Életünk bizonyos szempontból olyan, mint egy átjáróház. Barátok jönnek-mennek, adják egymásnak a kilincset. Aztán változunk, ők is változnak, vagy nem, s éppen ezért tűnnek el az idő süllyesztőjében. Tovább nincs közös utunk. Ha szerencsénk van, egy-két barátság megmarad, kiállja az idő próbáját.
Emlékszem például Krisztire, akivel gyerekkorunkban megalakítottuk a Titkos Társaságot. Kerítettünk két egyforma, ronda retikült, amelyekre rá is véstük az emblémát: TT. Nagyon komolyan vettük a dolgokat.
A fő cél az volt, hogy védekezzünk a fiúk bandája ellen, ezért táskáinkban különféle lövedékek, például rothadó almák is lapultak, amelyekkel megdobálhattuk őket, illetve kréta, hogy bosszút állhassunk a rajtunk esett sérelmeken, és lehetőleg minden utcasarokra kiírhassuk: Dusán hülye. Úgy tapasztaltuk, ezekkel a feliratokkal kellőképpen felidegesíthettük a srácokat, akik aztán jól megkergettek minket, legnagyobb örömünkre. Aztán valahogy abbamaradtak a bandázások. Megváltoztunk. Dusán elköltözött a szomszéd utcából, Kriszti meg Zsuzsival kezdett el barátkozni. Nem maradt belőle más, csak az emlékek – meg két ronda retikül a padláson.
Egy ideig a helyemet kerestem. Minden rendben ment körülöttem, szépen tanultam, eljártam a szakkörökre. A suliban többnyire kedveltek a társaim. Mégsem éreztem magam igazán jól, mert nem találtam Igaz Barátnőre.
Olyan emberre, akinek őszintén kiönthetem a szívem-lelkem. Pedig voltak lányok, akikkel sokat dumcsiztam. De ki tudja? A barátsághoz kell valami plusz, az, hogy egy húron pendüljünk... És az Igazi Barátsághoz ennél is több kell.
Az űrt hosszú évek után Kati töltötte ki a gimiben. Meglógtunk törióráról, és a Duna-part óriás kövein kötöttünk ki – magas sarkú cipőben és szoknyában. Nagyokat vihogtunk, mert elromlott a biciklim ülése, a harisnyámon meg felszaladt a szem. A sítanfolyamra vaskos Ady-kötettel mentünk, mert ő volt a kedvencünk, és kis híján ráültem a tornatanár fejére, akit takarónak néztem. Kati szinte minden titkomat ismerte, én is az övéit, és ha kimondtuk, „bocilámpa”, nem tudtuk abbahagyni a röhögést. Aztán történt valami, egy hülye dolog, és úgy éreztem, a legjobb barátnőm cserbenhagyott. A barátság aranyfonál, amely könnyen megszakad, és össze lehet kötni ugyan, de a csomó megmarad... Hát, itt is valami ilyesmi történt. A szívem majd megszakadt, és azt hittem, vége lesz a világnak.
De egyáltalán nem lett vége. Sőt, inkább kinyílt: egyetemre mentem, és új ismeretségek jöttek. Orsi szerdánként laposüveget hordozott magával, mert szerinte másképp nem lehetett kibírni az órát a Leisennel. Zsuzsa rajongott a kisállatokért, és egyszer a buszon elszabadult egy tarantula pók. Anival meg eltévedtünk az éjszakai Budapesten, és valami nagyon hülye szöveggel szédítettünk két ostoba pasast, akik mindenáron segíteni akartak. Néhányukkal tartom a kapcsolatot a Facebookon, mások teljesen eltűntek.
Aztán jött Karin és Era. Mezítláb mászkáltunk az utcákon, és ha megszólalt a zene, nem tudtam abbahagyni a táncot. Egy-egy hajnalig tartó buli után óriásburgert ettünk a Móriczon, hogy aztán hazatérve, félájultan zuhanjunk az ágyba, és aludjunk el a Pink Floyd vagy a Sade zenéjére. Alig vártuk a másnapot, hogy megbeszélhessük, kivel mi történt az éjjel. Sok könnyet és mosolyt megéltünk együtt. Ha támogatás kellett, mindig ott voltunk egymásnak. Na, és Kata, aki pirosra festett, tüsire nyírt hajjal szaladgált, és kék bakancsot hordott, amely elképesztően jól állt neki; akivel egyszer nem tudtunk megszólalni egy Lars von Trier film után, pedig egyébként órákon keresztül tudtunk cseverészni fahéjas melange mellett a Goethében...
Aztán ennek is vége lett. Az élet elsodort minket egymás mellől, férjhez mentünk, gyerekeink születtek. Karin lenyíratta gyönyörű, sűrű haját, és levedlette fekete bőrnadrágját. Era lefogyott, én meghíztam, Kata már nem festi pirosra a haját.
Nem mászkálunk mezítláb az utcán, és nem nevetünk olyan sokat. És újra barátokat keresünk, olyanokat, akikkel egy húron pendülünk. Nem olyan egyszerű... Talán már bele sem férne az életünkbe.
Ülök a szobában, egyszer csak csörög a telefon. Kata az. „Mi van veled, egész nyáron nem hívtál?” A hangján hallom, hogy baj van. Elsírja magát, vigasztalhatatlan. Figyelj, nem gond. Mindjárt megyek... A gyerekeket rábízom anyámra, a fiókból előszedem a spórolt pénzem, és felülök a vonatra. Néhány óra, máris ott vagyok. Beülünk egy kávézóba, és rendelünk egy fahéjas melange-ot. Mi fáj? Gyere, mesélj... Elmeséli ugyanazt pepitában, amit már százszor hallottam, mégis úgy fülelek, mintha először mondaná. Ugyanazokat válaszolom, amiket ilyenkor mondogatni szoktam – csak kicsit másképp. Aztán én következem. Beszámolok az utolsó néhány hónap történéseiről és érzéseiről, benyomásairól. Csak beszélünk és beszélünk, nem tudjuk abbahagyni. Haza megnyugodva, feltöltődve érkezem. Úgy érzem, nem vagyok ufó ebben a nagyvilágban.
