Mikor kitárom az utcára néző ablakot, a bácsi mindig ott ül az út menti padon. Eleinte úgy voltam vele, mint oly sok minden mással a nagy rohanásban: nemigen törődtem vele. Ám mindegy volt, hogy milyen napszakban hagyom el a házat, a bácsi mindig ott ült a padon. Egy idő után olyan megszokott látvány volt, mint a párna a nappali kanapéján, képe a retinámon rögzült. Hiányzott volna, ha nincs ott...
Csaknem minden faluban akad ilyen szerzet. Vajon hányan vagytok és hányfelé üldögéltek ti, láthatatlan emberek? Faluhelyen mindenki ismer mindenkit, ha meg nem, akkor is akad valaki, aki ismeri a láthatatlan ember egész családfáját. A bácsi tisztességes nevét ugyan kevesen tudják, de a ragadványnevét ismerik (ez a csallóközi településekre még mindig jellemző).
A kezdetek
Kezdetben csak ott ült. Átvetett lábakkal, merev tekintettel nézett előre, komótosan mozgott. Zavart a nézése, mert nem tudtam, hogy mit tartsak róla. Gyerekeimet mindig idegesen arra intettem, hogy ne bámulják őt, nem való! A bácsi mellett mindig állt egy sörös üveg, arra gondoltam, biztosan ő az az ismeretlen, aki az üres üvegeket a házunk elé dobálja.
A változás
Emlékszem, akkor is tavasz volt. A nagyobbik fiam óvodában volt, a kicsivel, a kétévessel pedig az első rügyeket csodáltuk az udvaron. Végig ott állt mellettem, tapinthatóan éreztem a jelenlétét.
Annyira belefeledkeztem a látványba, hogy csak arra neszeltem fel, valaki a gyerekem nevét kántálja. Egy pillanat alatt magamhoz tértem. Éreztem, ahogy a szívem megáll: a fiam eltűnt mellőlem!
Kéz a kézben
Az idő relatív fogalom. Nem tudom, meddig tartott, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt, mire futva megkerültem a házat, és kiértem az utcára. Tisztán emlékszem a mondatokra, amiket hallottam, pedig abban a percben alig fogtam fel az értelmüket: „Menj vissza! Nem szabad kijönni!” Mire kiléptem az útra, a gyerekem már velem szemben sétált, kéz a kézben a „padon ülő” bácsival. „Kifutott az útra, én meg épp itt ültem…” Annyi minden kavargott a fejemben, hogy nem jutott az eszembe köszönetet mondani neki. Ha valaki anya, megérti, hogy akkor a világ vége érkezett el nekem. Ha valaki nem anya, majd egyszer megérti.
A látható ember
Két év telt el azóta. A bácsi még mindig ott ül a padon, integetünk egymásnak. Rámosolyog a fiaimra, amikor meglátja őket. A minap, mikor a postaládát ürítettem ki, összeakadt a tekintetünk. Mutatta, hogy neki is van maszkja... Bár az arca takarásban volt, én mégis láttam a tekintetét. Hisz két éve nap mint nap látom az arcát. És már nem nézek keresztül rajta.
