Barátnőmmel négy évig éltünk távkapcsolatban. Legalábbis annak egyik formájában, mivel életmódunkból kifolyólag szinte csak a hétvégéken tudtunk találkozni. Tavaly aztán ez a – sok szempontból érdekes – időszak véget ért. Összeköltöztünk, s az első közös albérletünkben végre megkezdődhetett közös életünk.
Azt mondják, az összeköltözés az első komolyabb próbatétel egy pár életében. Nincs több álarc, nincs több kozmetika, éppen ezért a felek gyakran ilyenkor jönnek rá, hogy mégsem működik a dolog. A következőkben saját tapasztalataimat osztom meg az együttélésről, s elmesélem annak történetét, milyen út vezetett minket első otthonunkig.
(© HEMERA TECHNOLOGIES/GETTY IMAGES)
Amikor ezeket a sorokat írom, már egy éve élünk együtt a barátnőmmel Budapesten. És – noha úgy gondolom, a távolság megerősítette a kapcsolatunkat – abban is biztos vagyok: nem lennék képes újra végigcsinálni a külön töltött időszakot. Erre akkor jöttem rá, amikor az összeköltözésünk után két héttel először utaztam „haza”. Nemcsak az otthon fogalma volt akkor még zavaros, de azt a néhány napot, az egymástól távol töltött időt is meglehetősen rosszul viseltem. Ami azért furcsa, mert éveken át éltünk úgy, hogy az élményekkel teli hétvégék után szó szerint vissza kellett zökkennünk a hétköznapok valóságába – ahol nem lehettünk ott egymásnak. Persze volt videóhívás és a többi, de érzelmileg igencsak megterhelő volt az állandó búcsúzás és átállás. Tulajdonképpen két életünk volt: az egyiket hétköznap éltük – külön, a másikat pedig hétvégén – együtt.
Út az első közös otthon felé
Ahogy teltek az évek, rengetegszer hallottuk innen-onnan, ismerősöktől, hogy majd az összeköltözés lesz kapcsolatunk igazi kihívása. Hiszen mindaddig, amíg nem próbáltuk, nem lehetünk biztosak benne, hogy összezárva is olyan jól fogunk működni együtt… Noha van ebben némi igazság, mégsem szerettem soha ezt az érvet. Szerintem az ember bizonyos idő elteltével már ismeri annyira a partnerét, hogy tudja, nagyjából mire számíthat tőle.
A nagy lehetőség egyébként úgy jött, mint derült égből a villámcsapás. Barátnőmet felvették egy budapesti egyetemre, így adta magát, hogy ennyi év együttjárás után új szintre emeljük a kapcsolatunkat. Már az összeköltözés körülményei sem voltak próbatételmentesek, hiszen bő egy hónap alatt kellett letudnunk mindent, köztük a legfontosabbat: a lakáskeresést. Az akkortájt belengetett őszi energiaválság miatt ráadásul az sem volt mindegy, milyen albérletet választunk...
Meg is jegyezték páran, hogy milyen bátrak vagyunk, amiért így is bele merünk vágni a költözésbe. Tény, hogy volt benne kockázat, de közben meg ott volt a kérdés: mikor, ha nem most? Nem mellesleg addigra már megtanultuk, hogy soha sincs ideális pillanat – feltéve, ha nem teremtjük meg magunknak.
Külön szobából önálló háztartásba
A sok külön töltött idő ellenére együttélésünk az első pillanattól fogva természetes volt. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne kellett volna megbirkóznunk azokkal a kihívásokkal, amelyek ilyenkor a párokra várnak. A „hogyan osszuk meg a költségeket és a házimunkát?, mennyi időt és teret hagyjunk a másiknak?, hogyan tarthatnánk minél inkább tiszteletben egymás privát szféráját és szükségleteit? dilemmák természetesen minket is utolértek. Ezek mind-mind olyan kérdések, amelyekre tudni kell a választ. Még akkor is, ha a legtöbb dolog igazából csak útközben derül ki…
Az első hónapokban sokan kérdezték tőlem, milyen érzés együtt lakni. Én ilyenkor mindig elmondtam, hogy nagyon jó, hiszen régóta vágytunk már a közös életre. Ugyanakkor hozzátettem azt is, hogy az első héten szinte minden nap összekaptunk. Maga a költözködés ugyanis szó szerint egyik napról a másikra, mindenféle átmenet nélkül történt. Az egyik délután még az irodában rohangáltam, hogy rendet hagyjak magam után, huszonnégy órával később pedig már egy másik ország fővárosában álltam újdonsült otthonunkban. A barátnőm szinte azonnal kezdett az egyetemen, és én is gyorsan munkába álltam: így egy hétig csak bámultunk ki a fejünkből, miközben próbáltuk felfogni, hogy mi is történik velünk. Aztán lassan kialakult minden, mi pedig szépen sorban szembetaláltuk magunkat a korábban említett kihívásokkal – kezdve a háztartással.
