A mai anyukák szülési tervet írnak, szoptatási tanácsadót fogadnak, jógára, gátlazító szeánszra járnak. Huszonkét évvel ezelőtt még más volt a világ, sima kismamatornát is nehezen lehetett találni. Huszonöt évesen szültem először, s a következő négy évben még három gyermekkel bővült a családunk. Készültem az anyaságra, bár egyáltalán nem olyan formában, mint ahogy azt ma látni.
Tíz év alatt nem volt minden tökéletes. Nem voltam a háziasszonyok koronázatlan királynője, sem a feleségek gyöngye, de még csak egy második Montessori sem lett belőlem. Mégis úgy érzem, megérte. Ma sem csinálnám másként. De ez az én, csakis az én életem – mindenkinek más az útja.
Első terhességem idején a kezembe nyomták a Kniha o našom dieťati című könyvet: s ezzel el is volt intézve a felkészítésem. A szocializmus ideje alatt született babák a könyvben leírt elvek szerint gyarapodtak szeretetben és törődésben. Sem az iskolában, sem a családi körben nem gondolták fontosnak, hogy a problémákról is szót kellene ejteni. Persze, én azért olvasott ember voltam, összecsipegettem ezt-azt az anyukaéletemhez.
Nagy hatással voltak rám dr. Ross Campbell könyvei, a Nehéz évek, az Óvjuk őket, a Szülői hivatás, a Dühöngő ifjak. Úgy éreztem, fel vagyok vértezve a nehézségek ellen: az első röpke 13-15 évünk most már valahogy csak eltelik. De ne szaladjunk ennyire előre. Egy hideg, novemberi napon megszületett a Nagyfiam, akit akkor még nem Nagyfiamnak hívtam, hiszen nem tudhattam, hogy négy év múlva születik még két fiam. Tizenkilenc hónapig éltünk csodálatos harmóniában, semmi nem zavarta meg az idillt. A szoptatás, a fürdetés, a peluscsere és a séta körül forgott az életünk.
Babácskánknak sokat énekeltem, mondókáztam, meséltem. A szoptatás elhagyása után új ízekkel próbálkoztunk: nem felejtem el, milyen arcot vágott, mikor először került a szájába zöldségpüré.
Ahogy bekapta, már fordult is ki a szájából, mintha azt kérdezte volna: Mi ez? Vicces volt. Első születésnapja előtt tudtam meg, hogy megint gyereket várok. Na, ezt már komolyan kell venni, hamar át is költöztünk egy magyar többségű városkába, ahol volt magyar óvoda. Itt egy hétemeletes panel legfelső emeletén vártam a második babámat.
Szép, nyári nap volt, amikor megérkezett Picilány a Nagyfiú mellé. Teljes volt a boldogságunk. Éltük a panellakók rutinos hétköznapjait. Amíg Picilány szundikált a babakocsiban, addig Nagyfiú mellettem szaladgált. Kiválasztottunk egy messzi játszóteret, s levegőváltozásképpen oda kirándultunk. Összefogtunk a többi kisgyerekes anyukával, és nagy sétákat csaptunk. Koszosan és éhesen estünk be a lakásba, de nem bántam... Mi még leguggoltunk a homokozóba, hintáztattuk a gyerekeket, fogócskáztunk, mondókáztunk. Etettük, itattuk, mosdattuk a lurkókat, nem is volt gond este az elalvással. A gyerekek mellett semmi másra nem volt időm, de tudtam, hogy ezek az évek gyorsan elszaladnak. Igyekeztem boldog, aktív gyerekkort biztosítani a kicsinyeimnek. Ki, ha nem én?
Teltek a hónapok, Nagyfiú hároméves lett, és a játszótéri kis barátaival óvodába került. Reggel együtt vittük Picilánnyal, délután együtt mentünk érte. Csendesebbek lettek a napok, éreztük, hogy most már csak ketten vagyunk. Kora délután siettünk Nagyfiúért, mert szerettek együtt szaladgálni az oviudvaron vagy a kedvenc játszóterükön. Délutáni foglalkozásra mindig kitaláltam valamit. Kreatívkodtunk, ősszel gesztenyefigurákat – egy egész falunyit! – eszkábáltunk össze, dunai kövekből ragasztottunk furcsa alakzatokat. Sokat sütöttünk és főzőcskéztünk, remegett a konyha. Búzát csíráztattunk, képeskönyvet nézegettünk, Picilánnyal babáztunk, közben szólt az ének, nagyokat mókáztunk.
Hittem, hogy a közös idő a legtöbb, amit a gyerekeimnek adhatok; ezért még televíziónk sem volt. Az egyetlen tévémese, amit ismertek, a Tigris volt (annak is a micimackós változata). Esténként a fürdés után közös ima és hosszú mesélés következett. Nagyfiú mindig kikönyörgött egy utolsó mesét, és ha az is megvolt, akkor az utolsónak is az utolsóját. Időközben Picilány kétéves lett, én meg azon gondolkodtam, hogy ugyan részmunkaidőben, de visszamennék dolgozni. Mégsem mentem, mert a következő hónapban már tudtam: ikrekkel vagyok várandós.
Bevallom, hogy akkor megfordult velem a világ. Nagyot fordult, „megrázta öreg hátát”, én meg pánikba estem. Aztán azt mondtam: jöjjön, aminek jönnie kell...
