Kivel ne fordult volna elő, hogy vett egy mosógépet, amely a garancia lejárta után mindjárt meghibásodott? Pótalkatrész nincs, de ha létezik is, a javítás olyan drága, hogy érdemesebb új gépet venni. Tervezett elavulásról van szó, vagy csak túl élénk a fantáziánk?
2010-ben mutatták be Cosima Dannoritzer dokumentumfilmjét a tervezett elavulás történetéről. A film azóta nagy port vert fel, több konferenciát is rendeztek a téma kapcsán. Vannak, akik szerint alapműről van szó, mások áldokumentumfilmnek nevezik. Egy biztos: érdemes megnézni a YouTube-on, igencsak elgondolkodtató. A film szerint a különféle használati tárgyakat eleve úgy tervezik és készítik el, hogy azok rövid időn belül tönkremenjenek. Ezt nevezik „tervezett elavulásnak“, amelynek egyik leghíresebb áldozata a villanykörte.
Egy villanykörte, amely 118 éve világít
Akár hiszik, akár nem, a világ legidősebb villanykörtéje immár 118 éve világít rendületlenül. Az izzót 1901-ben csavarták be a kaliforniai Livermore nevezetű kisváros tűzoltóállomásán. Azóta már több mint egymillió órát világított! A 117 év alatt csupán három alkalommal kapcsolták le: 1903-ban, 1937-ben és 1976-ban. 1937-ben egy teljes hetet pihent, 1976-ban viszont csak 22 percre kapcsolták le. A Guinness-rekorder villanykörtének saját weboldala is van, és webkamera segítségével az egész világ megfigyelheti. (Vicces, de már két kamera is tönkrement, amióta rögzíteni próbálják az égő életidejét.)
Micsoda?! Egy 118 éves villanykörte, amely még mindig világít? Hát ez meg hogy lehet? Akkor az én szuperdrágán vásárolt szuperégőm miért csak maximum két évet bír ki? No, kérem, pontosan ez itt a kérdés. A „Villanykörte-összeesküvés“ c. Dannoritzer-film szerint az történt, hogy mivel az első izzók túlságosan tartósnak bizonyultak, ezért keveset vásároltak belőlük, így a gyártóknak kevesebb pénz folyt be a kasszába.
Össze is ültek tanácskozni a világ akkori nagy fényforrásgyártói – Osram, Philips, Tungsram és a General Electric –, hogy mit lehetne tenni az ügyben, és Phoebus néven kartellt alakítottak. (A film szerint a kartell ma is létezik, ám nehéz lenyomozni, mert állandóan változtatja a nevét.)
Egyrészt érdekszférákra osztották fel maguk között a világpiacot, másrészt megállapodtak, hogy ettől kezdve egyikük sem gyárt olyan izzókat, amelyek 1000 óránál tovább világítanak. Mindez 1924-ben történt. Ettől kezdve azok a tagok, akiknek izzói túlságosan tartósnak bizonyultak, büntetést fizettek. A következő években naiv feltalálók egész sora nyújtotta be szabadalmát a hosszú életű izzókra (például a magyar Polányi Mihály is). Volt köztük olyan is, amely százezer órán át működött volna. Egyik sem került gyártásba. Ez tehát az első példa a tervezett elavulásra, bár ekkor még nem nevezték nevén a gyereket. Mindenesetre egy New York-i újság már 1928-ban elkezdte pedzegetni: „Egy termék, mely nem hajlandó időben felmondani a szolgálatot, üzleti szempontból kész tragédia.“
A nagy gazdasági világválság 1929 és 1933 között
1929-ben csődbe ment egy New York-i bank, és kitört a nagy gazdasági világválság. Rengeteg ember került utcára. Az állam nem tudott munkahelyet biztosítani számukra. Ekkor egy New York-i ingatlanbróker, bizonyos Bernard London radikális ötlettel állt elő. Elképzelése szerint véget lehetne vetni a válságnak, ha kötelezővé tennék a tervezett elavulást. Londont nemcsak a piszkos anyagiak érdekelték, hanem a munkanélküliség felszámolása is. Egy olyan gazdaságról álmodott, ahol mindig van piaca az új termékeknek. Így mindenkinek lenne munkája, és a tőkések is folyamatos haszonnal termelhetnének, tehát a gazdaság növekedésnek indulhatna. London elméletét végül soha nem iktatták törvénybe. Nem is volt ilyen csúnya dolgokra szükség, a gyártók maguktól is megtették a kellő lépéseket.
Miért szalad fel a szem a nejlonharisnyán?
1940-ben a Dupont gyár forradalmian új anyagot talált fel: a nejlont. Az ebből az anyagból készült harisnya olyan erős volt, hogy akár autókat is lehetett vontatni vele. A gond éppen az volt velük, hogy tartósak voltak. A nők imádták, hogy soha nem szakad el, a gyártók viszont pont emiatt nem tudtak eleget eladni belőle. Ezért a mérnököket visszaültették a tervezőasztalhoz, hogy olyan harisnyát tervezzenek, amelyen a szem könnyen felszalad.
Amerika az ötvenes években
A tervezett elavulás az ’50-es években kapott szárnyra – igaz, egy lényeges csavarral megbolondítva. Nem kötelezték, csupán rávezették a vásárlókat a mind újabb termékek beszerzésére. „Tervezett elavulás. A vásárló állandó igénye arra, hogy állandóan birtokoljon, állandóan valami újat és hamarabb, mint szükséges lenne.“ Ez a mondat egy bizonyos Brook Stevenstől származik, aki híres ipari tervezőként tevékenykedett. Számos tárgy – a háztartási gépektől kezdve az autón át a vonatig – neki köszönhette vonzó külsejét. Ő egészen más szempontokból közelítette meg a kérdést. Számára nem az volt a lényeg, hogy a termékek idő előtt elromoljanak, hanem hogy az általa tervezett árucikkek újra és újra megszólítsák a vásárlókat.
