Nemzedékeket nevelt biztos fellépésre – mert aki a színpadon ki tudja nyitni a száját, az az életben is ki tud állni magáért. Emlékszem, mikor lányomék már hónapokig nyűttek egy darabot, s az csak nem akart összeállni – ő megjelent, és fél óra alatt összerántotta. Dunaszerdahelyen generációkat nevelt a színpadi szóra, s igazán senki nem köszönte meg neki. Köszönjük.
Jarábik Gabriella neve ismerősen cseng a fülünkben. Ki innen, ki onnan ismeri: az amatőr színjátszók a Jókai Napokról vagy a Duna Menti Tavaszról, mások inkább a sajtóból, ahol mint a pozsonyi magyar kultúra múzeumának igazgatóját láthatják-hallhatják. Nemrégiben egyik kollégánk mondta: ő az, akit senki nem akar leváltani, mert a munkáért valahogy senki nem tolakodik.
Jarábikné Trúchly Gabriella 1951-ben született Csúzon. 1970-ben érettségizett a lévai óvónőképzőben, később, 1995-ben szerzett oklevelet a győri Apáczai Tanárképző Főiskolán. 1970-től kezdve óvónő Vajkán, majd 1974-től óvodaigazgató Dunaszerdahelyen. 1985-1990 között a magyar óvodák járási tanfelügyelője, 1991-1998 között pedig a Dunaszerdahelyi Városi Hivatal helyettes elöljárója. 1998-2002 között a Kulturális Minisztérium Kisebbségi Kultúrák Főosztályának vezérigazgatója. Napjainkban, 2002-től a pozsonyi Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumának igazgatója. Munkásságáért 2007-ben Mics Károly-életműdíjat, 2008-ban pedig Móra Ferenc-díjat kapott.
– A lévai óvónőképzőbe jártam. Ezek az évek meghatározták az életemet. Akkor még Léván pezsgő magyar kulturális élet folyt. Nagyszerű tanárok tanítottak bennünket. Gergely József magyaróráin mindig parázs vita folyt nemcsak az irodalomról, hanem az életről is. Én afféle minden lében kanál voltam, állandóan nyüzsögtem. Hamarosan azon kaptam magam, hogy néptáncolok a Garamvölgyi Néptáncegyüttesben, szerepelgetek a helyi színjátszó csoportban, illetve – és ez a legfontosabb! – tagja vagyok a magyartanárom által irányított Juhász Gyula Irodalmi Színpadnak. Valójában már 15 évesen bekerültem a kultúra vérkeringésébe. Mindenhol ott voltam, ahol történt valami: Gombaszög, Zselíz, Jókai Napok... És beleszerettem ebbe az életbe! Ennyit jelent egy jó középiskola és egy kiváló tanár: megalapozták az életemet, a szemléletemet. Sőt, életre szóló barátságokat kötöttem itt!
– Sosem gondolt arra, hogy színésznő legyen?
– Azt hiszem, hiányzott belőlem a kurázsi, hogy megpróbáljam. Úgy képzeltem, a színésznők mind magas, szépséges tünemények, és nekem nincs mit köztük keresnem. Meg aztán hamar megtaláltam a helyemet. Az érettségi után Vajkán lettem óvónő. A falucskát tündéri emberek lakták, csak délután öt órára teljesen kihalt, s én, mint afféle életre való csitri, rettenetesen unatkoztam! Az volt a szerencsém, hogy Kiss Katival együtt kerültünk Vajkára, a közeli Gombán pedig Sárai Saci (ma Lucza Sára) lett az óvónő. Nem csupán osztálytársak, de irodalmi körös “harcostársak” is voltunk. (Sacival a mai napig tartjuk a barátságot. Fontos számomra a véleménye, különösen, ha a színjátszásról van szó. És érdekes: a gyerekeink, de még az unokáink is kedvelik egymást!)
Visszatérve Vajkára: nem fértünk a bőrünkbe, mindenáron meg akartuk váltani a világot. Úgyhogy egy napon bekopogtattunk a járási népművelési központ ajtaján, azzal, hogy irodalmi színpadot szeretnénk alapítani.
