hogy Olga mazochista. Minden egyes kapcsolata rosszabb, mint az előző volt. Kukkantsunk bele Robin Norwood amerikai terapeuta könyvébe, amelynek a következő címet adta: Nők, akik túlságosan szeretnek. Ha ezt elolvassuk, megérthetjük az Olga-jelenséget. Robin Norwood azt mondja, hogy bizonyos nők minden kapcsolata azért egyforma, mert mindig ugyanazt a típusú férfit választják társul. (Nemcsak az amerikai író, hanem Szondi Lipót, a neves magyart lélekbúvár már a múlt század elején is ugyanezt állította híres „sorselméletében”.) Nincs mit tenni, Olgára is ez igaz! Számára szeretni egyet jelent a szenvedéssel. Akkor boldog, ha mókuskerékben taposhat.
Egy kedves, figyelmes, rendes férfi halálra untatná. Nem érezné a gyomorszorító félelmet, hogy esetleg elveszíti, nem kellene szenvednie és rágnia a körmét miatta… S főleg: nem volna jelen életében „az az eksztatikus, szenvedélyes szex”.
Robin Norwood huszonöt évvel ezelőtt adta ki először a könyvét (magyarul is megjelent). Nagyon fontos, hogy főbb gondolatai eljussanak a megszállottan szerető nőkhöz, és ők felismerjék, hogyan is működnek az érzéseik. A tudatosítás már fél siker. A legtöbb mániákusan szerető nő ugyanis nem érzi, hogy valami baj van az életében… És ez a legnagyobb baj! Robin Norwood szerint azokra a nőkre, akik nem változtatnak a szemléletükön és az életükön, rengeteg küzdelem vár a jövőben (is). A küzdelem azonban nem viszi előre őket, hanem a végén a szó szoros értelmében szinte a fennmaradásért, a puszta életükért kell majd harcolniuk.
Nem élhetek nélküled
Tény, hogy a mi kultúránkban a nyugodt szerelmi idillt – sajnos – nem tartjuk túl szexisnek. Sőt, a megszállott kapcsolatot, a szerelmi függőséget találjuk romantikusnak! Nincs még egy függőség, amelyet a társadalom ennyire tolerálna, elismerne, az egekbe emelne… Megfertőzött bennünket ez az ostobaság, és sokszor észre sem vesszük, milyen ostobán viselkedünk. Még a rádióból se hallunk mást, mint hogy „Nem élhetek nélküled”, „Ha te nem vagy, nincs semmi”.
Csakhogy ami ezt a vágyat élteti, az nem más, mint a félelem. Ez azt jelenti, hogy az a kapcsolat, amelyben a főszerepet a frusztráció és a szenvedés játssza, nem megfelelő, NEM EGÉSZSÉGES. A mániákusan szerető nő tehát nem gyenge és nem buta, hanem BETEG, és nem tud segíteni magán. Valami ellenállhatatlanul vonzza őt azokhoz a férfiakhoz, akik bántják, megalázzák. Lehet-e tudni, miért?
Az én édesapám...
A nőket ellenállhatatlanul csábítja az a gondolat, hogy egy boldogtalan, bonyolult lelkű, tanácstalan (egyszóval: nem megfelelő) valakiből ideális társat faragjanak. Sajna, a nevelésünk sokszor arra indít bennünket, hogy alkalmazkodóak legyünk, és ne ítélkezzünk, hanem segítsünk. Hiszen mindig támogatni kell azt, aki kevésbé boldog, mint mi vagyunk! Talán ezért választanak társul nők milliói durva, közönyös, erőszakos, rideg lelkű férfiakat, akiknek mániáik vannak (például autóimádat), és valamilyen függőségben szenvednek (például alkoholisták)?
A dolog persze nem ilyen egyszerű. A túlságosan szerető nők azért választanak ilyen társat, mert szeretik ellenőrzésük alatt tartani a másikat. Miért? Az okot a nők gyerekkorában kell keresni. Nagyon valószínű, hogy azok, akik megszállottan szeretnek valakit, valamilyen gyerekkori szorongást igyekszenek kompenzálni. Minél nagyobb volt a gyerekkori trauma, annál nagyobb az igyekezetük, hogy valami hasonlóval találkozzanak felnőttkorukban, és megpróbálják legyőzni azt – állítja Robin Norwood. Lehet, hogy a szóban forgó nőnek alkoholista volt az apja, sokat veszekedtek a szülei, vagy nem törődtek vele (ezért szeretethiányban szenvedett, szinte éhezett a szeretetre).
Sokszor nem is kell, hogy valami nagy dráma játszódjék le a családban, elég, ha például a kislány apja (akinek viselkedése meghatározza, hogy a lánya felnőttkorában hogyan fog viszonyulni a férfiakhoz) közönyös iránta, nem szentel neki elég figyelmet.
A kislányban ennek alapján kialakul a viselkedési alapmodell: Mindenáron keltsd fel a figyelmét, harcold ki a szeretetét! Viszonyulj, minden percben csak hozzá viszonyulj! Te vagy felelős az életéért, a jó hangulatáért! Védőmechanizmusokat fejleszt annak érdekében, hogy egyáltalán élni tudjon. Az egyik ilyen mechanizmus: a valóság tagadása. Nem akarja látni a valóságot!