A tervezett elavulás az ötvenes években már a vásárlókról szól – és a birtoklás vágyáról. Arról, hogy az emberek szeretnek divatosnak tűnni, és ehhez menő cuccokkal kell rendelkezniük. Az ötvenes évek amerikai életstílusa alapozta meg azt a fogyasztói társadalmat, amelyben a mai napig élünk. Ennek jelszava pedig: a korlátlan vásárlásból fakadó szabadság és boldogság.
Silány áruk tömkelege
A legmodernebb mobiltelefonunk akkumulátora fél éven belül csak egy-két napig bírja... A garancia lejárta után nem sokkal meghibásodik a nyomtatónk, amelyhez a drága pótalkatrész alig beszerezhető... Némelyek tudni vélik, hogy egy gyártási kóddal ellátott chip meghatározott idő elteltével – jellemzően a jótállás lejárta után – blokkolja a további működést. A mechanikai hibát egy pótalkatrésszel lehetne kijavítani. Az alkatrésznél már csak javítót nehezebb keríteni, aki beszerelné, így érdemesebb új terméket venni. A sort sokáig folytathatnánk: ma már a márkás farmerek is ócskák, semmi nem igazi, minden „kínai”, vagyis gagyi minőség, a márkás futócipőtől a vacak fűnyíróig. Úgy tűnhet, a gonosz gyártók alaposan átvernek minket.
A helyzet azonban nem ilyen egyszerű
Jelenleg természetes, hogy évente új mobiltelefont, iPadet, laptopot vásárolunk, mint ahogy a többi műszaki cikkből (televízió, tablet stb.) is újat szerzünk be, hogy tartsuk a lépést. Ma azonban már nehéz eldönteni, mi az igazság: vajon a gyártók eleve „beletervezik” a termékbe a meghibásodást, s ezzel újabb fogyasztást generálnak, vagy inkább a fogyasztók igénylik az egyre modernebb árucikkeket, a trendkövetési, az újdonság iránti vágytól vezérelve? Azt is meg kell jegyezni: a technika megállíthatatlanul fejlődik, ezért a „tartós áru” fogalma ma már majdnem értelmezhetetlen. (Azért, persze, ma is lehet jó minőségű, hosszú életű terméket kapni, csak azt nem tudjuk megfizetni.)
Használd és dobd el! Na jó, de hova?
Amikor megnéztem a filmet, keserű lett a szám íze. Nagyobb volt a megdöbbenésem, mikor megtudtam, hova is kerül az az ipari hulladék, amelyet felelőtlen életmódunkkal újratermelünk. Persze, az ember hallott már ezt-azt a fejletlen afrikai országokról. Arról azonban, hogy a jóléti társadalmak milyen lealázó módon használják azokat szeméttelepnek, nem volt tudomásom. A film bemutatja, hogyan turkálnak szerencsétlen, fiammal egyidős, mezítlábas gyerekek Ghána fővárosa, Accra egy részén, Agbogbloshie-ban a veszélyes hulladékhegyeken, valami eladhatót keresve. A film felteszi a kérdést: meddig lehet ezt még csinálni? Meddig lehet még a bolygónkat összeszemetelni?
Vásárolj tudatosan!
Az internet korában egyre több vásárló veszi fel a harcot a gyártókkal. Nemrégiben például Amerikában megnyertek egy pert az Apple cég ellen, mivel az szándékosan nem készített akkumulátort az új iPadjéhez, hogy növelje vásárlói számát. A filmben pedig egy Marcos nevű fiatalember az internet segítségével szereli meg nyomtatóját. Mit tehetünk még? Ne dobjunk el azonnal mindent! Próbáljuk meg megjavítani vagy újrahasznosítani tárgyainkat. Biztosan szükségünk van minden évben új mobilra? Valóban ettől vagyunk elégedettek? Lassan már eljutottunk oda, hogy a tárgyak határozzák meg, hogy mennyit érünk. Ez már csak azért is így van, mert a többi, identitást meghatározó dolgot – mint például a közösséghez vagy a szülőföldhöz tartozást – elnyomta a fogyasztói szemlélet. Az, hogy kik vagyunk, honnan jövünk – elveszítette a jelentőségét. Biztosak vagyunk benne, hogy így akarunk élni?
A filmmel egyébként sokan vitatkoznak. Azt mondják, a tervezett elavulás nélkül elképzelhetetlen a gazdasági növekedés. Nem lennének plázák, megszűnnének a munkahelyek. Ja, és bezárnának a gyárak is. (Mondjuk, felénk e nélkül is bezárnak a gyárak. Akkor meg?) Szóval hatalmas lenne a munkanélküliség, az emberiség pedig visszazuhanna a kőkorszakba.
Serge Latouch párizsi közgazdász szerint azonban, mivel a természet erőforrásai végesek, senki sem hihet a vég nélküli növekedésben. Csökkenteni kell a hulladék mennyiségét, a túltermelést és a túlfogyasztást!
Szerinte ezzel pedig nem a kőkorszakba, csupán a hatvanas évekbe csöppennénk vissza, és így több időnk maradna az igazi, valódi életre. „Mondhatjuk, hogy a nemnövekedés társadalma azt jelentené, amit Gandhi mondott egykor: „Földünk elég nagy ahhoz, hogy kielégítse mindenki szükségletét, ám sohasem lesz akkora, hogy mindenki kapzsiságát is ki tudja elégíteni.“
