Hirtelen a sötétben megcsillant valami, majd egyre több apró hópihe járta szédült táncát. A vad szél felkapta és elsodorta őket. Mire leszálltak a vonatról, már látványos hóbuckák emelkedtek ki a tájból. A vonat lustán továbbkanyarodott. Karácsonyi, utolsó járat, alig van rajta utas. A megállóban hárman álldogáltak. Hamarosan jön az autóbusz, és elrepíti őket a célállomásra.
De a busz csak nem jön, és egyetlen autó sem vetődik arra... Még nem tudják, hogy ma a fiatal sofőr volt, aki igencsak sietett haza, és kihagyta a kis kerülőt. Dehogyis akart ő a hóesésben elakadni. Inkább kihagyta – amúgy sem valószínű, hogy akár egyetlen árva utas várakozna rá. Hiszen, aki szentestén úton jár, annak elébe mennek az állomásra. A hófúvás erősödött, a három várakozó behúzódott a tető alá. Egy fiatal fiú, divatos sportruhában – csuklyás pulóver, széldzseki – rágyújtott.
(AI generated)
Egyre idegesebben nézte az óráját. Egyik lábáról a másikra állt, sóhajtozott. A metsző szélben mindenre elszánt tekintettel egy fiatal lány álldogált. És csendben várt, türelmesen, mert biztos volt benne, hogy ma este ott lesz, ahova készült. De az idő csak telt, a morgolódó idős asszonynak – a harmadik várakozónak –, úgy tűnik, igaza lett: elfelejtkeztek róluk, nem jönnek értük, itt fognak megfagyni a megállóban. Nem szóltak egymáshoz. Ugyan milyen közös témája lehet a suta repper srácnak, a puccos lánynak és a fura vénasszonynak? A lányon mindjárt lehetett látni, hogy nem az a vonatozós fajta, az öregasszony, no, az meg egyenesen a vonatokon élt. Két nagy szatyrával, félig szívott cigarettacsikk-gyűjteményével, szedett-vedett rongyaival mindenhol feltűnést keltett. A fiú törte meg végül a csendet:
– Na, jó estét! Nincs valakinek mobilja, telefonálni kellene...
A vénasszony gyilkos tekintettel végigmérte: – Minek nekem az?
– Nem is magától kértem, nyanya! – vágja rá a fiú. – A kishölgy nem olyannak látszik, akit telefon nélkül elengednek egy ilyen útra.
– Ha van telefonom, akkor sem adom oda – mondja a lány.
– Nem azért kell, hogy odaadja, legalább a szomszéd faluig el kellene jutni, különben itt fagyunk meg.
– Jön a busz! – felesel vissza a lány.
– Nem jön. Több mint egy órája itt állok, már nem jön, higgye el! – szól a fiú.
– Akkor jön egy másik.
– Ma már nincs több busz, és vonat sem. Szóval telefonál?
– Nincs nálam a telefonom – mondja a lány egykedvűen.
– Nocsak! Szökésben? – kérdi érdeklődve a fiú.
– Semmi köze hozzá! Különben is, magának miért nincs telefonja?
Nem az a fajta, aki nem dicsekszik vele. A karórája is márkás, bár biztos csak jó utánzat. Egy jó mobilutánzata sincs?
– A telefont otthon kellett hagynom. Nohát, szépen nézünk ki! Bmeg, én nem akarok megfagyni ebben a hidegben!
A nyanya időközben a két szatyrából előpakolt egy meleg takarót, meg egy kis harapnivalót. (Jobb, ha nem firtatjuk, mifélét.) A takarót a vállára terítette, és békésen rágcsált – addig legalább nem szitkozódik... A hófúvás elől behúzódott a sarokba, rövidesen a fiú is követte. A lány dacosan állta a szelet, a fagyot, de ők ketten bölcsen már tudták, hogy előbb-utóbb ő is a sarokban végzi.
– No, nyanya! Mit szól, adok magának egy egész szál cigarettát, és elmondja nekem, miért szállt ki itt a vonatból. Jó?