A fókusz
– Ott persze nagyot néztek: „Hát ezek a libuskák meg mit akarnak?” A Csallóköz újság akkori szerkesztői viszont mellénk álltak. Hamarosan megjelent a hirdetés a lapban: aki szeretné magát kipróbálni, jelentkezzen! Össze is jöttünk heten-nyolcan a környékről. A művelődési központtól hatalmas segítséget kaptuk: autóval hordták-vitték a nem dunaszerdahelyi tagokat, például minket is a próbákra. Így alakult meg a Fókusz Irodalmi Színpad, 1970-ben. Négy hónappal az érettségi után már Villon-összeállítással készültünk a Jókai Napokra... Akkoriban divatban volt az irodalmi színpad. Lényege, hogy minimális mozgással, pusztán verssel, az előadó-művészet erejével közlünk valamit. Jó, feszes rendezésben nagy hatással lehet a közönségre... És mi jól csináltuk! Már a második évben megnyertük a Jókai Napok nagydíját, és ettől kezdve mindig eredményesek voltunk, nemzetközi (szlovák, cseh, lengyel és magyarországi) szinten is. Titkunk abban rejlett, hogy kiléptünk a merevségből, a monoton stílust sikerült mozgalmassá, látványossá tenni.
– Kezdettől fogva ön volt a rendező?
– Kellett valaki, aki összefogja az egészet, aki magára vállalja a szervezést. Én lettem ez a valaki. És azóta is ezt csinálom, immár több mint negyven éve... Persze, közben átalakultunk. 1978-ra a felnőtt csoport kifulladt. Pontosabban: maga az irodalmi színpad kezdett kimenni a divatból. Mi sem tudtunk igazán újat hozni. Másrészt pedig, amikor kezdtük, függetlenek voltunk. Időközben mindenki családot alapított, más kötelezettségeink voltak. 1979-ben úgy döntöttem: gyerekekkel fogok foglalkozni. A színpad sok mindenben segít: sikerélményt nyújt, a gyereknek mélyül az önismerete, kielégül a szereplési vágya. És egy idő után megtanulja vállalni önmagát nemcsak a színpadon, hanem az életben is. Egykor Gergely József mutatta meg nekem a színpad csodáját – ezt a csodát szerettem volna átadni a következő generációknak.
– Több mint negyven év... Közben munkahelyet váltott, családot alapított, nevelte a gyerekeit. Sosem gondolt arra, hogy abbahagyja?
– Jaj, dehogynem! Képtelen vagyok! Az a helyzet, hogy mindig van öt-hat gyerek, aki könyörög: „Gabi néni, ne hagyjuk abba! Már csak két év van hátra, vigyen végig bennünket!” És ez már így megy vagy tíz éve... És persze, az az igazság, hogy: szeretem. A Fókusz a lelkem egy darabja. Egyrészt rengeteg hazai és nemzetközi sikert tudhatunk a hátunk mögött. Itt nevelődött sok sikeres színészünk, például Gál Tamás vagy Olasz Pista. Mindez azt mutatja: van értelme a munkámnak. Másrészt pedig jó a gyerekekkel dolgozni. Rengeteg szeretetet kapok tőlük, és konzerválnak: ők tartanak fiatalon. Csak hát 63 éves vagyok, és már kicsit sok nekem a három csoport (kisiskolások, felső tagozatosok és középiskolások). Úgy szeretném valakinek átadni, aki ugyanúgy szívvel-lélekkel irányítana, mint én... Mindig akadtak segítőim, de olyan őrültet, aki ezt az elképesztő munkát vállalja, egyelőre nem találtam.
Családi háttér
– A férjemet is a Fókusznak köszönhetem. Imre zenész, a népművelődési központban dolgozott, és 1972-78 között ő volt a zenei rendezőnk. Azzal a kikötéssel mentem hozzá, hogy a Fókuszt továbbra is folytatni fogom. Intelligens ember. Sosem akart megfojtani a szeretetével. Megértette, hogy én így vagyok egész, hogy szükségem van a színpadra. Cserébe én is szabadságot adtam neki. Ő ugyanis kórusvezető volt, több énekkart is irányított. Úgyhogy mindig rendkívül elfoglaltak voltunk. Gyermekeink, Imre és Balázs kétpetéjű ikrek voltak. A teendőket beosztottuk egymás közt, a férjem is kivette a részét mindenből. Sokat köszönhetek neki, stabil hátteret biztosított. Sosem sértegettük a másikat, nem piszkáltuk egymás családját. Azonos az értékrendünk. Mindkettőnk vezérelve a becsületesen elvégzett munka.
– Becsületesen elvégzett munka? Ez is fontos lehet egy párkapcsolatban?
– A jól elvégzett munka lelki megnyugvást, gerincet ad az embernek. Miután összeházasodtunk, Imre osztályellenség lett, 68-as. Szörnyű helyzetbe kerültünk, pártdöntés alapján elvették az állását, csak nagy nehezen találtunk egy egyszobás lakást. A városban azonban tisztelték a férjemet. Próbáltak segíteni rajtunk: a gyermekgondozási szabadság után engem óvodaigazgatónak hívtak vissza, a férjemnek pedig egy idő után a városi művelődési központban adtak munkát. Mi ezt csak egyféleképpen tudtuk viszonozni: igyekeztünk becsületesen dolgozni. Ma már úgy vélem, a becsületes hozzáállásom segített ahhoz, hogy ilyen rangos intézmény vezetője legyek. Pályafutásomat rengeteg váltás jellemzi. Senki se higgye, hogy ment minden, mint kés a vajban. Ahány új munkahely, annyi aggodalom. Merjem-e otthagyni a biztosat? Új emberek, új kihívások...
