Tisztelt Szerkesztőség! Remélem, hogy a történetemmel erőt tudok adni azoknak a nőknek, akik azt élik át, amit én. Erőt ahhoz, hogy elinduljanak, és erőt ahhoz, hogy ne forduljanak vissza.
18 évvel ezelőtt szerelemből mentem férjhez. Házasságunk évei szépen teltek, felépítettünk egy nagy házat, és vártuk, hogy gyermek is szülessen belé.
Minden igyekezetünk ellenére csendes maradt a kétszintes ház, s esténként egymást kerestük a férjemmel benne. Ő egyre többet unatkozott, így egyre több időt töltött a kocsmában, s amikor részegen hazatántorgott, engem kezdett szidni.
A gyermektelenségért ugyanis csak engem vádolt. S én, hiszen szerettem, minden szavát elhittem. Magamat okoltam azért, mert nem vagyok képes teherbe esni, és nem tudom a hőn szeretett férjemet egy fiúval megajándékozni. Teltek az évek, s a férjem egyre agresszívebbé vált: esténként, ha épp olyan kedve volt, jól meg is ruházott. Én pedig tűrtem, hiszen azt gondoltam, ez a büntetés a meddőségemért. Kilenc hosszú éven át gyötört, tartott félelemben a férjem.
Ennyi időn keresztül kellett nyaranta is hosszú ujjú ruhákban járnom, és a monoklijaimról, a gyakori töréseimről, sérüléseimről meséket gyártanom. Az utolsó időben már csak az öngyilkosság járt az eszemben.
Aztán új kolléganőt kaptam, aki felismerte a problémámat. És nemcsak, hogy felismerte, de megszólított, és felajánlotta a segítségét. Ez a kedves kolléganő addig győzködött, míg végre összeszedtem minden erőmet, és elköltöztem a férjemtől, még a válókeresetet is beadtam. Ez után a lépés után a férjem teljesen megváltozott: hiába mondták ki a válást, ő még mindig szerelmes levelekkel ostromol, a hűségét, az odaadását bizonygatja. De kérdem én: hol volt ez a nagy szerelem, amikor eltörte az orromat, kiütötte a fogamat, vagy eltörte a karomat, lelökött a lépcsőn?
Bevallom, volt pár pillanat, amikor megfordult a fejemben, hogy visszamegyek hozzá, mert ‒ bármilyen őrülten hangzik ‒ még mindig szeretem. De nem hagytam, hogy a szívem győzzön. Az eszemmel jól tudom, a változás csak ideiglenes lenne: amint visszatérnék hozzá, újra kezdődne a terror. Ezúton szeretnék bátorítani minden, hasonlóan szenvedő nőt, hogy igenis, merjenek elindulni, merjenek elköltözni, és utána is bátran merjenek kiállni magukért.
Krisztina
Kedves Olvasóink! Továbbra is várjuk leveleiket! Amennyiben szeretnék velünk és olvasóinkkal megosztani örömüket, bánatukat, problémáikat, szívesen állunk az önök rendelkezésére: akár névtelenül vagy álnéven is írhatnak. Kérjük, az ímél tárgya ,,LEVÉLTITOK'' legyen!
Ímélcímünk: office [at] ujno.sk
