Anya-lánya festés

Mindketten festenek, mást és máshogyan. Beszélgetés anyával és lányával, akik varázslatos harmóniában illeszkednek egymáshoz.

Anya és lánya. Szakáll Mária és Kolčák Szakáll Noémi. Mindketten festőművészek. Az édesanya tősgyökeres dunaszerdahelyi, a csallóközi városka életének színtere. Noémi Pozsonyban él, neki már kinyílt a világ, hiszen képeit Amerikától Indiáig láthatja a nagyközönség. Noémi a kreativitásával keresi a kenyerét, de az útra az elemózsiát édesanyja gyömöszölte a hátizsákjába. Arra a kérdésre, hogy mi a legfontosabb, amit kapott, mégis a családot említi. Hogy mindig, minden körülményben védeni és óvni kell a családot, minden más csak ezután jöhet. Még ha ezt a mást nagybetűs művészetnek is hívják.

Kolčák Szakáll Noémi és Szakáll Mária

Névjegy

Kolčák Szakáll Noémi (48, Pozsony) iparművész, textilművész, illusztrátor, tanár – de stílustanácsadóként is dolgozott. Pozsonyban, az iparművészeti középiskolában végzett, majd a Pozsonyi Képzőművészeti Főiskolán ruha- és textiltervezést tanult. (Ebből egy szemesztert a budapesti MOME-n). Kiállításai voltak Bécsben, Budapesten, Prágában, Brünnben, Pekingben, Washingtonban, New Yorkban, Indiában, Monacóban, Strasbourgban. Izgalmas munkáiban sokszor a művészet és a divat egymásra hatását feszegeti. Vérbeli női művész. Pozsonyban él geofizikus férjével. (www.noeemi.sk)

Szakáll Mária (69, Dunaszerdahely) A Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Karán művészettörténetet hallgatott, utána a Csallóközi Népművelési Központban grafikusként dolgozott 30 évig. Fotóz, absztrakt képeket fest. Csoportos kiállításokon idehaza és külföldön is kiállított, együtt a két lányával is, akiknek művészeti nevelésére nagy hangsúlyt fektetett. A textilművész Noémi és húga, Réka mindketten édesanyjuk nyomdokaiba léptek. (Réka belsőépítészként dolgozik.) Hab a tortán: pár éve a komáromi Limes Galériában 3 generáció címmel mutatkozott be Noémi lányával és Ádám unokájával karöltve. Marika Dunaszerdahelyen él geodéta férjével, szívből szereti városát.

A végén a puzzle darabkái egymás mellé kerülnek.
Noémi: – Anyu, te el tudod képzelni, hogy egy tulipánban éljél?
Mária: – Nem.
Noémi: – Mert én simán. Hát ez a különbség közöttünk.

Első rész

– A festő nehezen válik meg a képeitől. Igaz ez?

Noémi: – Igen, sokan felteszik a kérdést, hogy mennyire kötődöm a festményeimhez. S mi történik azzal a sok megfestett képpel? A kandalló felett van két kép, azokhoz ragaszkodom, meg egy korai aktomhoz, amit a fiam kilencévesen elkért tőlem. Amúgy az a képek sorsa, hogy mások életét gazdagítsák. Az értékesítést viszont veszteségként is meg lehet élni. Anyu ugye fotózott, de otthon nem volt sok helyünk, panelben éltünk. Így fotóskamrát csinált a spájzunkból, és egyszer leskiccelt egy női aktot. Lenyűgöző atmoszférája volt a képnek: egy anyaméhben éreztem magam, ahányszor csak felkapcsoltam a piros lámpát a kamrában. Aztán eltűnt a kép. Egy világ omlott össze bennem, hogy többé nem fogom látni.

Kolčák Szakáll Noémi BRUGMANSIA c. képe (Az angyaltrombitát egy valódi virágról festette Monacóban.)

