Ritkán kerülök olyan nagyvárosba, ahol úton-útfélen kéregetővel találjuk szemben magunkat.
Bizony nem hinném, hogy gyakran adnék neki pénzt. Segíteni másképp is lehet.
Csepp a tengerben
Vegyük például az idei árvíz károsultjait. A mobilszolgáltatók megkönnyítik, hogy tudjunk segíteni. Igazán nem sok az egy-két eurónyi segítség, amit egy SMS elküldésével rakhatunk a végösszeghez, de sokat jelent, ha sok ember adja. Nem azt kérik tőlünk, hogy vállaljuk fel a kár helyrehozását egy árvíz sújtotta övezetben, az aprópénz mégis jó helyre kerül. Emelem kalapom azok előtt, akik aktívan kiveszik részüket a homokzsákok töltésében, esetleg a fuvarozásban vagy az önkéntes segítségben. Nem tudom, milyen árvízkárosultnak lenni (nem is akarom tudni), nyilván senki nem jókedvében telepedett le olyan helyen, ahol erre nagyobb az esély. Én még a hétvégi házak tulajdonosait is sajnálom (a miniszterrel ellentétben), mert rossz érzés lehet nézni a kis vityillónkat, amelyik vízben áll…
Az egészség a legdrágább!
A beteg ember tehetetlen. Hát még a beteg gyermek. A szociális hálókat elárasztják a különféle segítségkérések, fotók a betegről. Az ember szíve belesajdul, aztán továbbgörget. Mindenkit nem állmódunkban megmenteni, mindenkinek nem tudjuk megoldani az anyagi problémáit. Meg aztán kinek is utaljuk át azt a húsz-harminc eurót, amit rá tudnánk szánni? Vigyázni kell, mert egyre több a csaló, ezért azt tudnám ajánlani, hogy személyesen ismert rászorulónak segítsünk, vagy hivatalos társulásokkal karöltve segítsünk. (Nálunk ilyen társulás például a ludialudom.sk vagy a Dobrý anjel.sk)
Mélyen meghajolok a véradók előtt is. Az élethez szükséges legdrágább folyadék felajánlásával életeket mentenek. Nem egyszerű dolog ez, mégis sokan megteszik, tízszer vagy akár többször is.
Pénz…
Mindannyian eljátszottunk már a gondolattal, hogy mire költenénk a pénzt, ha nyernénk a lottón. Sokszor halljuk, hogy valaki a nyereménye vagy fölös jövedelme egy részét eladományozza, felajánlja intézményeknek, kórházaknak és rászorulóknak. Szép gesztus. Eszembe jut egy teljesen átlagos család története. Egész évben spórolnak, hogy három gyermekük a nyáron tíz napra táborozni mehessen, mert látták, hogy a tábor jót tesz a gyerekeknek. Ezért minden hónapban perselybe raktak egy pluszösszeget, sőt egy rászoruló gyermeknek is kifizették a tábort. Egy olyan gyerkőcnek, aki enélkül nem jutott volna el a Tátrába.
…és idő
Ez a másik, ami nagyon értékes a ma emberének. Van, aki pénz helyett az idejét áldozza arra, hogy jobbá tegye embertársa életét. Gondolhatunk az egészségügyben, a táborokban, a ruha- és ételosztó pontokon tevékenykedőkre. Az önkéntes tűzoltók mindig eszembe jutnak, amikor városunkban megszólal a tüzet vagy balesetet jelző sziréna. Olyankor az önkéntes tűzoltó otthagy csapot-papot, vasárnapi ebédet, s rohan a szertárba beöltözni. Pedig ők is éppolyan emberek, mint bárki más. Családjuk van, munkájuk.
Sokszor még anyagilag is hozzájárulnak (nemcsak a tűzoltókra gondolok, hanem általában az önkéntesekre), ha valamire szükség van a működésükhöz. Milyen nemes cselekedet! Nem keresik a kifogásokat, hogy „segítsen, akinek van erre pénze, a kis fizetésből alig él meg a család”. Bizony sokszor szeretjük hangoztatni, hogy „és nekem ki segít?”. S ezzel el is van intézve, lelkiismeret megnyugtatva, hiszen nem vagyunk gazdagok. Segítsenek a gazdagok.
Koldusmaffia
Nem adok mindenkinek pénzt, aki rászorulónak néz ki, mert egyesek másoknak gyűjtik a pénzt. Alig kapnak belőle annyit, hogy éhen ne haljanak. Két történetem is van ezzel kapcsolatban. Az egyik egy közeli ismerősöm szomszédja, aki majd harminc éve nyújtogatja a markát az élelmiszerboltok előtt a bevásárlókocsiba való ötvencentesekért. Már ezerszer elkergették, még rendőrt is hívtak. Ilyenkor eltűnik egy időre (azalatt egy másik nagyváros boltja előtt szobrozik), majd visszatér, mintha mi sem történt volna. Este meg hazabuszozik, és leadja a sápot a gazdájának. Cserébe enni kap, és elalhat a fűtetlen nyári konyhában. (Valamikor az ő háza volt ez, csak az a fránya uzsorakamat…)
A másik: a római metró aluljárójában egy aprócska, bájos, négy-öt éves forma kisleány táncolt, pörgött előttünk ócska kis szoknyájában, majd a markát nyújtotta. Mikor látta, hogy senkitől nem kap pénzt, odébbszaladt. Akkor vettük észre, hogy a fal mellett áll az anyukája nagy batyuval a hátán, s egy goromba alak morog neki valamit. A kisleány visszaszaladt az emberek közé, tovább táncolt, könyörgött, mire az egyik férfit olaszul odaszólt: Menjen el dolgozni az anyukád! A kislány hatalmas barna szemét rászegezi a férfira, nem érti a szót, az anyukájához fut (akit már otthagyott a kétes kinézetű férfi). Románok – mondja az olasz.
Megérkezik a metró, mindenki felszáll, beleértve a kislányt és az anyukáját is. Más állomáson próbálnak szerencsét. Az ember szíve elfacsarodik: milyen élete lesz annak a kis teremtménynek?
Dehogy ítélem el azokat, akik a kikönyörgött aprópénzből akár alkoholt vesznek! Megértem őket, ők már csak így, ezzel tudnak élni. Akkor nem érzik olyan nagyon az otthontalanság, a feleslegesség, a szeretetlenség kínzó érzését. A hajléktalanok NOTA BENE című újságját rendszeresen vásároltam, amíg Pozsonyban dolgoztam. Mindig udvarias, kedves, szolid emberkékbe botlottam, akik alázattal nyújtották felém a műanyag mappatartót, hogy én húzzam ki a lapot. Ők nem értek hozzá.
Soha semmilyen konfliktusom nem volt ezekkel az emberekkel, még könyvet is vettem tőlük. (Na, nekik is befellegzett a magas áfa miatt…) Segíteni mindenkinek viszont nem tudunk, ezért ésszel, okosan kell dönteni. És ha mégis, valamilyen oknál fogva elfog az érzelgősség, és azért segítünk, mert megérinti egy sors, egy kép, egy történet a lelkünket: úgy is jó. Ott fent minden jó cselekedet számon van tartva.