– Jó – mondta az öregasszony sóvárogva. S igaz, ahogy beleszippantott a cigarettába – megelevenedtek az emlékei, amikor még egész csomagból szívta és literszámra vette a borókapálinkát a sarki boltban. Meg a régebbiek is, azelőttről, de azokra már nem akart emlékezni. Inkább olyant mesélt el, ami nem fáj, ami meg fájt, az maradjon eltemetve. – Mindig utazok. Most már ingyen van. Amikor nem volt ingyen, akkor is utaztam. Kidobtak, felszálltam a másik vonatra. Prága–Pozsony–Budapest. Mindenhol aludtam már: üres házakban, emberek közt, akik az utcán laktak. De a szállókat nem szeretem! – Elkomorodott. – Most már elég volt, menjél szépen haza, mondtam magamnak. Nincs már senki a faluban, aki ismerne, majd elalszol valahol a lovak közt. Aztán beleselkedhetsz az ablakokon. És biztosan találsz csikkeket is, lehet, hogy mást is adnak. Egyszer csak vége lesz. Nem lesz több pince, garázs, kamra, üres ház, vasúti kocsi.
Amíg a nő beszélt, a lány is behúzódott, bár bántotta az orrát az áporodott rongyok szaga. A fickó is aggasztotta, mert ilyennek képzelte a drogosokat, akik aztán bármire képesek, csak meglegyen az anyag.
– No, hercegnő, te mit keresel itt? Hol a herceg a Mercivel? – fordul hozzá a fiú, kaján mosollyal az arcán.
– Elmondom, ha elmondja a maga történetét! – válaszol dacosan a lány.
– Tegezzé´ már, én letegeztelek!
– Akkor mondd el te is a történetedet. De jobb, ha egymás nevét elfelejtjük.
– Nem is szándékoztam elárulni. A család elutazott karácsonyra, én meg leléptem a reptérről, a mobilomat meg otthagytam a húgomnál – nehogy megtaláljanak. GPS-es.
– Nocsak, nocsak! Valami nagy szerelem van itt készülőben. Mi van, a hercegnek még sincs Mercije?
– A nagymamámhoz megyek, itt él két falura innen. Egy öregotthonban. Szegény mindig mindent elfelejt. A többiek azt mondták, azt se tudja, hogy kik vagyunk, milyen nap van. Fölösleges látogatni, majd megyünk, ha lesz rá időnk. Én látni szeretném, mindenképpen. Ki tudja, meddig láthatom! És tudom, hogy eljutok hozzá. Ez az én történetem. Hát a tiéd?
A fiú elkomorodott.
– Legyen elég, hogy várok valakit, aki egy kocsival hoz valamit, amit én átveszek. No, most se a valaki nem jött, se az autóbusz. Ez van.
– Akkor most mit csináljunk? – kérdezett vissza a lány.
– A nyanya már elindult. Szerintem hozzuk vissza, mert megfagy. Az útra nem érdemes kimenni. Az első ház öt kilométerre van, ilyen hóesésben oda se találunk.
Az öregasszony lebegő rongyaiban bukdácsolt a kavargó hóban, a vasúti átjáróban lerogyott, és két karjával átölelte a sorompót.
– Hát ez mért nem volt itt akkor! – kiáltotta, és sírni kezdett.
– Na, jöjjön, nyanya, menjünk vissza, mert durva hideg van!
Ketten felemelték, és visszatámogatták a megállóba. Az asszonyból dőlt a szó.
– Itt történt. Miért nem vette észre a vonatot? Mindig mindenre figyelt. És a gyerekekre is mindig vigyázott. Nem maradt senkim! Még a temetésre se tudtam elmenni. Aztán ittam, hogy kibírjam az életet. Cigi, pia segített – nem volt se gáz, se villany, olyan hideg volt az a ház, mint egy kripta. Akkor fogtam a két nagy szatyrot, és odébbálltam. Azóta úton vagyok.
– Jó´ van nyanya, ha nem fagyunk meg, eljöhet hozzánk. Anyámtól úgyis kapok. De magára nem fog haragudni. Csak már jöhetne értünk valaki...
