ÚJ SOROZATUNK INDUL: A WEBSZTORI! Első darabjában a nagyiké a terep!
A nagymamánál mindent szabad. Az unokák azért szeretnek a nagyinál lenni, mert neki már nem a nevelés, hanem a kényeztetés a dolga – a szülők pedig végre felszabadulhatnak egy kicsit. Igen ám, de belegondolnak-e abba, hogy a nagymama már felnevelt egy-két gyereket (köztük éppen őket), és most már egy kis szabadságra, énidőre vágyik?
Sok gyermek természetesnek veszi, hogy a szülei erőn felül is mindent megtesznek érte. Ez egy darabig rendben is van, hiszen az édesanyának és az édesapának ez a feladata: felnevelni a csemetéket. Ám egy bizonyos kor után, amikor a gyerekek már kiröppentek a fészekből, a (nagy)szülők újra szeretnék belevetni magukat a saját életükbe. S minden joguk megvan ehhez!
„Ötvenéves vagyok – meséli Erika –, és végre azt az életet élhetem, amire mindig is vágytam. Barátnőzök, moziba járok, kirándulgatok. Egyetlen lányom kirepült a családi fészekből, és van egy tündéri unokám, aki mindig képes mosolyt csalni az arcomra. Ez természetes, hiszen nincs bennem feszültség, hogy hogyan neveljem őt, nekem már csak az öröm jut belőle. De nem volt ez mindig így, ugyanis a lányom úgy gondolta: a nagymamaság arról szól, hogy amíg ő szórakozik, addig én nevelem helyette a kislányát. Sok viszályon, kölcsönös sértettségen vagyunk túl, mire végre nemet tudtam mondani.”
Húszévnyi bezártság
A férjem meghalt, amikor Kati, a lányom hároméves volt. A szüleim, testvéreim háromszáz kilométerre laktak tőlünk, csak magamra számíthattam. Nagyon keményen küzdöttem, hogy mindent megkapjon, és semmiben ne szenvedjen hiányt: rendszeresen túlóráztam, hogy fenn tudjam tartani magunkat, hazaérve pedig főztem, mostam, takarítottam, fél szememet mindig Katin tartva. Minden leckéje megvan? Minden rendben az iskolában? Kikkel barátkozik? Később pedig: milyen fiúkkal ismerkedik? Csaknem húsz éven keresztül Katinak szenteltem az életem. Úgy éreztem, ez az anyák dolga, ez a természetes.
Az egész életem róla szólt. A barátnőim mind Kati iskolatársainak anyukái voltak. Egyetlen hosszabb kapcsolatom, ami két évig tartott, sem jött össze – egyszerűen nem volt időm rá.
A helyzet akkor változott meg, amikor főiskolás lett, kezdtem szabadnak érezni magam. Mindig szerettem volna énekelni – így beiratkoztam egy vallásos énekkarba. Itt sok új ismeretségre tettem szert, de két nővel igazán közeli barátságba kerültem. Mindhárman magányosak vagyunk: az egyikük elvált, a másik férje pedig Németországban dolgozik, két-három hetente jár haza. Nos, a mi kis triónkkal elkezdtük felfedezni a világot! Kedden énekeltünk, csütörtökön pilatesre jártunk, emellett közös hobbink lett a túrázás. Amikor csak lehetett, kirándultunk: bejártuk a Magas-Tátrát, a Pilist, Ausztria kirándulóhelyeit. Szerettük azokat az úti célokat, amelyek valamilyen kegyhelyhez vezettek. Egyre gyakrabban beszélgettünk arról, milyen jó lenne elmenni a Szent Jakab- zarándokútra, az El Caminóra... Persze mindeközben nem feledkeztem meg Katiról sem.
Hamarosan dolgozni kezdett, és lett egy komoly kapcsolata. A barátjával rendszeresen nálam ebédeltek, mindannyiszor felpakoltam őket étellel-itallal, később vásároltam nekik egy lakást is, hogy ne kelljen erre se költeniük... Amikor Kati férjhez ment, és kislánya született, úgy éreztem: letudtam szülői kötelezettségeimet. A lányom véglegesen felnőtt – én pedig szabad lehetek.
Aranykalitka
Sajnos, azonban Kati másképp gondolta. Egy alkalommal, amikor épp egy szombat esti fellépésre készültünk az énekkarral, beállított a kis Sárával.
– Anya... Nem vigyáznál Sárikára? Az imént hívtak meg egy partira.
– De hát nekem fellépésem van! Épp oda készülök!
– Nem olyan nagy dolog, anya. Csak néhány órácskára megyek el. Amúgy is: vannak abban az énekkarban elegen, megértik, ha helyettük az unokádra fogsz vigyázni.
