Rengeteg szüléstörténetet kapunk. Sírós-tanulságos történeteket. Gyerekekről, akiket akkor vettek ki az anyuka hasából, mikor az orvos épp ráért. Vagy rendelésre végzett császármetszésekről: „Ép akarok maradni ott lent, doktor úr, hogy menjen a szex...”
Rendhagyó szüléstörténet következik. Nemcsak azért rendhagyó, mert egy helyett három gyerekről szól, hanem azért is, mert egy közülük már nem él. Aki elmeséli: Kürthy Judit.
Kürthy Judit Pécsett született, ott járt egyetemre. Tizenegy évvel ezelőtt a szerelem hozta Pozsonyba, ma Apácaszakállason él. Mint mondja, boldog ember és boldog anya.
Megtörténik velünk is, ami másokkal szokott. Megtörténik minden baj, ami csak egy szülésnél megtörténhet. Mert így szülünk ma Szlovákiában! „A lányunk nem akart nyílni, az orvos eltűnt, végül a gyerek bennakadt a szülőcsatornában, és már nem kaphatott császárt... A barátnőnk lánya a szájáig hasadt, olyan gátmetszést végeztek rajta... A mi kórházunkban császár előtt altatnak, pedig az nem ajánlott. Más lehetőség nincs...”
Valóban így kell megszületni a mi gyermekeinknek? A „szülésélmény” ma már egy vizsgált fogalom, a szülésélmény egy életre szól. Milyenségét befolyásolja, hogy a nő támogatva érezte-e magát szülés közben, kapott-e tájékoztatást arról, hogy mi történik vele. Ennyi a fontos.
Hogy milyen élmény marad a szülés, az sokszor az emberi tényezőkön múlik. Néha nem drága orvosi eszközökre van szükség, hanem csak egy mosolyra.
Meg sem születhetett
„Épp félidőben, a 20. hét-ben veszítettem el. Kiscsászárról beszélt a nőgyógyászom, amikor elmondta, hogy mi történt velem, miután a dunaszerdahelyi kórházban egy kellemetlen műhiba után – ahelyett, hogy hüvelyi úton távolították volna el a halott magzatom –, inkább felvágták a hasamat. Ugyanis műtét közben az alulról bevezetett szonda megcsúszott az időközben megpuhult méhfalon, amit végül kilyukasztott. Ekkor vált szükségessé az azonnali sebészeti beavatkozás, vagyis a kiscsászár. Ő volt a második gyermekem. Kislány. Borinak hívtuk” – meséli Judit.
Az első férj
Pécsett láttam meg a napvilágot. Képzeljenek belém egy jó nagy adag optimizmust, naivitást, majd a legjobbra való törekvést. Ebből nem is jöhetne ki más, mint egy olyan nő, aki nem kérdezi, hogy mikor, mert egyértelmű, hogy most. Így alakulhatott, hogy a zeneiskola után végül mégis a sportot választottam. Nem kíméltem magam, míg korosztályos magyar válogatott nem lettem. Pár évre rá elérkeztem a fordulóponthoz: sportoló szeretnéke lenni vagy inkább ember. Újra a zene felé fordultam, és énekes lettem. Akkor találkoztam az első férjemmel, billentyűs volt az egyik zenekarunkban. Nyolc hónap után megkérte a kezem, én pedig igent mondtam. Itt billent ki az egyensúlyából az életem. Ő ugyanis alkoholista volt – én meg csak egy 19 éves, akire még várt az egyetem.
A második férj
A második férjem egy csallóközi fiú volt. Megbízható, jól nevelt, családcentrikus, elvhű és vallásos. Irtóztam az „elvált” státuszomtól. Úgy akartam élni, ahogy vele lehetett. Nagy családban, népes rokonság mellett, jóravaló feleségként, szorgalmas asszonyként, majd édesanyaként, aki mindenét feláldozza a családjáért. S ez mind-mind így is történt. A mesés lagzit követő évben meg is született a kisfiunk. Az első terhességemen végig áldást éreztem. Megkérdőjelezhetetlen volt az érkezése, s az, hogy egészséges és boldog lesz.
A szülés, sajnos, a császáros forgatókönyv szerint zajlott: 14 órás kemény vajúdás után csak háromujjnyira voltam képes kitágulni. A nővérek közönye, valamint egyikük testszégyenítése (amivel a „nagy súlyfeleslegemet” illette), majd az ügyeletes nőgyógyász teszetoszasága olyan mértékű félelemmel töltött el, hogy életveszélyben éreztem magam. Mindezzel viszont a kimerültség miatt már semmit sem tudtam kezdeni. Sem vitatkozni, magamat megvédeni vagy információt kérni. Az erőm elhagyott, a remény is, hogy természetesen szülhetek. Döntöttek felettem, császár lesz. Az ügyeletes nőgyógyász folyamatosan sürgetett, mondta, hogy gyorsan, gyorsan írjam alá a papírt – ma sem tudom, hogy mi volt benne, talán beleegyező nyilatkozat –, majd hajtott tovább, mert sietni kellett, mindjárt jön a váltás. El kell csípnünk az aneszteziológust.