A távolban egy hókotró bukkant fel, a főutat tisztította. A havazás is alábbhagyott kissé. A hókotró ráfordult a mellékútra. –Te, Sanyi, ebből baj lesz, ez itt veszélyes! – aggodalmaskodott a sofőr mellett ülő.
– Holnap az első vonattal jön az unokám, csak nem fog nyakig hóban állni! – veti oda a másik. – Ilyenkor, hála istennek, nem sokan autóznak. Emlékszel arra a régi balesetre, ugye...
– Nahát, ezek a népek meg mi a fenét keresnek itt karácsonyeste? Nem jön már több vonat.
– Látod, mégiscsak jó, hogy kivágtunk erre! Hozzánk nem férnek föl. Szerzünk majd nekik fuvart.
– Azt hiszem, már nem is kell...
A kanyarban feltűnt egy rendőrautó. Ahogy közelebb jött, látni lehetett, hogy két rendőr ül benne, meg egy fickó, aki összevissza fészkelődött. A fiú, a lány meg az öregasszony csak állt meglepetten a megállóban.
– Mind a három magára vár? – kérdi a rendőr a riadt fickótól.
– Nem, nekem csak egy emberrel kellett találkoznom.
– Mutassa meg, melyikükkel.
– Nem ismerem, most találkoztunk volna először. Talán a fiú az...
– Maga, abban a sapkában, lépjen előre! Mondja meg, mit keres itt karácsonyeste.
– Engem várt! – találta fel magát hirtelen a lány. – Nem jött a busz, és nem mertünk elindulni.
De nem hatja meg a rend őreit: – Lépjen csak előre, mutassa az iratait, maga is meg maga is!
(AI generated)
A néni hosszas kotorászás után előkeríti ragacsos személyijét. (Pár éve egy szociális munkás felkarolta, azóta megint voltak papírjai.) A lánynál is ott volt az irat, de a fiúnál semmi.
– No, szépen vagyunk! – rikkantott fel a rendőr a lány iratai láttán. – Magát már az interneten keresi a családja. Maga a karácsony sztárja, a lány, aki lelépett az idilli családi síelésről.
– Sajnálom. Nagykorú vagyok.
– Felőlem! A szülei keresik, nem a rendőrség. De ha nem akar nekik telefonálni, én nem erőltetem.
A fiú minden adatát bediktálta: a szomszéd faluból van, megtetszett neki a lány, és itt ragadt vele... A lány igazolja. Aztán mégis telefonál.
– A csodába, eggyel többen vannak. Ezt a fickót nem engedhetjük el, túl sok cucc volt a kocsijában – mondja a rendőr a volán mögül. – Visszavisszük a kollégákhoz, aztán eljövünk magukért, húsz percet már kibírnak. A díler biztosan megunta a várakozást, és lelépett. – Azzal a rendőrautó kikanyarodott a megállóból.
– Köszönöm, hogy segítettél – mondta zavartan a fiú. – Első alkalom lett volna, kellett a pénz. Azt gondoltam, egyszerűbb ez, mint külföldre menni... Anyám ki se bírná, hogy olyan messze legyek. Meg én se vagyok arra tervezve. Csak fű lett volna, meg...
– Szerencséd, hogy a fickó nem ismert. Ennyit tehettem érted.
– No, néni, mindjárt indulunk, anyám örülni fog! – mondta az öregasszonyhoz fordulva a fiú, széles mosollyal az arcán. – Anyám mindig azt mondogatta, hogy karácsonykor jobbak az emberek. Most rajta a sor, hogy bebizonyítsa.
– És te, hová mész, veled mi lesz? – kérdi a lánytól.
– Megyek a nagyihoz, biztosan a család is utánam jön.
Nemsokára ismét feltűnik az autó. A lány nem érzi már a rongyok áporodott szagát – és a hunyorgó fiú sem zavarja. Minden olyan ismerős, a táj, a meghitt téli hangulat... A szél elállt, a hó csöndben szállingózik. Nyílik az ajtó: – Beszállás, míg meg nem gondoljuk magunkat. A rendőrautó nem taxi! Maga meg, fiatalember, otthon majd igazolja magát! Nagy szerencséje, hogy karácsony van!
Buchlovics Ildikó