Mária: – Az alagsorban volt egy nagyobb helyiségünk, jobbára ott festettem. Vászonra rajzoltam ezt a képet fekete szénnel: és csak úgy megszületett. Noémi mindig ott volt a nyomomban, naná, hogy utánozni akart. Négyéves volt, mikor lealapoztam egy kommunista hirdetőtáblát, s odakészítettem hozzá a színeket, sárgát, pirosat. Noémi megfestett egy szokványos gyerekképet, volt rajta ház, virág meg ilyesmik. S mikor egy pillanatra nem figyeltem oda, fogta az ecsetet, és belemártotta a fekete festékbe. Felcsattantam: „De Noémi, hol láttál te napocskát fekete kontúrral?”

Noémi: – Az volt az első konfliktusunk – mindketten Rák jegyűek vagyunk, s vannak azért vitáink. Legutóbb ki is állítottam a képet egy magyarázattal. A nézők imádták, de a történetét is. Azóta is örülök, hogy anyu akkor megállította a kezem.

– Noémi, te főleg női alakokat festesz. Miért?

Noémi: – Egyrészt nagyon nőből vagyok. Másrészt érdekelnek a titokzatos szigetek mítoszai, az istennők világa. Édesanyám fiatalon teljesen úgy nézett ki, mint egy polinéz nő. (Mosolyog.) Ehhez képest én már inkább új-zélandi maori nőnek nézek ki. Az első istennő, akit megfestettem, a vulkán hawaii istennője volt, Pele, aki úgy gondolja, bármikor visszaveheti a földjeit. A Covid alatt keletkeztek a szürreális képeim, viszont a figurális ábrázolás azóta is fontos számomra. Harmincöt éves koromban a női figuráim expresszívek, kifejezőek voltak, szinte vadak. Szerettem azt a korszakomat, de úgy érzem, hogy olyan képek már nem fognak születni. Az viszont érvényes, hogy szüntelenül tanulok, tanulmányozom, körbejárom a témáimat.

– Most mi foglalkoztat?

Noémi: – A magyar népiség, vagyis a Kárpát-medencei néprajzi motívumok. Csodálom, ahogy az egyszerű ember kicifrázta az életét, ahogy kibomlott a kreativitása: gondoljunk csak a tulipános ládák díszítéseire vagy a népi hímzésekre.

Emellett a múlt embere hihetetlen módon kapcsolódott a természethez, mai világunkból ez nagyon hiányzik. Valahogy magunkra maradtunk itt egymással. Sokszor elképzelem magamban ezt az „egyszer volt, hol nem volt” világot.

Második rész

– Kinek mi a kedves? Hímzés, festés, rajzolás, divat...

Mária: – Én nem csípem a hímzést. Tudok hímezni – ellenben édesanyámra bíztam, ha Richelieu-hímzés kívánkozott egy blúzra. Noémit is ő tanította meg hímezni.

Noémi: – Anyu soha nem ült ölbe tett kézzel. Ha nem festett, akkor gyönyörű pulóvereket kötött, vagy modellező masszából ékszereket készített. A gyerek az utánzásból tanul: meg is próbáltuk őt utánozni a húgommal. A kötés nem a szívem csücske, de a hímzést nagyon megszerettem. Minden kézimunkának van egy meditatív jellege, a hímzésnek főleg. Minden kézi, apró munka lehetővé teszi, hogy kicsit magunkba mélyedjünk. A hímzés által belemerültem a fonalak világába, később ruhákat terveztem – nem véletlenül végeztem textil szakon. Anyu mindig odafigyelt, hogy ne séma szerint dolgozzunk, használjuk a képzelet erejét. A mai napig hímzek, így teremtek egyensúlyt az életemben. A festés egészen más energiákat mozgósít.

– Anyukád tanítást is vállalt, felkészítőt a művészeti tárgyakból...

Noémi: – Engem is anyu készített fel a középiskolai felvételimre, ezért a mai napig hálás vagyok neki. Nem voltam jó kislány, sokat hisztiztem. A csendéletekkel bizony megszenvedtem. Anyu nemegyszer radikális megoldást választott: egyszerűen széttépte a rajzomat.

