Anyaság Bott Lilla szemével

Bott Lillát (32, Gadóc) hallgatva azon gondolkodtam, milyen jól van az kitalálva, hogy mi, anyák nem vagyunk egyformák. Drága anyatársaim, tessék felemelni a tekinteteket, mert az izgalmas rész most jön! Éppen úgy, mint Lilla életében, aki olyan, mint a szélvész. Férje van, két apró kisfia, egy legényke meg a pocakban.

Bott Lilla a Selye János Gimnáziumban végzett Komáromban, majd Budapestre jelentkezett a Corvinus Egyetemre. Tanulmányait félbeszakította, ingatlanosként kezdett el dolgozni, s kis kitérő után az ELTE szlavisztika-pedagógia szakán végzett. Közben egy féléves kozmetikai iskolát is abszolvált. 30 évesen ment férjhez, pont a születése napján. Első gyermeke 2018-ban született, 27 éves korában, második fia pedig 31 éves korában.

Az áldozat szerepében tetszelgő anyák kora lejárt. Úgy kell annak lenni, hogy mindenkinek jó legyen, az anyának is, mert ha ő jól van, akkor vannak a gyerekek is jól.

„Mindent összevetve úgy érzem, hogy a helyemen vagyok. De ez nem volt mindig így: eltartott egy ideig, mire rájöttem, mit akarok az élettől – hogy én elsődlegesen anya akarok lenni. Néha persze snitt van, mint most is, és belém nyilall: Vajon hogyan fogok így bevásárolni? Dupla babakocsit tolok majd, az ovis fiamat meg ráültetem? Mennyi idő alatt készülök majd el...?” – ráncolja a homlokát. De öt perc múlva már árad belőle a lendület, hogy újratervezés lesz, mert erre is fel kell készülni.

Így, in medias res kezdjük az interjút, vagyis mindjárt a közepébe vágunk, mert egy kétgyermekes, pocakos anyukának nincs fölös ideje.

Amúgy saját fészekben, a ropogós kovászos kenyeréről híres Bott pékségben kávézgatunk. Helyileg Gadócon vagyunk, ahol Lilláék a pékség mellett kis kávézót is üzemeltetnek, finom péksüteményekkel. Lilla sebtében érkezik, az ajtóban összefutunk a férjjel, aki vigyázni fog a gyerekekre, míg mi riportozunk. Kiderül, hogy a szomszédban található a családi házuk – a férj, Frici mutatja is az épületet: ugyanazok a békebeli vastag falak, díszítések, mint a pékségben. Ugyanaz a kéz tervezhette mindkét házat.

– Egy álom lehet ilyen belmagasságban élni, ilyen falak között...

– Szerencsénk volt az épületekkel. A gadóci mezőgazdasági iskolához tartoztak, régi tanítólakások voltak – mondja Lilla mosolyogva. – Talán ezeknek is részük van abban, hogy a történetemet tündérmesének érzem. Persze sok kanyart be kellett venni, mígnem kis családommal éppen itt telepedhettünk le, s gyönyörű, százéves falak között rakhattunk fészket, ahol szeretetben tudjuk felnevelni a gyerekeinket.

Frici és Lilla 2020-ban nyitottak pékséget Révkomárom külvárosában, Gadócon.

– Hol kezdődik a történeted?

– Egy tanyán nőttem fel, a közeli Csallóközaranyoson. Mivel apukám gátőr volt, a Dunát az ablakból láthattam nap mint nap. Szüleim a munka mellett zöldséget termesztettek, állatokat neveltek – ámde nem úgy kell elképzelni anyukámat, mint aki reggeltől estig gumicsizmában jár.

– Akkor hogyan? Ahol sár van, ott gumicsizma is van...

– Anyukám fiatalkorában az első divatot vitte Komáromban, a Tuzexból szerezte be a ruháit, síelni járt, és hifitornya volt. Ilyen stílusos nőci volt, mikor gátőr édesapám egy bálban megpillantotta, s azon nyomban bejelentette a barátainak: ez a nő lesz a feleségem – és a gyermekeim anyja! Így is lett. 34 éve együtt vannak, s nemcsak egymás mellett, hanem igazi szeretetben élnek. Hát csoda, hogy én is ezt szerettem volna, ilyen életre és sorsra vágytam?!

