Van a nő lényének egy olyan része, amely csak akkor nyílik ki, amikor gyermeke lesz. Előtör benne valami ősi késztetés, úgy, ahogy a növény tör ki a földből a nap felé. És ez az ösztönös késztetés, ez a bensőjéből áradó végtelen szeretet ad neki erőt, hogy átvészelje a nehézségeket, és amíg él, óvja, terelgesse, segítse a gyermekeit.
„Az anyákban van valami, ami alatta marad és fölébe emelkedik a józan észnek. Az anyának ösztöne van! A teremtés végtelen és kiszámíthatatlan akarata él benne, az vezérli tetteit." (Victor Hugo)
Két csík
A fiatal nő szapora léptekkel halad a kisváros álmos, kihalt utcáján. Elugrik még a boltba, mert hiányzik valami a szombati ebédhez, mondta a férjének. Nem akarta megint illúziókba ringatni. Nem akarta látni a fájdalmas rándulást az arcán, amikor újra, sokadszor bejelenti, hogy most, talán, aztán mégsem. De ezúttal biztos benne, megvan a bizonyíték, csak kell egy újabb megerősítés. Érzi a zsigereiben, ahogy szinte repülve suhan a járdán. Sikerült, anya leszek, gondolja kicsit szédülve, megrészegülve a friss tavaszi levegőtől és a lényét átjáró titkos bizsergéstől. Hazaérve beköszön a férjének a szobába, aki elmélyülten olvas valamit a számítógépén. Villámgyorsan kipakolja a bevásárlást, és a táska mélyéről előkapott teszttel bezárkózik a fürdőszobába. Míg az eredményre vár, eszébe jut, hányadszor is csinálja ezt. Annyi tesztet elvégeztem már, hogy felépíthetném belőle a kínai nagy falat, gondolja kicsit keserű mosollyal.
Egy ideje úgy érzi, elérkezett egy kapuhoz, amin belül ott van az igazán vágyott élete, az anyaság, de ő nem juthat be oda. Kívülállóként bekukucskálhat abba a világba, játszhat a rokonok, barátok gyerekeivel, dédelgetheti őket, aztán hazamegy az üres, csendes lakásba. Ha ezek a falak mesélni tudnának! De a külvilág nem látja a sóvárgó várakozást, a reménykedést, a csalódást, azt a szívet-gyomrot összeszorító fájdalmat. Rápillant az órára, mindjárt kész! Istenem, mit meg nem tettem, hogy valóra váljon az álmom. Hát igen, a kétségbeesés nagy úr, búcsút intünk a józan észnek, végül mindent bevetünk. Jósnőt, természetgyógyászt, naptármódszert, gyógynövénykeveréket, külföldi csodabogyókat. És persze ott a kivizsgálások sora, a fájdalmas műtétek, lórúgás-hormonok, alattomosan felkúszó kilók.
Várakozás, kiábrándulás, könnyek, depresszió. De mindez nem számít, mert ott a két csík. Anya vagyok! Felpattan a kád széléről, és földöntúli mosollyal rohan ki a férjéhez.
Elengedés
A lány fiatal, rémült és egyedül van. Szinte robot módjára veszi a kabátját, köszönést motyogva elhagyja az orvos rendelőjét. Nem, ez nem lehet. Mit kezdenék én most egy gyerekkel! A doktor feltette a szokásos kérdést, de a lányt mintha gyomrom ütötték volna a gondolatra. Az nem lehet! A folyosón leül a padra, próbál mély levegőt venni, és összeszedni a gondolatait... Az anya fiatal, kimerült és egyedül van. Kábán nézi, ahogy a csecsemős nővér elviszi az újszülött babáját. Őrá talán egy jobb élet vár, csak ebben reménykedik. Minden porcikája fáj, de a lelkében furcsa nyugalom árad szét. Már döntött. Nehézkesen felkászálódik a kórházi ágyról, még délelőtt összepakolt, óvatosan lehajol a kopott táskáért, és lassan elindul az ajtó felé. Egyedül.
Második anyuka
Az anya felhúzott szemöldökkel fogadja a fruskát, akit a fia bemutat neki. Éppen tésztát gyúr, lisztes kezét sincs ideje megtörölni, csak a könyökét nyújtja a fiatal lánynak üdvözlésképpen. Ez a mozdulat, az első találkozás sokáig megmarad a lány emlékezetében. A fiatalok fülig szerelmesek, hamarosan összeházasodnak, a közelben vesznek lakást. A lány távol került a családjától, ritkán találkoznak, még kevés barátja van az új városban. De jó munkája van, megbecsülik, igazán talpraesett, kedves teremtés. És imádja az ő fiát. Még nem akarnak gyereket, fiatalok, sokat dolgoznak, utazgatnak. Az anya nem szól bele a dolgaikba, de mindenben segít, ha kell. Gyakran találkozik a menyével, sokszor órákig beszélgetnek, kiderül, milyen sok közös témájuk akad. Vasárnap megfőzi a kedvenc ételét, ebéd után apró csészékből kávéznak, miközben a fiúk mosogatnak.
Felnőtt fiait nem igazán hozza lázba az anya kézműves hobbija, kárpótlásul szebbnél szebb pulcsikat köt a lánynak. Főzni tanítgatja, elkíséri orvoshoz, együtt intézik a nagybevásárlást. Ma délutános, munkába indulás előtt gyakorlott mozdulatokkal készíti a tésztát, ahogy akkor, sok évvel ezelőtt. Amikor a lisztért nyúl, a keze megáll a levegőben, és eszébe villan: milyen furcsa az élet, a két fiam után lett egy harmadik gyerekem, egy „kislányom” is. Aki a szemem láttára lett fruskából felnőtt nő. Megcsóválja a fejét, ki gondolta volna az első találkozásunkkor, hogy abban a pillanatban megint anyuka lettem!
Kézfogó
Az anya óvatosan becsúsztatja kezét a kiságy rácsai között, és megsimogatja a kislánya kezét. A csöppség szusszan álmában, és pici kezével átkulcsolja az ujját. Sokáig így maradnak mozdulatlanul, az anya lélegzetet is alig mer venni. A babaágyat egészen a saját fekhelyükhez húzta, hogy alvás közben minél közelebb legyenek egymáshoz. Úgy tervezte, hogy majd a nagy ágyban együtt alszanak az első időben, de rá kellett jönnie, hogy a picinek ez szokatlan, és egyelőre nem fog működni. Valószínűleg furcsa még neki a közelségünk, mondta a férjének, hiszen az otthonban egyedül kellett aludnia. Amíg megszokjuk egymást, addig marad a „kézfogó”, ahogy a párja viccesen hívja az új alvási szokásukat. Az anya elmosolyodik. Nézi a baba sűrű szempilláit, pici száját és álomtól izzadt fürtjeit. A keze már zsibbadni kezd, de a világért sem engedné el az apró ujjakat.