Mária: – Úgy gondoltam: ha el akar menni a kedve a rajzolástól, akkor most menjen el. Közben fájt a szívem; sokszor az apját küldtem be hozzá, hogy megvigasztalja. Dicsértem, de csak módjával.

Noémi: – El nem felejtem a pillanatot, mikor anyu végre megdicsért.

Mária: – Az a bizonyos csendélet egy tanulmányrajz volt. Akkor már láttam, hogy fog ez neki menni. Később az egyik tanára megjegyezte, hogy végzős diákok nem tudnak ilyen színvonalon rajzolni. Magasra raktam a lécet, de tanultam a hibáimból. Rékának, a húgának már könnyebb dolga volt.

Noémi: – Később én is ugyanezzel a kérlelhetetlen dinamikával hajszoltam a fiamat, mikor a felvételijére készült. Mentségemre legyen mondva, hogy kissé későn döntötte el, hogy mégiscsak az iparművészetit célozza meg. Máig őrzöm egy cipős rajzát. Nem akármilyen lábbeli ez, apukám nagypapája készítette, aki cipész volt. Igazi bőrcipő, faszegekkel – ma is megvan! Ádám első rajza még kicsit picassós volt, de két év múlva csodálatos, realisztikus rajzai születtek. Idén végzett dokumentarista filmrendezőként.

A pozsonyi iparművészeti középiskola legendás hírrel bírt. Moholy-Nagy László alapított Weimarban egy Bauhaus-típusú iskolát: a „ŠUP-kát” ennek a mintájára hozták létre. (A Bauhaus az ipar és a művészet közti szakadékot akarta áthidalni.) „Ide jártam én is, Noémi is, de az unokám, Ádám is. Igazgatónk, Jozef Brinich a Sorbonne-on végzett. Művelt, lezser figura volt, franciául, angolul, spanyolul beszélt a szlovák és a magyar nyelv mellett” – mondja Szakáll Mária.

Harmadik rész

– A családban erősek a női gének. Igaz-ez?

Mária: – Igaz. Családunkban mindig dominánsak voltak a nők. Nagymamám, Noémi dédije szinte egyedül nevelte a gyerekeket, mert a nagypapa megvakult. A hat gyerek úgy nevelkedett, hogy az apuka nem dolgozott, leszázalékolták. Anyukám is azért volt olyan határozott és önálló, mert hamar pénzt kellett keresni. A nagymama mondta meg mindig, hogy így legyen, ne másképp. Ő igazgatta az egész családot, minden szerepében helytállt. Nyolcéves koromig én is velük éltem, mert anyukám rengeteget dolgozott. Anyuról könyvet tudnék írni, többek között a nőszövetségnek is oszlopos tagja volt. Igazi élmunkás volt, a közművektől ment helyettesként nyugdíjba.

Mária akrilfestményein színpompás virágok nőnek – a bazsarózsa, a pipacs üde, vidámságot árasztó színfoltjait csodálhatjuk meg...

Noémi: – Anyu szerény körülmények között nevelkedett a nagymamánál; szegények, de mégis gazdagok voltak, mert rengeteg szeretetet kapott. Ha pedig elszakadt a gépszíj, jött a papa, és mindent elsimított. Ő egy Buddha lelkével bíró, nyugodt természetű ember volt. Játszott a harmonikáján, és akkor megsimogatta a felesége a fejét: „Jól van, papa, játssz!” Anyu a mai napig gyakran hivatkozik a dédire, például főzés közben. A dédimtől örököltük azt a mondást is: „Ha napközben össze is vesztek a férjeddel, estére ki kell békülni.” Ez bevésődött.

Noémi szereti megfesteni a különleges nőket, a történelem híres alakjait, Sisi császárnét vagy Lady Lisztet, illetve az általa sokra tartott művésznőket. Képeivel az élet szépségeit és a nőket dicsőíti. Vadvirágai tündérekként nőnek képzeletbeli kertjében, de ugyanúgy elbűvölik őt a mítoszok hősnői vagy a Francia Polinézia egzotikuma... Ha van olyan, hogy női művészet, akkor az övé kifejezetten az. Minden képéből sugárzik egy olyan minőség, amit csak a nő tud megadni a világnak!

