– A fiam huszonöt éves, és otthon lakik – meséli Gita. – Azt hiszem, ez nem helyes. Ha velem marad, sose fogja megtanulni, hogyan kell gondoskodnia magáról – hogy a feleségéről meg a gyerekeiről ne is beszéljünk.
A jól megtermett fiatalember – egyébként végzett közgazdász, és jó állása van – még mindig azt hiszi, hogy a tiszta zokni és a vasalt ing magától vándorol a szekrénybe. Fogalma sincs, mibe kerül egy kiló kenyér, egy rántottát se képes megsütni, és az elszívóról csak annyit tud, hogy a gáztűzhely fölött található. A pénzesutalvány kitöltése neki brutális feladat. Pedig már nem gyerek. A világ legkomfortosabb szállodájában lakik – az anyucinál. Természetesen ingyen. Ha durván nevén nevezzük a helyzetet: élősködik az anyja nyakán.
(© Meghann Stephenson)
Ez ma a trend: anyuka kisfia
Esze ágában sincs elköltözni, mert jól tudja, ilyen aranyélete soha sehol nem lesz. Csak kap, adnia nem kell semmit. Ráadásul még körül is ugrálják. Bolond lenne a kisujját mozdítani. Ezért az anyának, a szülőknek kell a tettek mezejére lépni. Még akkor is, ha az első időkben a „drága kisfiam” száraz kiflit fog rágcsálni, és ideiglenes szállásokon húzza meg magát. A legtöbb szülő (anya) azt gondolja, hogy megvédheti gyermekét a világ veszedelmeitől. Csakhogy ez tévedés! Sok szülő úgy érzi, hogy élete végéig gondoskodnia kell a gyermekeiről. Nem így van! A szülő addig köteles segíteni a gyermekét, amíg az nem tud maga megélni, és gondoskodni magáról.
A neveléshez az is hozzátartozik, hogy a gyermeket hagyjuk a saját lábára állni. Mert a fiatalt a szülő úgyse tudja megtanítani mindenre, főleg azokat a tapasztalatokat nem tudja megadni neki, amelyeket a gyermek az önálló élet során szerez – s amelyeket kötelezően meg kell szereznie, hogy kijárja a felnőtté válás iskoláját. Csak sok mai fiatal nem akar önálló életre elindulni, és felelősséget vállalni a saját életéért – hisz az anyucinál nem kell semmiért fizetni, és így a jövedelmét magára költheti. Ma ez térségünkben általános jelenség. Olyannyira, hogy még a gazdasági szaklapok is erről cikkeznek...
A legtöbb probléma a fiúkkal van. A lányok önállóbbak, életrevalóbbak, előbb és könnyebben vállalják magukért a felelősséget, hamarabb el tudnak szakadni az anyjuktól. A fiúk jobban igénylik az anyai kéz melegét, és ebben semmi kivetnivalót nem látnak.
„Legyen saját egzisztenciád”
Editnek érdekes módon a lánya, Mónika elköltözésével volt több problémája. Mónika már huszonhárom éves volt, de egyszer sem hozta szóba az elköltözést. Edit többször célzott rá, hogy keressen már lakást magának. Emiatt először a férjével gyűlt meg a baja. „Talán nincs elég pénzünk? Nincs annyink, hogy Mónika velünk maradhasson? Szűkölködünk?” – mondta szemrehányón a feleségének. De Edit nem engedett. „Abban állapodtunk meg, hogy a legjobb iskolákba járatjuk a gyerekeinket. Megkapták. Nyelveket tanultak, elvégezték az egyetemet, egy-egy évig Amerikában voltak. Most, hogy dolgoznak, alakítsák ki a saját egzisztenciájukat” – erősködött.
A fiával nem is volt probléma, huszonhat évesen különköltözött. Mónika maradt. Egyetértésben az apjával. Edit ekkor radikális lépésre szánta el magát: néhány hétre elköltözött hazulról. Amikor visszatért, Mónika már nem lakott velük. Dacosan, haraggal ment el otthonról: azt mondta, az anyja megzsarolta, és pokollá tette az életét. Évekkel később azonban elismerte, jóval korábban el kellett volna költöznie. Időközben megtetszett neki az önálló élet, fölfedezte számtalan előnyét. Edit is elégedett: „Ez a ház mindig a gyerekeim otthona marad. Bármikor jöhetnek, de ez nem azt jelenti, hogy itt is lakhatnak. És ez különbség!”
A mai ötvenesek-hatvanasok semmi különöset nem látnak abban, ha a felnőtt gyerekek a szülőkkel laknak, hiszen ők maguk is valamelyik szülőnél kezdték közös életüket a párjukkal. A mai fiatalok azonban nem így gondolkodnak. Eszük ágában sincs megnősülni, férjhez menni, hanem minél tovább élvezni kívánják a szülői ház nyújtotta előnyöket – a gondtalanságot, a kiszolgálást – és azt, hogy így a fizetésüket teljes egészében szórakozásra költhetik. Amúgy is keveset keresnek, hol tudnának abból a maguk lábára állni?! – mondják sokan. Pedig valahol el kell kezdeni, még ha az elköltözéssel és később a családalapítással jócskán el is adósodunk.