Igazából azért is jelentkeztem agrármérnöknek a Corvinus Egyetemre, mert a szüleiméhez hasonlóan szép, természetközeli életet akartam élni.

– Ezek szerint beteljesült az álom.

– Soha nem mennek a dolgok egyszerűen, ha lehet azt bonyolítani is. Így mentem férjhez 23 éves koromban, és 26 évesen már elvált asszony voltam. Hatalmas csalódás volt ez nekem. Hónapokig ültem otthon az édesapám mellett, s csak azt kérdezgettem: Miért, miért? Miért nem sikerült, miért ilyen bonyolult minden? Akkor én sokáig férfit még csak látni sem akartam, mert nem tudtam kiheverni, hogy ennyire éretlen voltam. Ma már persze tudom, hogy minden jó valamire. Megtanultam meghúzni a határaimat, s arra is rájöttem, hogy kár azon töprengeni, ki hol hibázott. Nem elég akarni, mert az élet mindig szépen felülírja a terveket. Hisz hiába álmodtam természetközeliségről, ha az agrárszakmát nem nekem találták ki... Jó csak akkor lesz, ha igazán tudjuk, hogy mit akarunk.

– S most jön a tündérmese?

– Bizony. Fricivel a Bottékában ismerkedtünk meg, ez egy kávézó Komáromban. Akkoriban oda jártam kávézni, mert egy butikban dolgoztam a városközpontban. Akkor már befejeztem az egyetemet. Szóval csak olvastam, kávézgattam. Frici akkor még Budapesten tanult borászatot, de mivel a Bottéka a család kávézója, ő is gyakran megfordult itt. Egyszer aztán megkérdezte a pincérektől, hogy hány órakor szoktam befutni. Ő akkor 21 éves volt, bűnösen fiatal, én meg 26, épp egy válás után. Mit mondjak, látszatra nemigen illettünk össze. Egy pénteki, júliusi napon mégis elindult felém... Első pillantásra nem is tudtam, hova tegyem. Ő meg örült annak, hogy elcsípett. Odajött, s azt mondta: „Szia, ne haragudj, leülhetek?” Mondtam, hogy persze, és elkezdtünk beszélgetni. Utána jött egy üzenet a mobilomra: „Nagyon feltöltöttél”. Én? Mi van ezzel a sráccal? Persze, nem voltam eldobni való lány, tudtam is kicsikét bánni a fiúkkal. De azt is tudtam, hogy vele nem érdemes játszani...

Frici 28 évesen reményteli kézműves pék, Lilla pedig boldog anyuka.

– Ő viszont szeretett volna találkozni velem. Három időpontot lefújtam, de utána csak beszélgetni kezdtünk. Rengeteg közös témánk volt, mint a természet, a borok... Aztán elhívott randizni. Még egy könyvet is vittem magammal, hogy ha nagyon unalmas lenne a tali, legyen mibe belekapaszkodni – ezen a mai napig nevetünk. Persze, másként sült el a dolog, ott és akkor már éreztem, hogy nem babra megy a játék. Teát rendeltem, hogy húzzam az időt. Mégsem ültünk sokáig fölötte, mert Frici sétálni invitált... Én pedig ledöbbentem, hogy végre nem nekem kell irányítani az eseményeket, s hogy ilyen is van!

A séta után álltunk az autónál, megöleltük egymást, és akkor Frici kertelés nélkül kimondta: „Te vagy az! Te is így érzed?” Hazament, a szüleinél éppen vendégek voltak, apukája megkérdezte, hogy milyen volt a randi. Erre ő úgy felelt: „Szuper, ő lesz a  feleségem, meg a gyerekeim anyja.”

– Éppen úgy, mint a szüleid történetében!

– Pontosan. De itt még nincs vége. Ugye, még nem mondtam (pedig ez is ide tartozik), hogy ő borász famíliából származik: édesapja, a borász Bott Frigyes után kapta a Frigyes nevet. Frici egy hétig még itthon volt, majd elrepült Franciaországba, ahol borászkodni tanult. Másfél hónap múlva utánamentem, s ott ismertük meg jobban egymást. Miután hazajöttünk, összeköltöztünk – és jött is a híre a kis Fricikének. Mindenki azt hiszi, hogy nem terveztük, pedig dehogyisnem! Mi ott és akkor nagyon akartuk ezt a babát. A kis Frici szerelemgyerek.