Mária: – A háború utáni generáció nagyon iparkodó volt. Fel kellett építeni mindent, az egész országot, az egész életet. Anyu dolgozott reggeltől estig. Reggel felkeltem, már nem volt otthon, este lefeküdtem, még nem volt otthon. Apuval sokat jártak a Csemadokba, színjátszásra meg egyéb rendezvényekre. Tevékenyek voltak és lelkesek. Anyu is domináns volt, akárcsak a nagyi. Péter öcsémet csak később ismertem meg behatóbban, mert őt meg a másik nagymama nevelte. Neki is erős volt a művészi vénája. Engem a színek világa, őt a zene ejtette rabul. Az egyik legnehezebben játszható zenét, a szvinget játssza, a Golddies Szwingatlan-ügynökség dobosa. Mi pedig a férjemmel immár fél évszázada táncolunk a muzsikájukra...

– Ezek szerint a családban sokféle ágon van jelen a kreativitás...

Mária: – Az egyik nagybácsim festett, a nagymama horgolt, anyám kötött, horgolt, hímezett: mindenki máshogy mutatta meg, mit tud. Nekem szerencsém volt a rajztanárommal, ő indított el a képzőművészet útján. A lányaim már ebbe nőttek bele. Noémi a mi leszel, ha nagy leszel-kérdésre kijelentette: ő az lesz, ami anyu. Mert anyu nem csinál semmit, csak rajzol. (Nevet.)

A munkahelyemen jól éreztem magamat, 30 évig dolgoztam a Csallóközi Népművelési Központban. Amellett, hogy rengeteg vörös csillagot rajzoltam, és kampányoltunk például a szoptatás mellett, támogattuk az amatőr művészeket. Kulturális tűzfészek voltunk.

Negyedik rész

– Amelyet a legszívesebben egy tulipánnal kezdenénk. (És meg is tesszük.)

Mária: – A gyerekeink szárnyakat kaptak, szerencsére ők már egy szabadabb világba léptek ki. Noémi útja más volt, mint az enyém. Hiába voltam én is törekvő abban az időben, megmaradtam kisvárosi művésznek. A lányok már nagyobb színpadon játszanak.

Noémi: – Nekem mindig merész céljaim voltak. Azért néha elgondolkodtam azon, hogy mi lett volna, ha anyu is egy szabadabb világban nő fel. Én elég későn kezdtem el festeni: illusztráltam, textilképeket készítettem, tanítottam, divatszerkesztő voltam. Már elmúltam harmincéves, amikor azt mondtam, hogy ezentúl már csak festeni fogok. Anyu menten visszakérdezett: „Ezt komolyan gondolod?” Ám én bátor ember vagyok, bátran nyúlok mindenhez. Így kerültek a festményeim Washingtonba vagy akár Strasbourgba.

– Akkor kérdezzünk kicsit másként. Mit jelent számodra a bátorság?

Noémi: – Nem félek kockáztatni. Ahogy említettem, egy időben divatszerkesztőként dolgoztam, ott biztos jövedelmem volt – s nekem fontos a biztonság, mint a Rák jegyűeknek általában. Mégis akkor pezsgek-élek igazán, mikor kiállíthatok, még ha ez bizonytalan kenyér is. Fenomenális érzés, mikor megveszik a képemet: úgy élem meg, hogy ezzel egy részt akarnak belőlem.

– Szerinted a néző vagy a vásárló ugyanazt érzi, mint te? Tudja, hogy mit akartál közölni a műveddel?

