Megjelent nálunk egy interjú, amelyben a feleség elmeséli, miért lett elege az addigi életéből. Hogy hiába figyelmeztette a férjét, neki nem jó így, hogy alig van velük. Igaz, hogy a pénzt hazaadja, de magából és az érzéseiből alig ad nekik valamit. Egy kemény ember, aki csak az apjával tud szót érteni, aki hozzá hasonló vakszemüveggel élte az életét. A nő haragot érzett – nem akarta az érzést, de nem tudott tenni ellene semmit. Egy bizonyos ponton aztán cselekedett: talált egy másik férfit. S ekkor a szemébe vágta a férjének, elege van abból, hogy nem veszi figyelembe, ő mire vágyik. Elváltak – a nő ennek a válásnak a történetét mesélte el interjúnkban.
Nemrégiben jelentkezett a férj is: a maga szemszögéből akarta elmesélni a történetet. Látszott rajta, hogy teljesen kétségbeesett, pedig sok év eltelt már a válás óta. De csak most kezdett el gondolkodni azon, hogy vele is baj lehet. Őt úgy nevelték, hogy a férfi osztja a lapokat, a nő meg igazodik. Ez a férfi még mindig nem érti, miben hibázott – de már tudja, hogy hibázott.
Juhászéknál a helyzet
Egy ideje már nem a férfiak hagyják el a feleségeiket, hanem a nők a férjeiket. Akkor is, ha van csilli-villi ház, két szép gyerek és biztonság. A férfiak elkezdenek vagdalkozni, mert azt gondolják, hogy ők jók úgy, ahogy vannak. De igazából kétségbe vannak esve, s a végén el is bizonytalanodnak: Mit csinálnak ők rosszul? Eltűntek a régi, működő családmodellek, a nők ma már nem hajlandóak széles kötényt hordani, hogy mindent elrejtsenek. Ezért is olyan rengeteg ma a talajt vesztett férfi.
A férfi még mindig azt gondolja, hogy neki többet szabad. Azért, mert így nevelték. A rendszerváltás után s főleg az utóbbi évtizedben azonban nagyot változott a világ, a nők megerősödtek. Már nem gondolják úgy, hogy a férfinak több jár csak azért, mert férfi; nem hajlandóak többé egy elnyomó kapcsolatban, rossz házasságban megmaradni. A válókeresetek több mint hetven százalékát nők adják be – pedig még mindig a férfiak azok, akik félrelépnek. A férfiak viszont ma már kétségbeesett, elveszett karakterek. Meg kellett volna változtatni az értékrendjüket s újra kellett volna definiálniuk önmagukat és szerepüket a családban és a világban. Mert az ő jelenlegi értékrendjük még az apáik, nagyapáik világát képviseli. Látszólag ők az erősek és magabiztosak, de annyira a nők függésében élnek, hogy nélkülük összeomlanak.
Juhászéknál elveszett az idő
– Középiskolások voltunk, amikor megismertem a feleségemet. Már az első napon megtetszett, mégsem szólítottam meg. Így repültek el a diákévek. Katona voltam, amikor a levelet írta, ami mindent megváltoztatott. Tetszett a bátorsága. Abban az időben még nem volt szokványos, hogy a nő teszi meg az első lépést, ő mégis megtette. Éreztem, hogy ez most más lesz. Más, mint a többi lánnyal, valami új és különleges. Az is volt.
A kezdetek
– Nem tudom, mikor történt, csak úgy megtörtént. Tetszett a nyíltsága, a kíváncsi tekintete, a rajongása. Beleszerettem. Tökéletes egyensúlyt és harmóniát éreztem kettőnk között. Vele akartam leélni az életemet, gyereket akartam tőle, nem számított a sorrend. Amikor megtudtam, hogy kisbabát vár, madarat lehetett volna fogatni velem. Megkértem a kezét, és ő igent mondott. Nem telt el sok idő, és már a feleségem volt. A feleségem a terhesség utolsó hónapjaiban járt, amikor volt egy röpke elhajlásom, egy másik lánnyal több üzenetet váltottam a kelleténél.