Több mint egy év távlatából elmondhatom, hogy bár nem sikerült ötven-ötven százalékban megosztani a teendőket, igyekszünk segíteni egymásnak, ahogy és amikor csak tudunk. Szerencsére a főzés terén majdnem teljes értékű társ vagyok, ami, úgy gondolom, nagy előny a hétköznapokban. Az sem elhanyagolandó, hogy nem szórjuk két marékkal a pénzt, s felnőttek módjára tudunk beszélni a pénzügyekről, valamint előre tervezni. Ezek talán banális dolgoknak tűnnek, de a valóságban nagyon is sokat számítanak a tekintetben, hogy olajozottan működjön a közös élet.
Munkámból kifolyólag általában otthonról vagy könyvtárakban dolgozom, s mivel egy garzonlakásban élünk, a tér megosztása néha nehézségeket okoz. Ez olyan körülmény, amin változtatni nem, javítani viszont lehet. Éppen ezért az utóbbi időben igyekszem tudatosabban odafigyelni erre, s biztosítani a privát szférát, amikor szükség van rá. Kezdetben ez sem volt egyszerű, de mint az élet számos területén, itt is az őszinte, nyílegyenes kommunikáció segített. Mert lehet kompromisszumot találni – ahhoz viszont le kell tudni ülni, és meg kell beszélni egymással a problémákat, gondokat.
Mire tanít a közös élet?
A témával foglalkozó cikkek gyakran kiemelik, hogy az összeköltözés néha a tűz kialvásához, az intimitás és a romantika csökkenéséhez vezet. Kétségtelen, hogy mindkettőnk élete gyökeresen megváltozott, amióta együtt élünk, s a hétköznapok sodró lendületében nincs mindig idő arra, hogy megosszuk egymással az érzéseinket. Ez egy jelentős különbség a korábbi állapotokkal szemben, amikor a kötelezettségeket magunk mögött hagyva vágtunk bele a hétvégébe, s éltük át minden alkalommal a találkozás örömét. Ez a dolog tehát bizonyos szempontból elmúlt – ennek ellenére nem vágyom vissza azokba az időkbe. A másik oldalon ugyanis nyertünk valamit, ami azelőtt nem volt: a közös életet. Azt, hogy minden nap ott lehetünk egymásnak, aminek köszönhetően jobban és mélyebben is megismerhettük a másikat.
Persze volt már olyan, amikor azon kaptuk magunkat, hogy csak létezünk egymás mellett. De azt gondolom, hogy egy párkapcsolat már csak ilyen: nem lehet mindig tökéletes. Vannak konfliktusaink is, néha elveszítjük a türelmünket, de szerencsére mindketten képesek vagyunk belátni, ha hibáztunk, s igyekszünk levonni belőle a tanulságot.
Noha egy év együttélésből még nem lehet messzemenő következtetéseket levonni, azért ez idő alatt is több olyan szituációt éltem át, amelyekből igenis tanultam egyet s mást, s hasznos tapasztalatokat szereztem. Talán nem mondok újdonságot azzal, hogy a közös élet tanít meg igazán arra, mit is jelent ténylegesen dolgozni egy kapcsolaton, kezelni a súrlódásokat és elfogadni a másikat, minden jó és rossz tulajdonságával együtt.
S bár így leírva mindez szépnek és egyszerűnek hangzik, a valóságban néha nehéz engedni, s még nehezebb elfogadni, ha valami nem úgy van, ahogyan azt az ember akarja. De azt gondolom, hogy ez így jó. Egy mélyebb szintű tanulási időszakban vagyunk, s ha úgy tekintünk a párkapcsolatra, hogy az egy hosszú kaland lesz, akkor igenis fontos megjárni ezeket az olykor kanyargós ösvényeket.
