Mitől szenvedtek az amerikai kertvárosi háziasszonyok? Egy furcsa, nevenincs betegségtől.
A született feleséget az ötvenes évek Amerikájából importálták a tradwife-ok. A mozgalmat népszerűsítő képeken ondolált hajú, csinos nők rakják be az edényt a mosogatógépbe. Nem szabad azonban azt gondolni, hogy ezek a nők olyan boldogok voltak. Pont róluk, a kertvárosi született feleségekről írta a könyvét az amerikai Betty Friedan, aki maga is kertvárosi feleség volt.
Az ötvenes és hatvanas években Amerikában az volt a felfogás, hogy a nők számára minden, ami a család és a háztartás körén kívül esik – legyen szó akár tanulásról, politikáról, karrierről –, nem kívánatos elfoglaltság, mert nem nőies. Kertvárosi háziasszonynak lenni pedig sokak vágyálma volt, hisz az amerikai nő a háztartási gépeknek – a mosógépnek, a szárítógépnek, a mosogatógépnek – köszönhetően megszabadult a rabszolgamunkától. Sőt, a félkész élelmiszerek is akkoriban jöttek divatba, melyeket csak be kellett tolni a sütőbe.
A bájos asszonyka reggel búcsúzóul mindig megcsókolta a férjét, majd kombijával elfuvarozta a gyerekeket az iskolába, utána új elektromos padlósúrolójával fényesre suvickolta a nappali padlóját. Eszébe sem jutott, hogy a világ nagy kérdéseivel foglalkozzon, a döntést mindig ráhagyta a férjére. Míg az egyik szobában a férj az üzletről folytatott eszmecserét, a másik szobában az asszonyok az új kanapéhuzatról cseverésztek.
Ha pedig a nőnek problémája akadt, azt hitte, vele nincs valami rendben, hogy nem érez semmiféle lelkesedést, mikor a konyhakövet fényesíti. Mert a kertvárosi háziasszony igazából maga sem tudta, hogy mitől szenved...
„Valahogy üresnek érzem magam” – mondták ezek a nők, akik időnként furcsán reményvesztettnek érezték magukat. Egy clevelandi orvos „háziasszonypenésznek” hívta ezt a betegséget. Némelyeknek ugyanis véres hólyagok fakadtak ki a kezükön, és nem az erős mosogatószertől. A kertvárosi babaházakban élő háziasszonyok sokszor arról panaszkodtak, hogy ők biztosan neurotikusok, mert nem tudják, mi bajuk van; s a végén mindig elnyomják a problémát egy nyugtatóval...
Az akkori magazinok azt ajánlották a nőknek, hogy igyekezzenek még jobban elmerülni nőies minőségükben. Az öntudatra ébredt Betty Friedan viszont kijelentette, hogy ez a kiüresedés csupán adekvát reakció a helyzetükre.
A nőknek is szükségük van arra, hogy saját életet éljenek, s legyenek saját céljaik, vagyis munkájuk, amelyben kiteljesedhetnek. Friedan orvossága a nevenincs betegségre a munka volt. Könyve címe, A nőiesség kultusza arra utalt, hogy a nőket éppen a nőiességükből kell kiemelni.
Azt persze ő sem gondolta, hogy a gyári munka megoldás lehet – bár a későbbi évek bebizonyították, hogy a nőnek is szüksége van arra, hogy kimozduljon a négy fal közül, és semmilyen munkát nem szabad lenézni, mert a gyári munka is szabadságot ad a nőnek. Hiszen, ha semmilyen jövedelmünk nincs, akkor kiszolgáltatottak vagyunk, s csak arra költhetünk, amit a férj engedélyez. Nem véletlenül vállal ma a nők zöme munkát, mert a munka önbecsülést ad, ha ugyanis dolgozunk, akkor saját jövedelemmel rendelkezünk.