„Kértem a körülöttem állókat, hogy fogják meg a kezem, mert félek. Az egyik flegmán visszaszólt: Dehogy fogom! Még eltöri az ujjaimat...”
Felfektettek a műtőasztalra, és kikötöttek. Kérleltem a körülöttem állókat, hogy fogják meg a kezem, mert nem tudom, mi lesz velem. Félek. Egyikük flegmán visszaszólt: Dehogy fogom! Még eltöri az ujjaimat... Aztán 10, 9, 8 – és képszakadás. Egy sötét kórteremben ébredtem, és egyszer csak megérkezett mellém egy kisbaba, az újszülötteket ápoló nővér tette le a karom mellé, majd szó nélkül továbbállt. Azt sem tudtam, fiú lett-e vagy lány, milyen súllyal vagy hosszúsággal született. Kelletlenkedett a nővér, miután visszajött a babámért; kellemetlen volt kérdezni, s úgy egyáltalán létezni is ott, abban a hűvös közegben. „Szülésem” egy steril, hideg eseménnyé devalválódott. Mindennek már hét éve. Ennek ellenére olyan friss az élmény, mintha csak tavaly ilyenkor történt volna. Azóta beleástam magam a szülészeti erőszak fogalmába, és tudatosítottam: igenis, nekem kellett volna felkészültebbnek lennem.
A második baba, aki nincs
Másfél év elteltével újra várandós lettem. Ekkor viszont már nem éreztem az áldást. Pár alkalommal véreztem is, majd nem hallottunk többé szívhangot. Nem hittem el, hogy ez velünk történik. Kaptam még egy utolsó ultrahangképet róla, azt szorongatva sétáltam ki a rendelőből, a könnyfátyoltól alig látva. A zárójelentésből kiderült, hogy a kisbabám már hat-hét napja halott lehetett. A műtét után úgy ébredtem az altatásból, hogy kétségbeesetten kiabálok az őrzőben: kivették belőlem a halott gyerekemet! Kivették belőlem, kivették belőlem... Bele sem gondolok, mi volt a többi beteg fejében, akik ezt mind végighallgatták. Az egyik nővér úgy szólított, hogy „anyuka” – miközben egyértelmű volt a kórlapomról, hogy épp most veszítettem el a gyerekemet. Azóta is gyászolok. Túl vagyok már egy terápián, illetve kettőn, de még mindig tart az elengedés, pedig ennek is már lassan öt éve.
A harmadik férfi és a harmadik gyerek
Elváltunk. A fiam akkor volt két és fél éves. Ekkor került a képbe az a férfi, akiről azt gondoltam: vagy vele sikerül, vagy senki mással. Pár évre rá vettem egy régi házat, mert egy gyereknek kell a friss levegő, az udvar, a fű, a sár. Ő is velünk tartott. Ide született nemrég a kistesó, aki most (mikor ezek a sorokat írom) épp háromhetes. Nála nem volt semmi kérdés, erősen kapaszkodott belém. Csak én voltam bizonytalan. Egészen az utolsó másodpercig. Az első rádöbbenésem az autóban történt, miközben a kórházból utaztunk haza. A kisbabánk a hátsó ülésen aludt édesdeden, mi ketten pedig csak hallgattunk. El sem hittük, hogy sikerült.
Tervezett császármetszésem volt, a kórtörténetem alapján nem volt más választásom. A kisbabánk keresztben feküdt bennem, az egyik oldalamtól a másik oldalamig – ez, sajnos, csak a műtőasztalon derült ki. Hívták is a főorvost, hogy asszisztáljon a befordításnál. Ez pár perc alatt sikerült. Kicsit hosszabb idő volt, mire kikerült a pocakomból, így nem is kaphattam meg a mellkasomra, de nekem csak egy dolog számított: az, hogy él. Csakis erre tudtam koncentrálni, s miközben dolgoztak rajtunk, én csak azt kérdezgettem, hogy él-e még, él-e még. Majd mikor megkaptam a választ, hatalmas kő esett le a szívemről. Pár percen belül közölték, hogy olyan hangosan sír, hogy az egész folyosó őt hallgatja. Majd behozták szépen lefürdetve, felöltöztetve, és az arcomhoz tették. Még az a jellegzetes műtőszag és a maró fertőtlenítő sem nyomhatta el az illatát; egy varázsütésre körbelengett minket valami ragyogó, mély béke.
