A Szent Jakabról elnevezett zarándokút ma reneszánszát éli. Zarándokok ezrei teszik meg évről évre a 800 km-es távot, hogy Galícia fővárosába, Santiago de Compostelába jutva a szentről elnevezett templomban nyerjenek bűnbocsánatot. A középkorban szegények és gazdagok, írók és uralkodók – mint Dante vagy Nagy Károly – járták meg az utat.
A spanyolországi Santiago de Compostela és a hozzá vezető út, az El Camino a nyugati egyház harmadik legfontosabb zarándokhelye. (Róma és Jeruzsálem mellett.) El Camino nem csak egyetlen út: Szent Jakab földi maradványaihoz több úton is el lehet jutni. A legnépszerűbb a Pireneusok-ból, pontosabban St. Jean Pied de Portból induló, mintegy 800 km-es Francia út. Vannak azonban ennél rövidebb útvonalak is, például a Portugálián át vezető Portugál út, vagy a csak 100 km-es Angol út. Ezt hagyományosan a Brit-szigetekről hajóval érkezők vették igénybe.
Magányos zarándok a Szent Jakab úton (Kép forrása: spainlifeexclusive.com)
A leghosszabb útvonal az egész Spanyolországon átívelő Ezüst út, mely több mint 1000 km hosszú. Jakabot testvérével, János evangélistával együtt hívta meg Jézus a tanítványai közé. Az Úr neki is fontos szerepet szánt: Péter a szikla, János a szeretett tanítvány, Jakab pedig az első vértanú az apostolok közül. A hagyomány szerint Hispániába ment téríteni. Sikertelenségét látva azonban visszatért Júdeába, ahol Kr. u. 44 táján lefejeztették. Holttestét két tanítvány ellopta, s tengerre szállt vele. Az evezők helyett azonban a gondviselésre bízták a hajó kormányzását.
Végül Hispánia északi részén kötöttek ki. Jakab holttestét egy hatalmas kőtömbre helyezték, mely a testhez idomulva szarkofággá változott. Ezután vad bikák vitték a halottat a pogány Lupa királynő kastélyába, aki látván a fura jelenséget, megtért – és méltón eltemette az apostolt. Ezt követően Szent Jakab sírja évszázadokra feledésbe merült. Mígnem egy remetének egy furcsa fény meg nem mutatta a nyughelyét. Később már templom és kolostor is állt ezen a helyen, melyet a szentről Santiago de Compostelának neveztek el. Santiago ugyanis Szent Jakabot jelent. (A Compostela kifejezés pedig a megtalálás módjára utal: Campus stellae, azaz a csillag mezeje.)
A spanyol hagyomány egyébként Szent Jakabot „rekonkviszta” szentként tiszteli. Egy csatában Jakab állítólag fehér lovon jelent meg, s győzelemre vitte a mórok ellen harcoló spanyol seregeket. Persze más legendák is kapcsolódnak a nevéhez. Íme, egy történet. Egy háromtagú család – apa, anya és fiuk – Santiagóba igyekezett. Útközben egy fogadóban szálltak meg. A fogadós leánya beleszeretett az ifjúba, aki nem viszonozta közeledését, így a leány bosszúból lopással vádolta meg.
A fiút a helyi bíró felakasztatta. A szülők elmentek Szent Jakab sírjához imádkozni, majd visszafelé a kötélen élve találták fiukat. A bíró elé járulva bizonygatták, hogy a fiú él. Az nem hitte, és gúnyosan azt mondotta: „Akkor él a fiuk, ha a tányéromon ez a sült kakas él.” Erre a kakas valóban felreppent az asztalról.
A középkorban az akkoriban ismert világ minden tájáról érkeztek ide zarándokok. A XIII. századtól a magyarok körében is bevett szokássá vált Szent Jakab tisztelete. A róla elnevezett templomok – a zselízi, a lőcsei vagy a váci – a Santiagóba igyekvők gyülekezőhelyévé váltak. A nagy érdeklődésnek köszönhetően nagyon hamar kiépültek a zarándokok kényelmét szolgáló ispotályok és menedékházak. A 12. században egy francia pap igazi modern útikönyvet írt a Santiagóba igyekvőknek. Hasznos tanácsokkal látja el a zarándokokat, hogy mely területen milyen népekkel és veszélyekkel találkozhatnak.