De a kihívások formában tartják az embert. És mindig van hova fejlődni, mindig van mit tanulni. Nekem úgy hozta az sors, hogy a fiammal, Balázzsal egy időben jártam főiskolára. 45 évesen szereztem diplomát a győri Apáczai Csere János Főiskolán. De a jó mellett ott volt a rossz is, mert a fény mellett mindig ott van az árnyék.
A baleset
– A diplomámat honosítani kellett Nyitrán. Már utolsó éves voltam, amikor jött a rettenetes hír: nagyobbik fiam, Imre, autóbalesetet szenvedett. Hónapokon keresztül élet-halál közt lebegett, nem tudtuk, megmarad-e, vagy sem. Borzalmas időszak volt: a tanulást sem adhattam föl, a munkában is helyt kellett állni. És itt jön elő ismét a papírforma, hogy mit jelent az ember életében az igazi társ... Egymást támogatva éltük túl. Amikor a férjem nem bírta tovább, akkor én keményedtem meg, és fordítva. Balázs is támogatott bennünket, amiben csak lehetett. A szívemen állandóan ott ült a rémület. Furcsa szokás kerített hatalmába: kényszeresen mosnom kellett. Vagy kézzel, vagy géppel, de szüntelenül csak mostam, mostam és mostam...
– Mintha a fájdalmat akartam volna kimosni a lelkemből. Nagyjából tavasszal, az államvizsga előtt derült ki, hogy Imre életben marad. Igaz, hogy kerekes székben, de ép elmével. És milyen érdekes az ember: ekkor roppantam össze! Bevégeztem a főiskolát, de megbetegedtem, szívpanaszaim lettek. Ekkor azt mondtam magamnak: Gabi, állj! Ne engedj utat a fájdalomnak! Nem szabad elmerülni benne! Az élet megy tovább. Ez adatott, ebből kell kihozni a legtöbbet. A családnak szüksége van rád... Ma a fiam, Imre a saját lakásában él, amelyet akadálymentesítettünk. Dolgozik, önálló. Szurkolok neki, hogy párt találjon magának, mert erre van a legnagyobb szüksége. Kisebbik fiam, Balázs pedig külpolitikai szakértő, Litvániában él. Kedves fehérorosz felesége van – és egy tündéri, kétnyelvű kis unokám...
A múzeum
– Ha valamit elvállalok, akkor azt szeretem végigvinni: elejétől a végéig. S ha azt mondtam, hogy szerda, akkor vigyázok, hogy ne legyen csütörtök belőle. Mindig azt mondom a kollégáimnak: ha valamit megígértél, azt ne felejtsd el! Apró dolgokat se! Mert az az egész intézetről bizonyítvány, a megbízhatóságunkat mutatja. Természetesen én se vagyok tökéletes. Nekem is vannak rossz napjaim, én is rohanok a vonatra, és már nem tudok egyszerre öt dologra odafigyelni. Épp ezért van egy szép kis füzetem, s abba beírom a teendőimet. A jegyzetfüzet nem szégyen, de valamit megígérni és nem betartani, az már kellemetlen. Mindenkinek ajánlom. Az idő pénz – és meg kell tanulni beosztani! Amit el szoktam hanyagolni, az a háztartás – de leginkább önmagam.
– Amikor délután hazaérkezem, nekiállok a házimunkának, főzök (imádok főzni, hetente háromszor biztosan készítek valami finomat). A férjem is segít, bevásárol, vasal. Este megnézem a híradót, a szlovákot és a magyart is, hogy képben legyek, aztán folytatom tovább a munkát: vagy leülök még a számítógép elé, vagy takarítok. Nem bírok leállni, lelkiismeret-furdalásom van tőle. Este 11 felé hullafáradtan dőlök be az ágyba, de annyi minden jár még az agyamban, hogy nem tudok elaludni. Éjfélig forgolódom, és ilyenkor letisztul, mi vár másnap... Reggel aztán korán kelek, szaladok a vonatra, és kezdődik minden elölről. Az igényességet, munkabírást elvárom a beosztottaimtól is. Mára fantasztikusan jó csapattal dolgozom együtt.
– Ehhez képest bő 10 évvel ezelőtt még épületük sem volt...