A másik: az ellenőrzés. Kontroll alatt kell tartani a másikat, az eseményeket, mindent. Mindenről tudnunk kell, másként vége a világnak. Mindenért mi vagyunk felelősek, főleg a férfiért, a párunkért, a nagy Ő-ért, hogy neki mindig jó legyen! Ezek a beidegződések megmaradnak. Ennek alapján elképzelhetjük, milyen nehéz ezt a gyerekkori alapállást megváltoztatni, azaz kialakítani egy másikat, újat.
Ne törődjünk a szerelemmel
A szerelem hegyeket mozgat – szól az ismerős mondás. A nők még ma is elhiszik. Butaság! Egy labilis, nem harmonikus kapcsolatot nem ment meg semmi, legkevésbé az önfeláldozás. Azt hisszük, hogy egy rosszul viselkedő férfi attól majd megváltozik, ha lépten-nyomon a tudtára adjuk, mennyire szeretjük. Épp ellenkezőleg: a mindent megbocsátó viselkedéssel arra ösztönözzük, hogy nyugodtan maradjon meg olyannak, amilyen. Hiszen mindenképp szeretni fogjuk, és sose hagyjuk el – s ezt ezerszer el is mondjuk neki. Ez a női hozzáállás beteges, és gyakran egyenlő a halállal, mert halálos következményei szoktak lenni: a folytonos stresszből az alázatos nőknél mindenféle pszichoszomatikus betegségek alakulnak ki, mint az infarktus, a rákbetegség...
(© pinterest.com)
Keserű, de hatásos
Sok nő annyira megszokta már, hogy mindig rosszul érzi magát, hogy el sem tudja képzelni, milyen az, amikor nem szorong. Hogy a szorongáson túl is van élet, felkel a nap. A férfifüggőség kórképének gyógyítása azzal kezdődik, hogy tudatosítjuk magát a betegséget, valamint azt, hogy semmilyen kívülről jövő „szerelem” nem gyógyítja. Hanem egyedül csak az, ha tisztelni kezdjük önmagunkat. (Azokban a nőkben, akiket nem szerettek, vagy gyakran vertek kiskorukban, az az érzés alakul ki, hogy ők bizonyára nem sokat érhetnek, ha simogatás helyett mindig „csak” verést kapnak. Hiába, ők csak erre érdemesek. S ezért aztán nem sokra becsülik se a testüket, se a lelküket.) Robin Norwood gyógyító módszere ráveszi a nőket: szakadjanak el a férfi pénzétől, érzelmeitől és véleményétől. Támaszkodjanak mindenben saját magukra.
Azután meggyőzi őket, hogy ne ellenőrizzék mindenben családjuk tagjait. Ne gondoljuk azt, hogy mindenről és mindenkiről nekünk kell gondoskodnunk! Szüntessük meg az örökös kontrollt! Nem kell mindenről tudnunk, igenis mindenkinek, a párunknak is joga van a saját elbaltázott életére, az intim térre! (És nekünk is.) Ne viszonyuljunk minden percben a másikhoz, ne rakjuk mérlegre, ne véleményezzük minden cselekedetét! Ne végezzünk el mindent a férjünk helyett, ne adjunk mindenben tanácsot! Tudatosítsuk végre, hogy a másik is felnőtt ember, képes rá, hogy munkát, hobbit, barátot találjon magának...
A következő fázisban elrendeli, hogy a nők naponta tegyenek meg két-három olyan dolgot, amit nagyon nem szeretnek. Például védjék meg véleményüket a kollégáik előtt, küldjék vissza a vendéglőben a pincérrel a hideg levest, követelőző gyerekeiknek pedig mondják azt, hogy „Na, ma ti fogtok főzni”... Robin Norwood lépésről lépésre megtanítja a nőket arra, hogy magukra is gondoljanak, ne csak másokra. Meggyőzi őket, hogy a jó dolgokat maguktól is várhatják az életben, nem csupán másoktól. Nyerni abban a percben nyernek, amikor az ellenkezőjét teszik annak, amit eddig tettek. És a függő nőkből független nők lesznek.
Mi ebből a tanulság? Az, hogy a nőnek is van esélye a gyógyulásra. Elsősorban neki van!
Hogyan gyógyulhat meg?
- Legyen önellátó, mindenben csak magára támaszkodjon. Így van a legnagyobb esélye arra, hogy megbízható férfit talál.
- Ne az legyen az életcélja, hogy másoknak megfeleljen. Ha magára fog gondolni, teret nyit azoknak az embereknek, akik szívesen megfelelnének önnek.
- Értse meg, hogy sok férfi olyan, mint a brokkoli: nem izgalmas, de az ön számára jó és egészséges.
- Hagyjon fel azzal, hogy mindig mindent maga csinál. Azt is, ami a másik (a társa) feladata lenne.
- Ne ahhoz ragaszkodjon, ami lehetne, hanem örüljön annak, és fogadja el azt, ami van.