Külön felhívja a zarándokok figyelmét a navarraiakra, akik a veszélyes, ihatatlan vizű folyójuk partján ülve azt híresztelik, hogy a folyó vize iható. Amint azonban a ló iszik belőle, rögtön elpusztul. Ők pedig, örülve mások szerencsétlenségének, megnyúzzák a kimúlt állatot, hogy a bőrét pénzzé tegyék. Az író beszámol továbbá a nyerészkedő révészekről is, akik dupla pénzért viszik át a zarándokokat a keskeny folyón, holott a gazdagoktól minden két fő után és a lóért is csak egy obulust kérhetnének, a szegényeket pedig ingyen kéne szállítaniuk. Nem beszélve arról, hogy sokszor túl sok utast vesznek fel, hogy a folyó közepén felboruljanak, és a vízbefúltaktól elszedhessék vagyonukat. Ezért is történt, hogy a pápa átokkal sújtotta a zarándokokon nyerészkedőket.
A most is látható katedrálist 1078-ban kezdték építeni. Az építkezésben segítettek a korabeli zarándokok, akik pénzadományokkal és kétkezi munkájukkal is hozzájárultak a templom 1211-es felszenteléséhez. Az eredeti templomba a dicsőség kapuján lép be a megfáradt zarándok. A katolikus egyház az eme kapun belépőknek bűneik bocsánatát ígéri. (Később módosítottak a feltételen. Az út további két pontján lévő templomot is felruháztak a megbocsátás misztériumával. Ezek közül az egyik a Villafrankában lévő Szent Jakab-templom, a másik pedig a leóni katedrális.) A santiagói templom középső kapuját Jakab apostol szobra díszíti, és a zarándokok a faragott oszlopot tapintva mormolják el kérésüket és köszönetüket. Az imádkozók simogató mozdulatai közel nyolcszáz éve koptatják a követ, folytatva ezzel a középkori kőfaragó megkezdett munkáját...
A katedrális épülete
A Szent Jakab-utat spanyol neve (Camino de Santiago) után gyakran El Caminonak – Az útnak is nevezik. 1993-tól az UNESCO Világörökség részét képezi. Ma már nemcsak a magukat kifejezetten vallásosnak tartó emberek indulnak el ezen az úton, hanem egyre többen olyanok is, akik egyszerűen keresnek valamit: önmagukat vagy a választ életük nagy kérdéseire. Az 1980-as évek második felétől kezdve Camino a reneszánszát éli. A 2004-es szent évben a zarándokok minden rekordot megdöntöttek: számuk megközelítette a 180 000-et.
Nem az úticél a fontos, hanem maga az út
A komáromi Szabó Gábor 2007-ben megjárta a nagy utat – közel 800 kilométert gyalogolt Pamplónától Finisterráig.
– Miért épp El Camino?
– Amikor Hillary megmászta a Mount Everestet, és megkérdezték tőle, miért tette, egyszerűen csak ezt felelte: „Mert ott van.” Hasonlóképpen én is így tudnék válaszolni: mert vonzott. Bizonyos helyek bizonyos emberek számára hívogató erővel rendelkeznek. Az életben legalább egyszer mindenki megtapasztal egyféle elhívást. Ez a „hang” mindenfélére inspirálhat, hogy menj el ide vagy oda, vagy hogy kezdj el festeni, esetleg jótékonykodj.
Sokan nem elégednek meg a Santiago de Compostelában található Szent Jakab-templommal. Akárcsak Gábornak, végső céljuk a Santiagótól 100 kilométerre fekvő finisterrai világítótorony, ahol beleütköznek a végtelen óceánba. innen már csak visszafordulni lehet, és folytatni az utat tovább.
– Te hogyan hallottad meg a hangot?
– Az indító szikra számomra Coelho Az alkimista című regénye volt, amelyet még főiskolás koromban olvastam. Itt találkoztam először azzal, hogy El Camino egyáltalán létezik. (Egyébként, ahogy a többi zarándokkal beszélgettem, sokukban a könyv keltette fel az érdeklődést.) Aztán egyre több hívó jel tolakodott elém: hol egy cikket olvastam róla, hol az interneten bukkantam rá néhány fotóra. Néha nagyon érdekelt, máskor egy időre megfeledkeztem róla. A tíz év alatt aztán csak eljutottam oda, hogy igen, nekem el kell mennem Santiagóba. Camino nem maga az út, hanem csak egy szakasza. Az előzmények is hozzátartoznak – és az is, ahogy utána létezel.