– 2002 júliusában „alapultunk”, és valóban, nekünk kellett megkeresni a célnak megfelelő épületet. Októberben megkaptuk a pozsonyi Brämer-kúriát. Szép nagy épület, amelyet át kellett alakítani, be kellett rendezni. Közben 2003-ban átvettük az alsósztregovai Madách-kastélyt, valamint a szklabonyai Mikszáth-emlékházat is. Az egyik rosszabb állapotban volt, mint a másik... Az SZMKM azért alakult, hogy legyen egy olyan, országos hatáskörű intézmény, amelynek feladata a szlovákiai magyarság kutatása, az ezzel kapcsolatos tárgyi gyűjtés, ennek feldolgozása, valamint mindezek szakszerű dokumentálása és bemutatása...
Bizton állíthatom: a feladatot sikerült teljesíteni. Csapatommal szinte a semmiből hoztunk létre egy intézetet – a két másik irodalmi emlékhellyel együtt. Jelenleg van egy állandó kiállításunk Pozsonyban. Ez négy egységből áll, és a szlovákiai magyarság történetét, életét mutatja be.
– Emellett időszaki kiállításokat is rendezünk, kutatómunkákat is végzünk. Egy kulturális intézetnek csak akkor látom értelmét, ha “él”, ha a közönsége kicsit az otthonának érzi. Ezért különféle beszélgetéseket, előadóesteket szervezünk. A Mikszáth-emlékházat, valamint a Madách-kastélyt szépen felújítottuk. Rengeteg időt töltök Alsósztregován! Ha valaki idelátogat, érezheti: mindkét helyen méltón ápoljuk az író emlékét. Nem hiányoznak az interaktív múzeumpedagógiai elemek sem, amelyek mind gyereknek, mind felnőttnek élményt jelenthetnek. A Madách-kastély a környék kulturális életét is szolgálja: tartottak már itt színházi előadást, koncertet, de esküvőt is. Rengeteget dolgoztunk vele. Az elmúlt éveim azzal teltek, hogy ide-oda szaladgáltam Pozsony, Dunaszerdahely, Szklabonya és Alsósztregova között, építkeztem, koordináltam ezt a rengeteg munkát, ellenőriztem a nagyszerű csapatomat, pénzt hajtottam fel.
– Hogy sikerült pénzt szerezni?
– Hát, nem úgy, hogy azon siránkoztam: „Jaj, nekünk, szegény magyaroknak nem adnak semmit!” Kijártam a támogatásokat. Ezt alaposan megtanultam a minisztériumban: addig-addig mászkáltam az illetékesek után, amíg annyira az idegeikre mentem, hogy inkább odaadták a pénzt. De pályázatokat is írtunk és nyertünk, szlovák–magyar, határokon átívelő csapatot hoztam össze (ha kellett, elsimítottam az ellentéteket). Egyszóval: minden lehetőséget megragadtam. És az sem igaz, hogy a szlovákok nem fogadnak el bennünket. Dolgozz! Csináld jól! Az igényes munkát mindenki elismeri. A Szlovák Nemzeti Múzeum alatt működő intézmények közül – amelyekből egyébként összesen 18 van, köztük olyan, hatalmas költségvetéssel, apparátussal dolgozó múzeumok, mint a Történeti Múzeum vagy Bajmóc, Krasznahorka – mi vagyunk az egyik legjobban működő társaság. De csak azért, mert amióta létezünk, nem került ki a kezünk közül ócska kiadvány, vagy nem volt kutatás, amit ne vittünk volna végig. Minden évben volt egy olyan kiállításunk, amelyet az év legjobbjának ismertek el. Ebben az évben például a Madách-kastély nyerte el azt a díjat, amelyet a múzeumok szakmai lapja az épületfelújításokért ítél oda!
– Ahogy hallgatom, nem tudom eldönteni, melyikről beszél nagyobb szenvedéllyel: a Fókuszról vagy az elmúlt 12 évről.
– Nem tudnék különbséget tenni. Mindkettő csapatmunka, aminek irányításába beleadtam szívemet-lelkemet, kreativitásomat. És egyik dolog inspirálja a másikat. Például amikor felújítottuk az emlékházakat, a gyerekekre is gondoltunk: vajon ez vagy az milyen hatással lenne rájuk? Tetszene nekik? A kettő tehát szépen kiegészíti egymást, kéz a kézben járnak. Minden munka – legyen az fókuszos vagy „múzeumos“ – csak gazdagított és erősített. És nemcsak engem, hanem mindenkit, aki részt vett a közös munkában. S mindegyik más hangulatot, új élményeket és persze sok új barátot vonzott be az életembe. Mára boldogan kijelenthetem: a világ leggazdagabb emberévé lettem.
