Mivel nem voltam a szerkesztőségben aznap, mikor a friss lap megérkezett, újságárusnál szerettem volna mihamarabb beszerezni az Új Nőt.
A régi, megszokott bódéban szimpatikus fiatal hölgy tesz-vesz. Amolyan „kék a szeme, arca csupa derű“. Rég járhattam erre, mert nála még nem vásároltam. Sebaj, köszönök, és kérek egy (új) Új Nőt. Kedves mosollyal azt feleli: – Nem jött friss számunk, csak a régi van. – Hát ez meg hogy lehet? – kérdem nem kis megrökönyödéssel. – Nem tudom – feleli széles mosollyal. – Csak novemberi van, a decemberi még nem érkezett meg – teszi hozzá mézédes, dallamos hangon.
Elköszönök, kettőt lépek, aztán „megvilágosodom“, mint Buddha a fügefa alatt. – December eleje van, tehát a novemberi szám a friss. Pedig már elhittem, hogy nem is, olyan magabiztosan mondta.
Visszamegyek, és kérek egy októberi számot. Mondom:
– Ez a friss szám, nézze meg, a következő szám december 11-én fog megjelenni, mit is keresne november közepén a standokon? A mosoly továbbra is ott tündököl az arcán:
– Mondtam én, hogy ez van, de tudja, milyen sokan jöttek, és állították, hogy a decemberi számot keresik!?
– Akkor mutassa meg, hogy ez az új szám, a címlapról majd rájönnek, hogy tényleg az – érvelek.
– Mutattam – mondja, miközben arckifejezése leginkább a Magyar Vándor című film rendíthetetlen kínai áruslányáéra emlékeztet (aki mosolyog, és minden portékája „olcó“ ). – De azt mondták (az a sok ember mind egy szálig!!!!), hogy ez már megvan nekik.
Most már nem hagyom magam:
– De hisz az előző szám címlapja teljesen más volt, mint a mostani!
– Tudom – válaszolja – De az újat keresik.
De hiszen ez az új!, kiáltanám. Hagyom a csodába, ha neki nem érdeke eladni az újságot... Micsoda fordított világ ez.
Elindulok hazafelé és eszembe jut, milyen is volt régen. Akkoriban az újságárusok nem keverték össze a szezont a fazonnal. Az egyetlen magyar napilapot majd minden család megrendelte, ahogy megvásárolták a Nőt és a Hetet is, de a Szabad Földműves és a járási lap sem maradhatott ki a sorból. Anyunak húsz éven át járt az Irodalmi Szemle. Az újságoshoz a Film Színház Muzsika legfrissebb számáért szaladtam le a zsebpénzemmel. Más világ volt, nehéz volt külföldi (magyar) sajtótermékhez jutni. Megrendelni meg valami különleges úton kellett. Apai nagyszüleimnél a Ludas Matyi című vicclap meg a Füles nevű rejtvényújság volt a különlegesség. Anyu szüleinél az Ország- Világ és a Természet és Társadalom várt – ezeket is szívesen lapozgattam. És eszembe jutott az a rengeteg kézimunka-újság, amelyekből hímeztem, kötöttem, horgoltam.
Ma is aktív újságolvasó vagyok. Igaz, sokszor már a neten keresem az aktuális témákat – de ez sokszor megfoghatatlan valaminek, virtuális világból valónak tűnik. Az élmény nem ugyanaz. Valahogy nincs párja a friss, ropogós újságnak, ami éppenhogy elhagyta a nyomdagépeket, mert semmihez nem hasonlítható illata van. Jó kézbe venni, lapozgatni, beosztva az időnket, ráérősen olvasgatni. Visszanézni a már elolvasott cikkeket. Ez csodálatos érzés.
Kedves újságos kisasszony, remélem, néha-néha kézbe veszi a lapokat, amiket árul. Beleolvas ebbe a cikkbe is, s talán magára ismert. A világért sem szeretném megharagítani, hiszen rajtunk kívül senki sem tudja, hogy éppen Ön ennek a cikknek az egyik fontos szereplője. Tudom, hogy ezt a lapot ugyanolyan kedves mosollyal az arcán, de más szöveggel fogja eladni, mint a múlt havi számot. Valahogy így: „Igen, ez a legfrissebb szám, a novemberi. Éppen most hozták a nyomdából!“
