A WEBsztori második részében egy házzaság történetébe pillanthatunk be!
Mindent megtettem, hogy megfeleljek a férjemnek: sütöttem, főztem, rendet tartottam, neveltem a fiunkat. Eközben kétségbeesetten igyekeztem visszanyerni szülés előtti alakomat: állandóan fogyókúráztam, és hetente edzésre jártam. Szerelmes voltam a férjembe. Jól keresett, szép házban éltünk, mindkettőnknek autó, évente kétszer tengerpart. Rettegtem attól, hogy mindezt elveszíthetem. A végén mégis minden odalett – talán éppen azért, mert annyira igyekeztem megtartani.
A kapcsolatunk fokozatosan lett egyre rosszabb. Ahogy teltek az évek, a férjem, Jani már észre se vett. Ha véletlenül hozzám szólt, az mindig negatív volt. „Mit kotyvasztottál már megint? Nem tudsz normálisan főzni?” – vetette oda, amikor meleg vacsorával vártam. „Mi ez a kosz? – húzta végig finnyásan az ujját polcokon. – Úgy látszik, arra se vagy képes, hogy rendesen kitakaríts!” Az eszembe se jutott, hogy azt feleljem: töröld le magad, végül is te is itt élsz! Inkább cselédként szaladtam a rongyért, és könnyes szemmel törölgettem a port. Azt hittem, velem van baj: olyan béna vagyok, hogy még erre se vagyok képes!
Ha hazajött a munkából, levetette magát a tévé elé a kanapéra, mondván, fáradt. Ha szóltam valamit, jött is a felelet: „Könnyű neked, te nem csinálsz semmit! Jó, hogy eltartalak, mi?” Ezt hallgattam nap mint nap. Az eszébe se jutott, hogy a kétéves gyerekünkkel vagyok otthon, hogy majd mindennap főzök, hogy rendben tartom a házat, hogy fizetem a csekkeket, és törődök minden mással. Ez a szemében mind semmi volt! Ő még arra se volt képes, hogy legalább a kisfiunkkal foglalkozzon egy kicsit. Ha a gyerek ott téblábolt körülötte, közös játszást kérve, rámordult: „Eredj a lábam alól!” Nem mertem semmit se mondani, inkább gyorsan elhúztam a gyereket mellőle, nehogy megzavarjuk a pihenésben. Elvégre ő kereste azt a sok pénzt, amiből „nyugodtan” éltünk.
Néha végignézett rajtam, és gúnyosan megjegyezte: „Jó nagy a segged! Alaposan megdagadtál, lassan úgy mozogsz, mint egy medve!” Hát mit mondjak... Ilyen becéző szavak után nem volt kedvem a szexhez. De ő se nagyon forszírozta a dolgot. Volt, hogy hónapokig hozzám se nyúlt.
Csak később esett le, hogy folyamatosan megcsal. Hétvégente bulizni járt a haverjaival, mert hogy neki szüksége van lazításra. Hogy nekem, aki két éve otthon ülök, jólesne kiesni a mókuskerékből, arról nem volt szó. Lazítás címen mindenféle csajokat szedett föl.
Egyszer, ahogy válogattam a szennyest, az egyik inge gallérján rúzsfoltokat találtam. Elsírtam magam. „Hogy teheted ezt velem?” – nyomtam orra alá az inget. „Most mit bömbölsz? – vetette oda. – Fogd be a szád! Ha nem tetszik, elhúzhatsz a francba a kölköddel együtt!”
Mit tehettem volna? Én nem számíthatok a szüleimre. Az apám alkoholista, anyám meg sose törődött velem. Hová mehettem volna egy kétéves gyerekkel? Se pénzem, se hátterem. Úgyhogy csak tűrtem és tűrtem... Nem mertem szembeszállni vele. És reménykedtem, hogy egyszer jobb lesz. Tudom, hogy hülyén hangzik, de én még így is szerettem őt. És igen, féltem attól is, hogy ha elválunk, elszegényedek. Lehet, hogy most sokan megvetnek, de jó érzés volt szép házban élni, menő autóból kiszállni. Különösen egy olyan lánynak, aki olyan családból jött, mint én.