Lassabb lett a tempó, kevesebbet bírtam, gyakran ledőltem a gyerekek mellé, s úgy színeztünk, rajzoltunk, énekeltünk. Így jött el karácsony másnapja, amikor is fájdalomra ébredtem. Fel sem keltem az ágyból, csak azt mondogattam: Nyugi, még ne, még ne! Hiszen március 15. volt a kiírt időpontom. Elmúlt a görcsölés, de az ünnepek után csak meglátogattam a nőgyógyászomat. Megnyugtatott, hogy nem lát semmit, de a biztonság kedvéért beutalt a kórházba. Akkor már mozdulni is nehezemre esett. Négy hetet infúzióra kötve töltöttem: a babák nőttek, én meg egyre fogytam... De minden jó, ha a vége jó.
A kórházat február 14-én hagytam el, két apró Manóval a gyerekülésekben. Alig látszottak, hiszen idejekorán, de szerencsére egészségesen jöttek a világra. A két nagy addig a szüleimnél volt, segítségükért sosem lehetek elég hálás. Felejthetetlen pillanat volt, amikor a négyéves Nagyfiú és a két és fél éves Picilány meglátták az apró babákat. Akkor kezdődött el a mi igazi kalandunk. Egyetlen reggel sem tudtam, hogyan fogjuk végezni a napot. Picilány ovis lett, napközben csak a két babával voltam elfoglalva. Csak! Az első évben egy aranyos néni minden áldott délelőtt elvitte a Manókat sétálni, majd mikor nagyobbak lettek, egy kedves lány vigyázott rájuk, hogy kicsit megpihenjek, és végezni tudjak a teendőimmel.
(© Inessa Morozova)
Időközben családi házba költöztünk, mert szűk lett a tér a panelben, ahol két felnőtt, két kisgyerek, két csecsemő és egy vörös perzsa macska élte a mindennapjait. Az udvaron töltöttük a nap nagy részét. Kertészkedés, fára mászás, labdázás, pancsolás, homokozás, krétázás és felsorolni sem tudom, mennyiféle elfoglaltság volt napirenden. Kihurcolkodtam a tányérokkal, poharakkal, és ott uzsonnáztunk a nagy fa árnyékában, a kockás abroszos asztalkán. Mellettünk kiscicák ugrándoztak...
A Manók tipegők lettek, együtt hordtuk a nagyokat oviba, majd suliba, zenesuliba, rajzkörre, sportedzésre, miegymásra...Végül eljött az az idő, amikor a Manócskáim is óvodáskorúak lettek. Az első négy óra, amit a közeli, hatalmas udvarral körülvett oviban töltöttek, nagy megpróbáltatás volt. A következő nap is. Majd lassan megszoktuk az új ritmust. A férjem ekkor már külföldön dolgozott, én nem mentem vissza dolgozni. A fiúk csak délig voltak az oviban, ebédre hazasétáltunk. Kezdődött a rohanás, a nagyokat taxizni kellett a sok szakkörre. Nagy, színes beosztás volt kifüggesztve a hűtőre, hogy kiért mikor és hová kell menni, átvinni, majd hazahozni.
Annyira örültem, mikor hazaértünk! Mennyei nyugalom szállta meg a lelkem, pedig négy viharosan rohangáló, könyvespolcra felmászó, zongorán kalimpáló gyerek zsivajgott körülöttem. Esténként, amikor jótékony csend ülte meg a házat, belestem a gyerekszobába, megigazítottam a takarókat, és hála töltötte el a szívemet. A sarokban fakocka, könyvespolc, rajztábla. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ők még mobil, táblagép, miegymás nélkül nőttek fel. A mesét szerették, azt a mesét, amit anya talált ki estéről estére, és sosem tudták, mi lesz a következő fejezet. Sokszor én sem, de addig kanyarítottam a történetet, míg valahogy kerek nem lett. Órákig el tudták volna hallgatni...
Visszatérő mesehősünk volt Geszti Guszti, a gesztenyefiú, és kedvelték a Tíz kicsi papírzsepi történeteit is. Kerek tíz év gyermekgondozási szabadság után egy szép, szeptemberi napon a Manók iskolába kezdtek járni, én meg négy iskolás gyermekem mellől visszamentem dolgozni. De ez már egy másik történet...
Főállású anya voltam... de mindig is tudtam, hogy örökké nem maradok az. Nemrég egy aranyos hölgy megkérdezte: nem voltak-e káros következményei annak, hogy az életemből tíz évet az „anyabörtönben” töltöttem. „Jaj, Zituskám, és hol voltál te? Szegénykém, annyi mindent be kell pótolnod, amit akkor elmulasztottál... Hiszen nem te voltál a főszereplő az életedben.” Elmulasztottam? Lehet, de egyetlen percig sem bántam, hogy az anyaságot választottam. Cserébe láttam felnőni a gyerekeimet. Ráadásul semmi mást nem csináltam, mint hogy tettem a dolgomat. A gyerekek előtt nagyon kreatív munkám volt, de állítom, hogy négy kisgyerek mellett ezerszer kreatívabbnak kellett lennem, méghozzá napi 24 órában, a hét hét napján.
Őszintén szólva: szerettem ezeket az éveket. Nem voltak kétségeim, de több dolog is a segítségemre volt, hogy egyensúlyban legyek. Mindenekelőtt a hitem. És az a tudat, hogy a helyemen vagyok. Plusz a gyermekeim édesapja, aki biztosította a család számára az anyagi stabilitást. Arra viszont a mai napig vissza tudok emlékezni, milyen volt visszatérni a valós életbe. Az első napon, amikor elindultam a munkahelyemre, félúton megálltam. Egy percig lecövekeltem, mint akinek a lábát bebetonozták. Arra már nem emlékszem, hogy mire gondoltam. Egyáltalán gondoltam-e valamire... De nem fordultam vissza. S megkezdődött az új életem, forogni kezdett a munkahely–gyerekek–háztartás mókuskerék...