Bár nem csaltam meg a felségemet, tudtam, milyen mélyen megsebeztem, és borzasztóan sajnáltam. Igyekeztem minden lehetséges módon kiküszöbölni a csorbát, és csak remélni mertem, hogy a stressz miatt nem lesz semmi baja sem neki, sem a babának. Amikor megszületett a mi kis csodánk, valóban úgy éreztem, hogy olyan férj és apa tudok majd lenni, amilyet megérdemelnek.
Kenyeret az asztalra
– Egyedül fenntartani a családot nem egyszerű. Tudtam, hogy olyan munkára lesz szükségem, amellyel a családom számára megfelelő megélhetést és nyugodt körülményeket tudok teremteni. Egy áruszállító cégnél kaptam állást. Nem ez volt álmaim netovábbja, de legalább jó fizetést tudhattam magaménak. A hátránya az volt, hogy szinte alig voltam otthon. Hétfőtől péntekig folyamatosan úton voltam. Kora hajnalban indultam, és késő éjszaka értem haza. Sokszor nem volt szállásom, hogy esténként párnára hajthassam a fejem. Kaptam ugyan némi pénzt, hogy kivehessek egy szobát éjszakára, de én azt is félretettem, hogy minél hamarabb tetőt tehessek a családom feje fölé. Édesanyáméktól a 25. születésnapomra telket kaptam ajándékba. Ezen a telken kezdtem meg az építkezést az apósom segítségével. Mivel hétköznap mindig dolgoztam, csak a hétvégén foglalkozhattunk a házzal. Sajnáltam a családomat, hogy nem tudok velük lenni, de úgy gondoltam, hogy minél hamarabb elkészül a ház, annál hamarabb tölthetjük együtt a hétvégéket. Tehát egyre többet dolgoztam, a feleségem pedig egyre magányosabb lett otthon a gyermekünkkel.
A veszekedések
– Fáradt voltam. A munkából munkába program megviselte nemcsak a fizikai, de a szellemi állóképességemet is. Mindeközben a feleségem egyre inkább megkeseredett otthon a négy fal között. Unta az állandó egyedüllétet és azt, hogy a gyerek körüli gondokat egyedül kell viselnie. Egy idő után kezdte elhanyagolni a házimunkát is. Hazajöttem a munkából, és rendetlenség fogadott. Egy idő után már nem várt meleg étel az asztalon. Dühös voltam emiatt, mert úgy éreztem, hogy miközben én keresem meg a napi betevőt, ő nem csinál mást, csak a gyerekkel van. Utólag már belátom, hogy nem kezeltem helyén a dolgokat. Minden alkalommal, amikor nem várt tisztaság otthon, kiabáltam és veszekedtem. Egyre többször és egyre hevesebben. Már nem tudtunk normális emberek módjára megbeszélni a nézeteltéréseinket. Ő azt vágta fejemhez, hogy túl keveset vagyok otthon, én pedig azt, hogy nem csinál az égadta világon semmit. Egy alkalommal olyannyira összeszólalkoztunk azon, hogy nem vitte ki a szemetet, hogy kiszórtam az egészet a padló közepére. Elvetettem a sulykot.
Új otthon, új kezdet
– Amikor beköltöztünk az új otthonunkba, úgy tűnt, megnyugszanak a kedélyek. Visszatért minden a régi kerékvágásba. Azt is mondhatnám, újra egymásba szerettünk. A kislányom óvodáskorba lépett, és a feleségem is állást kapott. Jót tett neki, hogy végre kimozdulhatott otthonról. A hétköznapokat még mindig külön töltöttük, de legalább a hétvégéim szabadok voltak. Néha eljártam éjszakai horgászatra, de egyébként a családommal voltam. Úgy éreztem, semmi nem állhat kettőnk közé. Aztán a feleségem újra állapotos lett. A cégnél, ahol dolgozott, akkoriban leépítés volt, így amikor megtudták, hogy várandós, őt küldték el először. Veszélyeztetett terhesként amúgy sem dolgozhatott, így aztán otthon várta a szülés pillanatát. Hamarosan meg is érkezett a második kislányunk.