Annak öröme, hogy saját gyerekeink és saját családi életünk van, semmivel nem ér fel – nemhiába siránkoznak a sikeres szinglik, hogy valamit nagyon elmulasztottak. Tény, hogy sok szülő el is fogadja a kibeszélést, mert így felügyelete alatt tarthatja gyermekét még felnőttkorában is. A szülők – ha nem is tudatosan – arra törekednek, hogy gyermekeik számára még ezekben a késői években is „istenségek” legyenek, mint a gyerekek kiskorában voltak. Csakhogy ezzel teljes önállótlanságra szoktatják őket.
Ezenkívül a nyugdíjaskor előtti évek azok, amikor a szülőnek el kell kezdenie önmagával törődni. Karban kell tartania az egészségét, hogy minél tovább fitt és önellátó tudjon maradni, és öregkorában se szoruljon a gyerekei segítségére. Ha a gyermekek vele maradnak, sose fogják megtanulni, hogyan kell gondoskodniuk magukról – és egy másik emberről. Éppen emiatt minden szülő idejekorán önállósítsa a gyermekét, még akkor is, ha eleinte fáj, és a gyereknek problémái adódnak ebből. Tegyék azzal a tudattal, hogy kívánságukkal nem bántják a gyermeküket, hanem épp ellenkezőleg – segítenek neki.
Hogy él az, aki mégis különmegy
A 28 éves Kata úgy gondolja, hogy egy bizonyos életkoron túl már nem egészséges a szülők nyakán lógni. Ezért is döntött úgy, hogy ideje „összecuccolni” a barátjával.
– Egyikünk szülei sem tudtak besegíteni a lakásvásárlásba, ezért hitelt kellett felvennünk. Szerencsénk volt, mert a szüleimtől vettük meg a lakást jutányos áron, és ők kisebbe költöztek. A fiatalok zöme ma kölcsönből építkezik, vagy kölcsönből vesz lakást.
A legtöbben – mikor otthon laknak a szülőknél – élnek százzal, eljárnak szórakozni, kirándulni... Hozzászoknak egy életszínvonalhoz, amit a hitel felvétele után egyáltalán nem tudnak tartani.
– Akkor például már egy kétnapos prágai kirándulást is probléma kifizetni, nemhogy egy tíznapos tengerparti nyaralást. Rengeteg pénz elmegy a törlesztésre, a lakbérre, a meleg vízre, a fűtésre, a villanyra, az életbiztosításokra (mert ugye, vannak bankok, ahol csak akkor adnak kölcsönt, ha van biztosításod). Autót is csak leasingre tudtunk venni.
– Aztán mindig lehetnek pluszkiadások. Két hónappal ezelőtt ki kellett fizetni a lakásbiztosítást, de mindig van valami más, például szemétdíj, házadó. És a gyógyszertárban is ott hagytam 30 eurót. Hazai viszonylatban elég jól keresünk a párommal, ám a fenti kiadások után mindössze nagyjából 270-350 eurónk marad az életre. Ebből még be kell vásárolni. Én hét közben is főzök, és az édességet sem üzletben veszem, inkább megsütöm, hogy spóroljak. Ha szeretnénk magunknak valamit venni – például ruhát, cipőt, könyvet –, azt nagyon meg kell gondolni. Amikor a szülőknél laktunk, és nem volt hitelünk, tényleg azt vettünk, amit akartunk. Most már nem ülhetünk be csak úgy egy étterembe. A test karbantartása, a sportolás is pénzbe kerül. Kozmetikushoz, fodrászhoz kéthavonta tudok elmenni, többet nem engedhetek meg magamnak. A különköltöző fiatalok nem engedhetnek meg maguknak szinte semmit. A sok lemondás aztán csak konfliktust szül. Persze hogy inkább maradnak az anyucinál!
A másik pólus
Károly 28 éves, és enyhén szólva a szülei idegeire megy. Ugyanis náluk él, és esze ágában sincs onnan elköltözni. Hol itt, hol ott dolgozgat, de valahogy egy idő után mindenhonnan kirúgják. Sok a gyanús alak körülötte, és a faluban azt rebesgetik, néhány hónapot már előzetesben is ült. Olyannyira le van soványodva, hogy még nézni is rossz, a szemei pedig furán csillognak. Amikor éppen van pénze, ész nélkül bulizik (anyja szerint valamit „szív” is), és sajnos, ha nincs pénze, akkor is. Hogy akkor miből? Hát a szülei pénzéből. A szülők egyre idegesebbek, mert a kiadások egyre nagyobbak, és Károly nem restell benyúlni anyja pénztárcájába akkor sem, ha nem kért rá engedélyt. Mindig van valami gikszer: egy kifizetetlen telefonszámla, egy kisebb karambol vagy más „apróság”, amit nekik kell rendbe hozni. Úgy érzik, egyre kevesebb a remény, hogy fiuk egyszer normális életet fog élni.