– Camino után megváltozott az életed?
– A legtöbben ugyanabban a körforgásban élünk, egyik nap olyan, mint a másik. Kiszámítható. Ebből a biztonságos közegből esel ki, amikor elmész a zarándokútra. Hogy mondjak egy példát: mióta végiggyalogoltam a 800 kilométert, másképp nézek a lábamra. Már tudom, hogy fájdalmakat is képes elviselni. 29 napon keresztül folyamatosan menni, menni, egy hátizsákkal a hátadon, jó és rossz utakon – és kibírni –, ez nagyon értékes tapasztalat. Megtanultam: hogy egy utat végigjárjunk, ahhoz fontos a lábunk is – nem csupán az akaraterőnk és a hitünk.
– Naponta körülbelül hány kilométert tettél meg?
– Egyszer húszat, másszor negyvenet. Előfordult, hogy mindent gondosan elterveztem: tudtam, hol kelek fel reggel, és hol fekszem le este. Máskor meg csak mentem, mentem, és az árokparton aludtam. Az út sokszínű: olyan, mint maga az élet vagy a természet. Legalább négy hagyományos út vezet Santiagóba, én a Francia utat választottam. Ez hol hegyvidéken vezet keresztül – már-már hegymászónak érzed magad –, hol bokáig érő latyakban. Máskor a tehénlepényeket kerülgettem, hogy aztán két hétig egy régi, köves római úton botladozzam, ahol majd kitörtem a bokám. És van olyan is, hogy egy-másfél hét gyönyörűség után begyalogolunk egy bűzös metropoliszba.
A Szent Jakab zarándokút európai útvonalai (Kép forrása: wikipedia.org)
– Muszáj azon is átkelni?
– Itt semmit sem muszáj: aki akar, taxit fog. Mindenki úgy járja az utat, ahogy akarja. Én átgyalogoltam a városon – egy napig tartott. A szmogot már tíz kilométerről látni lehetett, benn a városban zsivaj, mocsok fogadott. És ihatatlan víz. Azt hiszem, ekkor értettem meg, mit jelent az a fogalom, hogy tiszta víz. Itthon nem is figyelünk a vízre. Nem gondolunk arra, hogy a víz szerepet játszhat abban, hogy mire vagyunk képesek. De ha csak a két lábunkat használjuk, és napi 20-40 km-t teszünk meg, még azt is megérezzük, hogy csapvizet iszunk-e, vagy forrásvizet. Vagy ott van a kávé! Nem gondoltam, hogy egyetlen bögre tejeskávé ilyen félelmetes erővel bírhat: nem is kell ennie hozzá az embernek, és öt km-t játszva megtesz. Na és a vörösbor! Egy pohár vörösbor este – és másnap a lábunk úgy röpít, mint a rakéta. Ugyanez vonatkozik az élelemre is. Megtörtént, hogy azt hittem, aznap már nem tudok továbbmenni. Aztán megettem egy szelet kenyérkét, egy kis sajttal, paradicsommal – és éreztem, hogy feltöltődtem energiával. A saját bőrömön tapasztaltam meg, mit jelent a táplálék hatalma.
– Mindig találtál szállást, amikor szükséged volt rá? Például mikor több héten át kis falucskákon mentél keresztül, mit csináltál? Bekopogtál: jó estét, zarándok vagyok...
– Előfordultak ilyen helyzetek is – volt, hogy befogadtak, volt, hogy nem. Az egyik ember ilyen, a másik olyan: néhány spanyolnak már nagyon elege van a zarándokokból. Mások meg kitesznek a házuk elé egy asztalt, rá vizet, kenyeret, sajtot. Az asztal sarkára ki van téve egy kis doboz, ráírva, hogy adomány. Azaz annyit fizetsz a vacsoráért, amennyit akarsz. Ez a kis dobozka egyébként az egész útra jellemző: a szálláshelyek többségében nincs tarifa. Sok mindent megtanultam a pénzről, olyasmiket, amiket addig nem értettem.
