Hogy ti mennyire gyönyörűek vagytok! – ámulok el a vadvirágos mező láttán, miközben állok a stopnál, s várom, hogy a vonat áthaladjon. Május vége van: az év első igazán forró, tikkasztó napja. Ezer színben játszik a természet, s a horizont – ameddig a szem ellát – ragyog.
Búzavirágok, pipacsok, margitvirágok nyújtóznak büszkén az ég felé; ha beszélni tudnának – úgy képzelem –, azt mondanák: „Nézz ránk, mi mind különcök vagyunk! S nem is akarunk mások lenni, hiszen épp ebben rejlik a mi szabadságunk!”
Révedezésemet éles dudaszó szakítja félbe, szinte fáj, amint a fülemig hatol. A kocsi gázt ad, kielőz, s én elborzadok. Tegnap – pont, mint a türelmetlen sofőr – magam is így hajtottam el. Egy találkozóra siettem – minden perc számított –, így fel sem tűnt a mesébe illő virágtenger. (S hacsak nem keresztezi az utamat egy stoptábla, jó eséllyel ma sem állok meg…)
Megéri? – fut át a kérdés az agyamon. Megéri így élni: örökösen kergetni valamit, s átszáguldani az egész életen?
Hisz miközben kesergünk – s azt mondjuk, „Nincsenek csodák!” –, épp a körülöttünk lévő csodákra leszünk teljesen vakok.
Tanuljunk hát a vadvirágoktól – s legyünk különcök! Legyünk olyan emberek, akiknek van idejük lassítani, meg-megállni, a fény felé fordítani a fejüket.
Tanuljunk meg újra látni, a pillanatban elmélázni, és a természetben eltöltött időt soha, de soha ne érezzük feleslegesnek! Szabadítsuk fel magunkat! – én ezt kívánom a nyárra mindenkinek.