Így hát alázatos szolgává váltam, akivel mindent meg lehet tenni. És hát Jani pofátlanul meg is tette. Egészen addig, amíg egyszer, amikor hazaértem a bevásárlásból a gyerekkel, ott nem találtam egy kiscsajjal a hálószobánkban. Hazahozott valami kis pipit az ágyunkba! Életemben először ordibálni kezdtem. Hajánál fogva cibáltam ki a lányt az ágyból, aztán két kézzel estem neki Janinak. „Te rohadt szemét! – üvöltöttem magamon kívül. – Nem szégyelled magad? Milyen ember vagy te? Milyen apa? Takarodj el az életünkből a cafkáddal együtt!”
Nagyon érdekes élmény volt... Ugyanis azt hittem, Jani vissza fog ütni, vagy a szokásos módon jól legorombít. De egyáltalán nem ez történt! Annyira meglepődött a lázadásomtól, attól, hogy végre egyszer kiálltam magamért, hogy meg se tudott szólalni! Én pedig komolyan gondoltam, amit mondtam: elkezdtem csomagolni. Jani ekkor – legnagyobb meglepetésemre – térdre vetette magát előttem. Könyörögve kérlelt, hogy ne menjek el. Hogy szüksége van rám. És hogy ezentúl minden más lesz, olyan, mint a szerelmünk elején. Égre-földre esküdözött, hogy megváltozik.
Olyan csodálatos volt ezeket a szavakat hallani! Ó, istenem, hát mégis szeret engem! Hát mégis kellünk neki! Én buta, hittem neki. Elhittem, hogy megváltozik, hogy minden más lesz, és hogy megértette, hogy így nem bánhat velem meg a gyerekkel. Egy hónapig a mennyben jártam. Jani csokrokkal halmozott el, elmosogatott, vigyorogva legózott a gyerekkel, este pedig hatalmasakat szeretkeztünk. Csak a barátnőm gyanakodott. Nem nagyon akarta elhinni, hogy Jani egyik napról a másikra ilyen nagyot változott. „Azért vigyázz vele – mondogatta. – Könnyen lehet, hogy csak kihasznál. Nem akarja elengedni a jó kis cselédet otthonról, elvégre mindig mindent megtettél neki, olyan volt melletted, mint egy kiskirály. Hol talál manapság még egy ilyen nőt?”
Sajnos, a barátnőmnek lett igaza. Két hónap múlva a játszótérre vittem a gyereket, de váratlanul eleredt az eső, és idő előtt haza kellett szaladnunk. Az előszobában belebotlottam ugyanabba a fiatal lányba, akivel előzőleg tetten értem a férjem. Épp a cipőjét húzta. A ruha rajta összevissza, a bőre kipirosodva, a haja kusza... Jani meg póló nélkül, épp csak magára rántotta a nadrágját. Azonnal tudtam, mi történt.
Betelt a pohár. ELÉG VOLT!!! Nem szóltam egy szót se. Némán, összeszorított szájjal pakoltam a legszükségesebb holmikat. Jani meg közben könyörgött, hogy ne menjek sehova, ő most már tényleg megváltozik... „A te ígéreteid kukába valók – feleltem csöndesen. – Egy fabatkát sem érnek. Nem érdemelsz meg egy olyan feleséget és anyát, mint én vagyok!” Azt az éjszakát – és a következő néhány hetet – a barátnőmnél töltöttük. Mindig hálás leszek, hogy befogadott, hogy volt hová mennem! Azóta eltelt néhány év, a kisfiam szeptembertől iskolás lesz. Nem mondom, hogy könnyű egyedülálló anyának lenni. De meg lehet oldani. Nem szegényedtem el – a bíróság szép kis gyerektartást ítélt meg. A házunkat eladtuk, és én egy normális, szépen berendezett panellakást tudtam venni a rám eső rész árából. Dolgozok is, hát, nem valami nagy munka, őszintén szólva takarítok egy cégnél. De jól van így, a lényeg, hogy mindent biztosítani tudok a gyerekemnek.
Párom nincs. Egyelőre nem találtam meg azt az embert, aki nemcsak néhány éjszakát akar, hanem tisztel, és tényleg szeret engem. De felemelt fejjel járok. Ha valamit megtanultam a Janival való kapcsolatomból, az az, hogy még egyszer soha senki nem fog megalázni engem! Soha többé nem válok lábtörlővé egy férfi kedvéért. Megtanultam tisztelni önmagam.
Kapcsolódó írásunk: WEBsztori:Nagymama vagy bébiszitter?