Noémi: – A mű a saját életét éli, miután leteszem az ecsetet. Én nagy hévvel alkotok, s nagy hévvel beszélek a festményeimről – pedig nem minden művész szeret beszélni a témáiról. Anyunak is inkább a keze jár, nem a szája. Bezzeg én! Néha órákig telefonálok, bölcselkedem...Egy időben sokat foglalkoztatott a legismertebb cseh festőnő, Toyen, aki a szürrealizmus képviselője volt, s Párizsban élte le az élete nagy részét. Ahogy Reigl Judit is, aki a festészet szabad művelése céljából disszidált Budapestről Párizsba. Az elején fantasztikus lényekkel teli, szürreális képeket festett, s ő is csak szerény bevételeket könyvelhetett el a festményeiből. Viszont maradandót alkotni kivételes dolog. Később mindkettőjüket elismerték. Engem is foglalkoztat: vajon mi történik majd az én képeimmel? Mi lesz velük, mikor én már nem leszek?

Mária: – Én a dekoratív festészetet művelem. Nem foglalkozom a világ nagy kérdéseivel, inkább azon vagyok, hogy képeimmel szebbé tegyem az emberek életét. Én a látványosságra törekszem. Egy nyolcvan körüli néni a komáromi kiállításmegnyitó után megfogta a kezem: „Drágám, hát én alig bírtam idegyalogolni, de ez engem nagyon feltöltött! Az sok szép szín és forma, én ezekkel elleszek legalább fél évig.” Noémi ezzel szemben tovább viszi a gondolatot, csűri-csavarja. Ám csak akkor lehet valamit absztrakt módon ábrázolni, ha háttértudás is van mögötte. Picasso egy vonallal lerajzolta a tacskóját, de előtte már százszor lerajzolta valósághűen. Noémi az egyik kiállítására a Habsburg-ház uralkodóit festette meg: előtte beleásta magát a történelembe, hogy tüzetesen megismerje, mit írtak, alkottak róluk mások.

Noémi: – Testvérem, Réka az én személyes coachom. Ő mondogatja mindig: „Te, Noémi, csak fess!” Nagyon drukkol nekem, a monacói kiállításomra is elkísért. A kilencvenes években jártunk ott anyuékkal: ez a kiállítás olyan volt, mint a testet öltött álom.

Mária: – A fordulat után rengeteget kalandoztunk. Azon a pénzen, amit elutaztunk, házat lehetett volna venni, de mi csak mentünk. Élménypárti vagyok. 16-17 évesen aztán kettesben is utazgattak a lányaink. Úgy gondolom, hogy ezzel adtunk nekik a legtöbbet. Világot láttak.

Noémi: – Mi mindig rengeteget kérdeztünk, a szüleink pedig türelmesen válaszoltak. Semmi nem volt tabu.

A szabad szemléletmódot egyrészt tőlük tanultuk: előttük senkitől soha nem hallottam olyat, hogy valaki a vulkántevékenységet a menstruációhoz hasonlítsa. Ezek után nem lehet azon csodálkozni, hogy többször megfestettem a vulkánok istennőjét. (Mosolyog.)

– A fiad is viszi tovább a családi vénát?

Noémi: – Ádám dokumentarista filmrendezőnek készül. Őt a fotózás érdekli, ahogy az édesanyámat is. Ő is Pozsonyba járt az iparművészeti középiskolába: volt olyan tanár, aki mindkettőjüket tanította. Nagy bánatomra nem szereti, ha őt fényképezik. Van róla pár mobilos képem: úgy néz ki rajtuk, mint a harmincas években Jávor Pál. Hiába, büszke anya vagyok!

Mária: – Az unokám tudatosan indult a fotózás felé. Én véletlenül kerültem oda, a grafika szakon túljelentkezés volt, maradt a fotó.

Noémi: – A mi korosztályunk tudatosabb, ebben is különbözünk anyuéktól. Számunkra fontos, hogy a galéria mellett a médiában is jelen legyünk. S van még egy fontos dolog, de ezt már otthonról hoztunk a húgommal. Mi sokakkal ellentétben segítjük a kollégákat. Klienseimnek beajánlom a művészkollégát, ha azt látom, hogy rezonálnának egymásra.