(© Mouni Feddag / Vogue)
Hasonló eset Márk is (27 éves), azzal a különbséggel, hogy ő legalább nem drogozik, meg legalább van barátnője. Azazhogy barátnői. Havonta néhány. Lehet szőke, lehet barna, megáll az ő szeme rajta... A helyzet megfelel neki: a szülei eltartják, dolgoznia nem kell, és a barátok meg a szerelem sem hiányoznak az életéből. Nősülés? Gyerek? Isten őrizz! Aranyélete van. Miért változtatna?
A hetvenes-nyolcvanas években még valahogy így kezdődött a nagybetűs Élet egy átlagos fiatal pár számára: találkoztak, egymásba szerettek, körülbelül két évig jártak, majd összeházasodtak. A fiú ekkor 20-22 éves volt, a lány pedig 18-20. Valamelyik szülőhöz költöztek, amíg meg nem kapták az ifjúházas kölcsönt, amiből nemsokára hozzájuthattak az általában kétszobás panellakáshoz. Hamar gyereket vállaltak, általában kettőt. Mire 25 évesek lettek, rendeződött az életük: volt biztos munkahelyük alacsony, ám élhető fizetéssel, saját lakásuk, rendezett párkapcsolatuk, gyermekeik. Pénzecskéjükből évente egyszer elutaztak egy belföldi, szolid kirándulásra, gyakran jártak fürdőre, de jutott barátokra, színházra, sablonruhákra is. 25-28 éves korra anyagilag teljesen független, felelősségteljes felnőttekké váltak, akik nemegyszer segítették a szüleiket. Nagybetűs Életük révbe ért.
A harminckét éves Anikó mondja, aki el szeretne költözni a szüleitől, de fél a bizonytalanságtól:
– Ma már ott tartunk, hogy egyáltalán örülünk, ha valami normális életet össze tudunk hozni – úgy harmincéves korunkra.
Ma egy átlagos fiatal háttere körülbelül 35 éves korra rendeződik teljesen. Addig tart, amíg elvégzi iskoláit, amíg társat választ, amíg munkahelyet talál, amíg képes lakást vásárolni (horribilis kölcsönre.) Ekkorra szüljük meg egyetlen gyermekünket is – többet nem nagyon merünk vállalni. Annak ellenére, hogy 30 évesen már van munkahelyünk, gyakran szorulunk szüleink segítségére.
– Életünk minden területét áthatja a bizonytalanság... Lehet, hogy az „átkosban” lehallgatták telefonjainkat, nem lehetett Coca-Colát kapni, de az állam támogatta a családalapítást. Ma már mindent megkaphatunk (ha van rá pénzünk). Szabadságunk azonban csak álszabadság: az a huszonéves, aki nem született jómódú családba, valójában rendkívül kiszolgáltatottnak érzi magát – és sokszor retteg a holnaptól. A családalapításnak komoly korlátai lehetnek.
A fiatalok kényelemszeretete járványként terjed Európában. Nálunk is! Az utóbbi évtizedben a korábbi évekhez viszonyítva két évvel tovább maradnak a fiatalok a szülői házban. Ez elsősorban a férfiakra jellemző. Tanulmányaik befejezése után ismét hazaköltöznek, és 29 éves korukig otthon is maradnak. Egyre nő azoknak a fiatal embereknek a száma, akik nem szándékoznak elköltözni otthonról, és sokan még munkát sem keresnek. Ez a magatartás nálunk is jellemző.
Japánban a 16-34 éves fiatalok húsz százaléka lakik otthon. A szüleik tartják el őket. A hikikomoriknak nevezett fiatalok magasan képzettek, szerelmi kapcsolatokat nem kötnek, egész nap az interneten lógnak, és csak éjjel mennek el hazulról. Nem kerülnek sokba, a családi költségvetésnek mindössze tizenöt százalékát emésztik fel – s ez olyan kevés, hogy a szülők szemet hunynak az otthon lakás felett. Sok hikikomori nem érez magában elég erőt ahhoz, hogy önálló életet kezdjen, és saját egzisztenciát teremtsen. Túl intelligensek és lusták ahhoz, hogy higgyenek a saját sikerükben, és feladják érte a szabadságukat. Nálunk a hikikomorik megfelelői az „örök diák”-ok, akik még harmincévesen is egyetemre járnak, és szerzik egyik diplomát a másik után, miközben a mama szoknyáján ülnek.