– S hogyan jött a képbe a kovászos kenyér? Hisz, mint mondtad, a pékséget már együtt kezdtétek...

– A férjem mindig is valami szép, felemelő szakmát akart találni, ami értelmet ad az életének, ami minőséget képvisel. Vágyott arra, hogy valami értékeset hozzon létre. A bor is érdekelte, de a gasztronómia is, pontosabban a kovászos kenyér mozgatta meg a fantáziáját. Mondtam neki, hogy én már megtaláltam magamat az anyaságban, most ő találja meg a helyét, és én beállok mellé. Elkezdett kenyeret sütni a panziójukban: s az volt neki a „wow”-pillanat. Úgy érezte, hazatalált. Fricike egyéves múlt, amikor összeházasodtunk, s nemsokára beindult a pékségünk.

Lilla a két fiával. Épp a harmadikkal várandós.

– Akkor ennek a „magatokra eszmélésnek” az eredménye ez a ma működő pékség.

– Igen. Olyan, mintha ez is a gyerekünk lenne. Mi raktuk össze lépésről lépésre, a férjem rengeteget dolgozott érte. A környék legjobb kovászos kenyerét akarta kikísérletezni. Én meg minden erőmmel támogattam. A férjem kiteljesedett, s ennek tiszta szívemből örülök.

– Te pedig letetted a voksodat az anyaság mellett?

– Egy időre biztosan, mert nagyon boldog vagyok. De a három gyerek nem azt jelenti, hogy most már nincs semmi álmom. Félreértés ne essék, az anyaság minden pillanatát megélem, csak nem szeretnék belefásulni. Én a férjem társa és barátja vagyok, mindenben támogatom – de lennie kell egy saját életemnek is. Fontos, hogy ne csak egész nap főzzek, takarítsak, babázzak. Én is szeretnék néha kilépni a mókuskerékből, időt tölteni a barátaimmal, a férjemmel kettesben sétálni. Nem kis kihívás lesz mindezt három gyermekkel megvalósítani. Mert közben magamat is meg kell őrizni, azt, hogy én, Lilla, mit tudok még az életemhez vagy a világhoz hozzátenni.

– Mesélj egy kicsit a gyerekekről. Fricike nyáron lesz ötéves, Zsigmond egyéves múlt...

– Mindketten részei a pékséges életünknek, szinte itt nőnek fel. Fricike érzi, hogy mikor vagyok fáradt, és hagy pihenni. Őt két és fél évig szoptattam. Zsigike már huncutabb kisfiú, ő hamar abbahagyta a cicit. A férjem részéről Fricike az első unoka, az én nővéremnek viszont négy gyermeke van: ezért az unokák megtanultak alkalmazkodni.

– A második gyerek is vágyott baba volt?

– A másodikat a férjem szerette volna. Én ellettem volna még azzal, hogy van egy gyermekünk, munka a pékségben, mellette kicsit sminkelgetek – mert vágyálomként a sminkes szakmát is kitanultam. Viszont ráeszméltem: Mikor jöjjön a második gyermek, ha nem most?

Jó döntés volt, s tulajdonképpen akkor döbbentem rá: Hoppá, most nekem ez az igazi életem! Az anyaság. A pocaklakónkhoz pedig én ragaszkodtam. Nemsokára 33 éves leszek. Jó az időzítés, ugye?

– Akkor igazából mindegyik gyermeket akartátok. Jól mondom?

– Az utolsó volt a leginkább tudatos gyermekvállalásunk. Úgy éreztem: most vagy soha! Pedig az összes gyerkőc úgy jött, hogy nagyon vágytunk rájuk, mégis nagyon más a történetük. A lelkem mélyén mindig is tudtam, hogy nekünk Fricivel nagyobb családunk lesz.

– A másodikkal nem lett bonyolultabb az élet?