Lakásból otthon
– Hiába költöztünk be a felépített családi házba, mindig volt mit csinálni. Amikor birtokba vettük közös fészkünket, még nem volt szigetelés a házon. Nagyon igyekeztem, hogy minél gyorsabban befejezzem a fennmaradó munkálatokat. Továbbra is rengeteget dolgoztam, és minden megkeresett fillért a ház alakításába, a családom eltartásába öltem. Amikor megszületett a kislányunk, csak még inkább hajszoltam a munkát. Elhatároztam, hogy megteremtem neki a tökéletes otthont. A feleségem újra a négy fal közé kényszerült a kicsivel. Rámaradt a házimunka és a gyereknevelés. A szórakozás, a kirándulás nem fért bele a kiadásainkba.
– Mire észbe kaptam, ugyanott tartottunk, ahol az első kislányunk születése után voltunk. Állandóan veszekedtünk. Ő folyamatosan szidalmazott, amiért túl keveset voltam otthon, én pedig nem tudtam megérteni, miért nincs ideje rá, hogy elvégezze a házimunkát. Egyre távolabb kerültünk egymástól. Folyamatosan mérgeztük magunk körül a levegőt. Már nem tudtunk egymás szemébe nézni anélkül, hogy ott ne lett volna a kimondatlan vádaskodás. Egyre inkább úgy tűnt, végleg eltávolodunk egymástól. Az elején még hittem, hogy ez csak átmeneti állapot. Reméltem, hogy mint az első alkalommal, most is vissza fogunk találni egymáshoz, amint a feleségem elkezd dolgozni, és újra produktívnak érzi majd magát. Tévedtem.
Menthetetlen
– Pár éven belül a feleségem valóban új állást talált, de addigra már visszafordíthatatlan károkat okoztunk egymásnak. Szerettem volna helyrehozni kettőnk között a dolgokat, hiszen én még mindig szerettem őt, ugyanúgy, mint amikor megismerkedtünk. Az ő szemében azonban már nem láttam a régi tüzet. Hiába próbáltam beszélni vele, süket fülekre találtam. Azt éreztem, hogy valami végleg megváltozott köztünk. Olyan volt, mintha meggyűlölt volna. Egyre furcsábban kezdett viselkedni. Olyasmiket csinált, ami egyáltalán nem volt jellemző rá. Tudtam, hogy tarthatatlan a távollétem, ha meg akarom menteni a házasságomat. Végre az ölembe pottyant a megoldás kulcsa. Egy barátom munkát ajánlott, amivel nem kellett folyton úton lennem. Mindössze annyit kellett tennem érte, hogy elvégzek egy tanfolyamot, hogy olyan gépjárművet is vezethessek, amire eddig nem vonatkozott a jogosítványom. Három hónapot töltöttem akkor otthon. Szerepet cseréltünk. Miközben tanultam, én vittem a gyerekeket iskolába és óvodába, én végeztem ázimunkát, és főztem is a családomra.
Kicsit belekóstoltam abba, milyen is a háziasszonyok élete. Be kellett lássam, hogy nem egyszerű feladat. Apró gesztusokkal próbáltam közeledni a feleségem felé, helyre akartam hozni kettőnk között a dolgokat, de hiába volt minden igyekezetem, ő folyton kereste a hibát, és mindig talált okot a veszekedésre. Kezdtem azt gyanítani, hogy van valakije. Többször is rákérdeztem, de mindig tagadta.
A szembesítés
– Egy este megpróbáltam közeledni hozzá, de a szokásos falba ütköztem. A mellkasomat fojtogatta a visszautasítás fájdalma. Nem értettem, miért ennyire elutasító a feleségem. Elhatároztam, hogy kerek perec nekiszegezem a kérdést. Amikor megkérdeztem, sírva fakadt. Egy szemernyi kétség sem maradt bennem azt illetően, hogy megcsalt. Mégsem vallotta be, csak zokogott egész este szüntelenül, bennem pedig szilánkokra tört a remény. Nem tudtam mellette maradni, ki kellett szellőztetnem a fejem, de nem tudtam, hová mehetnék.
