Az én fiam kisiskolát látogat, mégpedig Sárosfán. Ha csokorba kellene szedni az érveimet a kisiskola mellett, sok dolog van, ami az első helyért vetekedne...
Képzeljük el, hogy egy olyan világban élünk, ahol kamerákkal és mesterséges intelligenciával monitorozzák a mindennapi tevékenységeinket és a teljes kommunikációnkat. Mindannyian ismerjük ezt a világot a különféle utópisztikus filmekből... ez az egész azonban nem csak játék és mese.
Kétévnyi pandémia után az idei őszt egy merőben más hangulat és más jellegű kihívások fogják meghatározni. Mire lehull az utolsó falevél, az élet teljesen megváltozik majd körülöttünk.
Az önismeret fontosságáról sok írás született már, ezúttal saját szemszögemen keresztül próbálom megragadni a dolog lényegét és jelentőségét. A magam 26 évével úgy látom, önismeret nélkül ma nincs teljes értékű élet, csak bolyongás.
Nem tudom, feltűnt-e már valakinek, hogy a vécépapírtekercsen egyre kevesebb a papír, és egyre nagyobb a guriga. Vajon fából lett hirtelen több, esetleg a pénztárcánk lett vaskosabb?
Vajon mi jó testvérei voltunk és vagyunk egymásnak? – töprengtem a „nővérek” címkével ellátott emlékeim között kutatva. Civakodást, hisztit, duzzogást kerestem. Megdöbbentett, hogy semmi ilyesmit nem találtam...
A szüleim minden nyáron elküldtek a rokonokhoz, hogy vigyázzak a gyerekeikre. S én vigyáztam is – legalábbis elméletben. A valóságban lehet, hogy csak kolonc voltam a családok nyakán, de bárhogy legyen is: a gyerekfelügyelet innentől kezdve az életem része maradt.
Igaz, hogy már sokkal előbb éreztem a nagy meleget, az égető napsütést, de a strandpapucsok ébresztettek rá, hogy itt van. Azóta már más dolgokra is felfigyeltem.