– Dehogynem, hisz eggyel többen vagyunk. De ha arra van szükség – mert a pékség körül rengeteg a munka –, Zsigit áttolom a kocsiban ide, a  pékségbe, Fricike meg addig a mamáéknál van. A nagyszülők és a dédszülők is rengeteget segítenek, hogy ne csak a háztartásról szóljon az életem. A férjem hordja minden reggel a nagyfiút oviba. Ő reggel háromkor kel, mert ki kell sütni a kenyeret, nyolckor beugrik a kis Fricikéért, s beviszi Komáromba. Délután is sokszor akad valami program: foci, boksz, akármi, mert, ugye, bevezette a férfitársadalom, hogy munka után szusszanni kell egyet.

– S te ilyenkor mit csinálsz?

– Édesapám anno megmondta, hogy nem fogok tudni elmenekülni a női sors elől, mert lánynak születtem. Akkor azt mondtam, hogy nem úgy van ám, majd megoldom, hogy más főzzön helyettem. Főzni ugyanis nem igazán szeretek, de azért megbirkózom vele. (Nevet.)

A kérdésre válaszolva, meg szoktam kérdezni a férjemtől: oké, te elmész, s pont akkor, amikor a legtöbb dolog van a  gyerekekkel. Én mikor fogok feltöltődni?

– Ezzel mindjárt visszakanyarodhatunk a „három legény a gáton” témához. Hogy lesz tovább?

– Nem lesz egyszerű feladat, hogy jó, stramm pasasokat neveljek a fiaimból, akik tisztelettel bánnak a nőkkel. Édesanyám mindig azt mondta, hogy rajtam fog múlni, milyen töltetű érzelmekkel közeledem hozzájuk. Már most elönt a büszkeség, hogy koszorúcskán, szalagavatón velem táncolják majd a szülői táncot, esküvőn én vezetem őket az oltárhoz. Persze, ez még kicsit odébb van, addig az én feladatom meg a férjemé, hogy bebiztosítsuk az életüket. Most még a jövő zenéje, hogyan lehet realizálni az élet körforgását három kicsi gyermekkel, de bele fogunk jönni.

– Mikor van a családnak közös ideje?

– Szombat délután van kis közös időnk. A pékségben hét napból haton nyitva vagyunk. Szombaton csak délig, így a délután csak a miénk. Kicsit megnyugszunk, együtt vagyunk. Vasárnap általában elmegyünk a nagyszülőkhöz ebédre, aztán kezdődik a pörgés elölről.

– Mire vágysz még az élettől?

– Nagyon szeretek festeni, igazából szakképzett sminkes vagyok, vonz a kreativitás. Van egy belsőépítész-lakberendező iskola Pesten, ha nagyobbak lesznek a gyerekek, ebbe szeretnék belevágni. Addig a gyereknevelés meg a pékség lesz a  fő munkám. Hiszem, hogy az életem tartogat még kihívásokat, hisz még csak 32 éves vagyok. Hiszem, hogy minden anya máshogy anya, s másokat megismerve inspirálódhatunk egymástól. Persze csakis akkor, ha nem ragadunk bele a saját kis önfelmentéseinkbe és a napi rutinunkba. Kérdés persze, hogy mennyire tudunk és akarunk fejlődni házastársként, anyaként és így tovább..

Egy anya két arca

1. „Az anyának két arca van: az otthoni és a csinoska. Nem szégyellem, hogy vannak pocsék napjaim, mikor kócos a hajam, pecsétes a trikóm, százfelé szaladok. Pont azon gondolkodtam, mit tegyek most, hogy jön a fényképész. Ha kisminkelem magam, az nem egy valós anyakép lesz, hisz nem a mindennapokat mutatja be. Azzal becsapom a világot, mert úgy jövök ki belőle, hogy minden tök szuper. Pedig sokszor nem az, olykor a végletekig lefárasztanak a gyerekek...”
2. „Most épp 12 órát dolgozom, mert új boltot nyitottunk Komáromban, s be kell üzemelni... A csinos fotók így készültek, végre fel tudtam rendesen öltözködni, mert kis időre, míg beindul a bolt, van segítségem a gyerekekkel. S négy óra alvás után is csillog a szemem, mert nem kell százfelé figyelni. Lehet találgatni, kinek könnyebb: a főállású anyának vagy a dolgozó nőnek?”