– Szóval 29 napon át gyalogoltál egy nagy hátizsákkal a hátadon?
– Az elején még nagy volt. Aztán egyre kisebb lett. Amire ugyanis ezen úton a leginkább szükség van, az nem a hátizsák, hanem a nyitottság. Én nem voltam elég nyitott, vagyis jól telepakoltam a hátizsákom mindenféle felesleges cuccokkal. Olyasmikkel, amikről azt hittem, a biztonságot jelentik. És a biztonságot nyújtó hátizsák hirtelen teher lett. Így lett egyre kisebb és kisebb: ruhadarabok, gyógyszerek, testápolók, napolaj kerültek ki belőle. A kevesebb több.
A Camino szimbóluma a fésűkagyló. A hagyomány szerint azért, mert Jézus tanítványa az óceánon át érkezett Hispániába téríteni. Egy másik legenda szerint egy zarándokot rablók támadtak meg, és a tengerbe menekült előlük, majd Szent Jakab közbenjárására az egész testét beborító kagylók mentették ki őt a vízből. „A kagyló egyben a keresztény ember szimbóluma is lehet. A kagyló ugyanis kinyílik az életéhez szükséges táplálék végett, s a bekerülő homokszemeket igazgyönggyé alakítja. Ugyanígy a keresztény ember sem zárkózhat be önmagába azért, hogy elkerülje életében a rosszat, a fájdalmat.”
– Milyen emberekkel találkoztál?
– Mindenfélével. Férfiakkal, nőkkel, fiatalokkal és idősekkel. Vannak, akik fülhallgatóval a fülükön trappolják végig az utat, ezért nem hallják meg a természet hangjait. Mások hajnalban kelnek, és sietnek-rohannak, hogy elsőként jussanak a legjobb szálláshelyhez. Láttam hiperszuper túrafelszereléssel ellátott komoly embereket, egy szál ruhában sétálgató álmodozókat, részegeket és tolvajokat. Egyesek Bibliával a kezükben az égi jelekre figyelnek – másoknak az egész csak egy jó buli. Az út tele van kupecokkal, szuvenírárusokkal – az üzlet itt is üzlet, és az emberi természet itt is ugyanolyan, mint mindenhol máshol, ezen az úton is csak emberek járnak, nem szentek. Természetesen kötöttem barátságokat is. Egymás mellé szegődtünk, és egy jót beszélgettünk – vagy épp egy szót sem szóltunk, csak jólesett együtt lenni.
– Santiagóba négy út vezet. Ezek aztán összefutnak valahol?
– Igen, egy Portomarin nevezetű kisvárosban, amely 100 km távolságra fekszik Santiago de Compostelától. Így az utolsó szakaszt közösen tehetik meg a zarándokok. (Sokan csak innen indulnak, ugyanis itt adnak ki egy papirost, úgynevezett Compostellanumot. Ez egyféle igazolás arról, hogy végigjártad az utat, függetlenül attól, 800 vagy 100 km gyalogoltál-e.) Ez már viszonylag könnyű szakasz – és egyben a legnehezebb is. Tömeg van, és ezt nagyon nehéz elviselni azoknak, akik eddig meghitt utat jártak. Kólás üvegek és csipszes zacskók hevernek mindenfelé, nem beszélve az emberi ürülékről. De ennek is van egy tanítása: Ne szállj el. Ebből a világból jöttél – és ide kell majd visszatérned. Senki se higgye, hogy a Camino arra jó, hogy elmeneküljön a világ elől. Akár akarod, akár nem – magaddal viszed a sorsod: azok az emberek, akik itthon zavarnak, ott is megtalálnak, azok a problémák, amelyeket itthon nem tudsz megoldani, ott is az utadba kerülnek. Életed terhét mindenhová magaddal viszed.
– Mit éreztél, amikor elérted a célodat, a Santiagótól háromnapi járásnyira fekvő finisterrai világítótornyot az óceán szélén? Győztél?
– Egyáltalán nem. Fontos tudni, hogy a zarándoklat az életút analógiája. Nem arról szól, hogy révbe érj (meghalj), hanem, hogy rajta légy. Az élményt, a csak neked szóló tanítást a magadévá tedd.
