Annak, hogy jó anyósra tegyünk szert, kisebb az esélye, mint a lottóötösnek – mondta egyszer az egyik régi szomszédasszonyom, amikor arról áradoztam neki, hogy milyen aranyszívű anyósom van.
Tényleg az volt, pedig megfosztottam egyszem „kisfiától”, akit szolgai alázattal kényeztetett harminc évig. Jó, az apósom kezdetben nem rajongott értem, mert milyen menyecske az, akinek se hozománya, se nemzetisége?! Mert olyan, hogy felvidéki magyar, már pediglen nincsen. Pechjére én voltam az élő bizonyíték – s mindjárt jó másfél évre be is költöztem belgrádi házukba, hogy felforgassam ezer szabály és rítus közé szorított életüket.
Elül a vihar!
Miután „trónörökössel” ajándékoztam meg a családot, apósom megenyhült. Az anyósom meg a maga szótlan módján mindig ott segített, ahol csak tudott. Sokat tanultam tőle – szinte észrevétlen, mert ő soha nem osztotta az észt, nem okoskodott. Ellenben minden háztartási fortélyt és receptet örömmel megosztott velem, a zöldfülű menyecskével. Nem a vetélytársat látta bennem. Nem harcolt a kisfiáért. Rám bízta. Szeretettel. Ha nézeteltérésünk akadt a férjemmel, az én pártomra állt. Amikor jó másfél év múlva kitört a jugoszláv háború, mi csapot-papot (meg egy félig kész házat) hátrahagyva hazaköltöztünk. Ekkor jöttem csak rá, mekkora segítség és kincs volt nekem az anyósom.
Otthon egyedül
Mivel hajóskapitány férjem néha hetekig nem volt itthon, hirtelen csak magamra számíthattam. Nem volt egyszerű a kezdet egy egyéves gyerekkel olyannak, aki megszokta, hogy sokan vannak körülötte. Újra kellett rajzolni a határokat, és új napirendet kellett kialakítani. Mivel fiatal voltam és lelkes, kis idő után már olajozottan működött a gépezet. Ám öt évvel később ismét bekopogtatott hozzánk a gólya. Veszélyeztetett terhesként 32 héten át ágyba kényszerültem, közben ingáztam a kórház és az otthon között. Bizony minden pénzt megadtam volna érte, ha anyósom a közelünkben van. Ekkortájt kellett volna oviba menni a fiamnak, de elhalasztottuk, nehogy úgy érezze, ő már nem olyan fontos nekünk.
Ettől kezdve bárhová mentem, vittem őket magammal. Imádtam velük lenni, úsztam az anyaságban, mint hal a vízben – de azért néha jól jött volna egy nagyi.
A hétvégi nagybevásárlást sem a hátizsákba, sem a babakocsi kosarába nem tudtam beszuszakolni, és mivel az egyik kezemmel a kocsit toltam, a másikkal a fiam kezét fogtam – jobb híján a csirkét már csak a babakocsi végébe tudtam betolni. Másfél éves volt a lányunk, amikor magas lázzal, arcüreggyulladással mentem – vagyis mentünk, mert ők is jöttek velem – a gégészetre. Hazafelé olyan gyenge voltam, hogy a babakocsit majdnem leejtettem a busz fellépőjén. Akkor végre beláttam, hogy mégsem vagyok egy „szuperanyu” – és segítséget kéne keresni. (Igazából szegény anyósom után vágyakoztam.)
Anyós – nagyi!
Végül találtam egy pótnagyit, aki szükség esetén vigyázott a gyerekekre. A lányom tízéves koráig csak két alkalommal „léptem le” egy-egy napra, annyira megszoktam, hogy a szoknyám körül vannak. Ezt egyébként adományként éltem meg (kivéve, ha a matekleckében kellett segíteni), mert tudtam, hogy az idő kíméletlen, és hamar kirepülnek a fészekből. Úgy is történt. Kamaszéveikben már inkább csak a kortársaikkal töltötték a szabadidőjüket, így én is belefoghattam az „önmegvalósításba”. Nyaranta pedig összepakoltam a gyerekeket, és irány Belgrád, mentünk velük két-három hétre az anyósomhoz. Az anyósomhoz, aki hatalmas szívvel fogadta az unokáikat – és engem is, Nórát, a hálás menyét.
Janković Nóra
A barátnőm esete a menyével
Mikor Kristóf bemutatta a menyemet, madarat lehetett volna fogatni velünk. Csinos, művelt, házias – és tisztes magyar családból jött. Csupa erény! A gondok akkor kezdődtek, amikor megszületett az unokánk. Zsuzsa eleinte nem tudott szoptatni. Hogy ne hisztizzen annyit, azt találtam mondani: „Sebaj, a fél város Sunáron nőtt fel!” Majdnem bekapott. Ő jobban tudja, mi kell a gyereknek.
Nos, ebben nem vagyok biztos. Dancika ülni is alig tudott, de már úszásra hordta. Óvodás korában, mikor még magyarul is pösze volt, az angol szószedetet gyakoroltatta vele. Nyolcéves, de másról sem szól az élete, mint a fejlesztésről. Míg nem jött ez a koronaszörny, úgy be volt táblázva a gyerek napja, mint egy miniszternek. Ilyen sportkör, olyan különóra. És mikor már kókadozik, még átveszik a másnapi tananyagot. Előre tanulnak, hogy Dancika okosabbnak tűnjön, mint a többi gyerek.
Mindjárt a születése után nyitottak neki egy különszámlát az egyetemi tanulmányaira – valami méregdrága külföldi „college-ba “, amit a menyem már a születésekor kinézett.
Dancika rendes játékkal nem játszhat! Vettünk neki Legót, de az anyja kikapta a kezéből, mintha bomba lenne. Tüntessük el, mert Dancika csak fajátékkal játszik, az ő fia nem fogja rombolni a földet! Majd következett egy félórás szónoklat a klímakatasztrófáról meg a kőolajba fulladt madarakról. Dancika sírt, Kristóf meg csak pislogott, mint a levelibéka a napon. A végén csúnyán összevesztünk, szó szót követett. Zsuzsa kijelentette, nem olyan embert akar nevelni a fiából, aki nem viszi semmire (mint mi). Utólag bocsánatot kért, de a tüske bennünk maradt. Azóta nem jöhet hozzánk az unokánk, mert nálunk süteményt evett, abban meg fehér cukor van, ami ül, pusztít és nyomorba dönt...