Csakhogy ez a „néhány órácska” egyre gyakoribbá vált. Kati fodrászhoz megy, Kati elvállalt egy online munkát, bálba hivatalosak, be kell vásárolniuk az Ikeában, vagy egyszerűen csak kimerültek. Eszük ágában sem volt megkérdezni, esetleg ráérek-e. Egyszerűen csak beállítottak, és ott hagyták a gyereket. Azon kaptam magam, hogy szinte már én nevelem. Emellett a legtöbbször én főztem nekik. Fel sem merült bennük, hogy legalább az étel költségeibe beszálljanak! Pedig ők ketten vannak, és a vejem jól keres! Szeretem, imádom az unokámat, de kezdett elegem lenni.
A pohár egy csütörtöki napon telt be először, amikor pilatesórám lett volna. A lányom a szokásos módon rám testálta Sárikát. Ahogy a kisunokámmal sétálgattam, összetalálkoztam a vejemmel, aki épp a konditerembe igyekezett.
– Hát te? – kérdeztem. – Azt hittem, fontos dolgod van!
– Jaj, mama! – volt a válasz. – Fel is kell töltődni valamikor! A személyi edzőm áttette az órámat mára.
Kiborultam. Neki muszáj edzenie, de nekem nem szabad? Harmincöt éves, apa, legyen szíves, foglalkozzon a gyerekével! Ha pedig nem akar, fogadjon bébiszittert! De azt nem hagyom tovább, hogy ilyen módon kihasználjanak. Alaposan összevesztem Katival.
Bár szeretem, imádom az unokámat, nálam is kezdett betelni a pohár. A lányom teljesen kihasználta a helyzetet: egyszerre voltam anya, nagymama, szakácsnő és bébiszitter, miközben ők nem csináltak mást, csak szórakoztak.
A lányom egy hét után jelentkezett újra. Mintha mi sem történt volna, a szokásos módon megjelent az unokámmal.
– Itt hagyhatom Sárikát?
Dühös lettem.
– Kati, ha te nem érsz rá, miért nem bízod a férjedre a gyereket?
– De anya! Péternek dolga van.
– Igen? Hát az a helyzet, hogy nekem is!
Kati meglepődve nézett rám:
– Ugyan már, mi dolgod van neked? Tök egyedül élsz, nem is csinálsz semmit!
A döbbenettől szólni sem tudtam. Mire feleszméltem, Kati kilibegett az ajtón, Sárika meg ott maradt a nyakamon.
Felpattan a zár
Közben a barátnőim elkezdték szervezni az El Caminót. Eddig a zarándokút folyton miattam maradt el. „Most nem mehetek... Sárikára vigyázok... Kati és Péter wellnesshétvégére mennek...” Végre a barátnőim azt kérdezték: meddig csinálod még ezt? Hányszor halasszuk el az utat? Sárika nem a te gyereked – te már felnevelted a sajátodat. Most Sárika anyukáján a sor!
Így hát egy napon a lányom elé álltam és bejelentettem: elutazom. Méghozzá egy hónapra: végig szeretném csinálni az El Caminót! Kati úgy nézett rám, mintha megbolondultam volna.
– Most, amikor a legnagyobb szükségem van rád? Hogy teheted ez velem?
– Nézd, Kati – feleltem. – Nagylány vagy már. Mindent meg tudsz oldani egyedül is!
– Hihetetlen, milyen önző vagy! – kiabálta. – Mi fontosabb neked? Mi, vagy a hülye zarándokutad?
Ránéztem, és csöndesen feleltem:
– Húsz évig csak te voltál nekem fontos. Mindent félretettem miattad. Te megkérdezted valaha: anya, mit szeretnél? Kislányom, ideje felnőnöd. Most pedig elutazom az El Caminóra.
Egyszerűen csak beállítottak, és ott hagyták a gyereket. Azon kaptam magam, hogy szinte már én nevelem. Emellett a legtöbbször én főztem nekik. Fel sem merült bennük, hogy legalább az étel költségeibe beszálljanak! Pedig ők ketten vannak, és a vejem jól keres! Szeretem, imádom az unokámat, de kezdett elegem lenni.
Kati annyira megsértődött, hogy szóba sem állt velem. Még Sárika születésnapjára sem hívott meg, s ez nagyon rosszulesett. Volt miért imádkoznom a zarándokúton – amit persze sikeresen végigcsináltam. Életem legnagyobb élménye lett, sosem bántam meg, hogy belevágtam.
Azóta két év eltelt. Kedden énekkari próbákra, csütörtökön pilatesre járok, és rendszeresen kirándulgatok a barátnőimmel. Katival kibékültünk – de nagyon nehezen ment, majd egy évig egyáltalán be sem tette a lábát hozzám! Aztán lassan, fokozatosan megértette, hogy azért, mert az anyja vagyok, nem használhat ki. Nekem is van énidőm! Természetesen amikor csak lehet, az unokámmal vagyok, hiszen ő a legnagyobb öröm számomra, de nem nekem kell őt felnevelni. Kati belátta, hogy most az „ő ideje” jött el – az anyaság nemcsak öröm, hanem kötelesség és fáradság is. Majd pihenhet, szórakozhat, ha nagymama lesz!
Dráfi Anikó
Kapcsolódó írásunk: Krisztináról Krisztinára