– Az apósommal világéletemben jó viszonyban voltunk, gyakran fordultam hozzá tanácsért, így most is őt kerestem fel, hátha vigaszra találok nála. Szinte az egész éjszakát átbeszélgettük. Reggel, amikor hazaértem, a feleségem és a gyerekek már nem voltak otthon. Kikészítettem a nappaliba két bőröndöt. Arra gondoltam, hogy ha a munkából hazajőve a bőröndök ellenére is még ott találom őt, akkor nincs minden veszve, helyrehozható a házasságunk. Biztos voltam benne, hogy így lesz. Gyomorgörccsel dolgoztam végig a napot, mégis meggyőztem magam, hogy minden rendben lesz. Sokként ért, amikor hazaérve csak az üres lakást találtam. Elmentek.
A válás
– Úgy éreztem, az egész világom atomjaira hullik. A feleségem inkább választotta a szeretőjét, mint engem. Tisztában voltam vele, hogy én is tehetek a kialakult helyzetről, hogy többet és jobban kellett volna törődnöm vele, mégis úgy éreztem, hogy elárult. Ott álltam a szoba közepén kezemben a válási kérelemmel, teljesen összetörten. Tudtam, hogy dühös rám, és én is nagyon dühös voltam őrá, de akkor is azt gondoltam, hogy ha más nem is, a gyermekeink összekötnek minket.
– Hideg zuhanyként ért, amikor még a családomtól örökölt telek felét is kérelmezte a bíróságtól, arról nem is beszélve, hogy a gyermekeink felett a teljes felügyeleti jogot is neki ítélték, azzal a feltétellel ugyan, hogy akkor láthatom őket, amikor akarom. Eleinte így is volt, de aztán egyre gyakrabban akadtak különféle kifogások, hogy éppen miért nem jöhetnek el hozzám. Végül már csak kéthetente két napra lehettek nálam, ami szörnyen kevésnek tűnt.
Nem az életük része
– Bármennyire is próbáltam továbbra is a gyermekeim életének része maradni, nem sikerült. A feleségem összeköltözött az új párjával, aki teljesen megváltoztatta. Hiába próbáltam beszélni vele. Egyre kevesebbet tudtam találkozni a gyerekeimmel, és gyakran rajtakaptam őket, hogy valamit eltitkolnak előlem vagy máshogy mondanak el. A kisebbik lányom elsőáldozásra készült. Azokon a hétvégeken, amikor nálam volt, vasárnap mindig elvittem a templomba. A pecsétes füzet egyre inkább megtelt. Mivel nem az én lakhelyemen volt az elsőáldozás, nem tudtam, mikor lesz pontosan.
Ha megkérdeztem a kislányomat, hogy milyen dátumot tűzött ki a plébános úr, mindig azt válaszolta, nem tudja. Közben a mi falunkban már megtartották az elsőáldozást, és aggasztani kezdett, hogy le fogok maradni a kislányoméról.
– Megszereztem hát az ő falujuk parókiájának telefonszámát, és megérdeklődtem az időpontot. Jókor telefonáltam, mivel a következő héten tartották az első szentáldozást. Kiderült, hogy azért nem szóltak, mert nem akarták, hogy én is elmenjek. Mélységesen bántott, hogy ki akartak hagyni belőle. Később aztán elmaradoztak a meghívások a családi programokról is. Úgy éreztem, hogy a volt feleségem megfoszt engem az apaság örömétől.
Magányosan, egyedül
– A nagyobbik lányom ma már kész felnőtt, az érettségire készül. Egyre ritkábban látogat. A kisebbik is jócskán a tinédzserkorba lépett már. Tudom, hogy a gyerekek előbb-utóbb ki fognak repülni a fészekből, mégis úgy érzem, hogy nem jutott elég időnk egymásra. Szerettem volna olyan apjuk lenni, akiben megbízhatnak, akire mindig támaszkodhatnak, de nem sikerült. Azokat a hétvégéket, amikor nálam vannak, mindig igyekszem tartalmasan eltölteni. Kirándulásokra, koncertekre, közös programokra viszem őket, hogy jó élményekkel menjenek haza az édesanyjukhoz, de talán elkéstem. Több minőségi időt kellett volna velük töltenem, amikor még kicsik voltak. Többet kellet volna otthon lennem. Észre kellett volna vennem, hogy nem minden a munka, mert azt az időt, amit nem a családommal töltöttem, senki nem adhatja vissza nekem! Most itt állok ebben a gyönyörű szép családi házban, mégis hiányzik belőle a legfontosabb: A MELEGSÉG.
