Szeretem azt az érzést, amikor vezetem az autóm: mellettem suhan a táj, s még csak rosszul sem vagyok (mint gyerekkoromban a hátsó ülésen). Az ideális persze az lenne, ha rajtam kívül senki más nem furikázna az utakon, de ez persze kivitelezhetetlen. A mondás sem véletlenül tartja, hogy autót vezetni könnyű, közlekedni annál nehezebb…
Nemrég magyaráztam a friss jogsis leányomnak, hogy a rutin a gyakorlattal jön meg. Kell a tapasztalat, hogy vezetés közben automatikusan tudjon figyelni az út szélére, a gyalogosokra, a biciklisekre és nem utolsósorban a többi autósra. S még ha be is tart minden szabályt, valahol akkor is a közlekedés többi résztvevőjére van utalva…
A kezdetek
Egyetemi éveim alatt rapid gyorsasággal tudtam le a két hónapos autóvezetői kurzust egyetlen hónap alatt. Talán én voltam az instruktor egyetlen diákja, aki azelőtt sohasem vezetett. Mikor először beszálltam az autóba, azt mondta: Start és indulunk! Mire csendben visszakérdeztem: – Oké, de hogyan?
– Nem tudsz vezetni? – válaszolt hitetlenkedve.
– Nem.
– Apád nem mutatta, hogy kell?
– Nem…
Az igazság az, hogy apám mellett anyám is elrakhatta a jogsiját a süllyesztőbe. Nem bírta a kritikát. Mindegy. Én ügyesen belejöttem a vezetésbe, csak mivel nem volt alkalmam gyakorolni, ahogy megtanultam, úgy el is felejtettem.
Teltek az évek, és még egy családi tragédia is hozzájárult, hogy a slusszkulcsot félretegyem. Egy ideig még az autóba sem akaródzott beszállni, csak hát az élet nem állt meg…
Újra a volán mögött
Amikor legnagyobb fiam iskoláskorú lett, egy kertvárosi környékre költöztünk, s nekem kellett megoldanom a napi iskolába hordást. Autóval. Exférjem jó tanárnak bizonyult: türelmesen tűrte a pánikolásomat, így lassan visszatértem a sofőrök világába. Azóta tizennégy éve koptatom az aszfaltot. Az elmúlt kilenc évben a Somorja és Szenc közti kanyargós utakon furikáztam, számos vezetői tapasztalatot bezsebelve…
Felismertem többek között az időzítés fontosságát, hiszen korántsem mindegy, hogy az ember reggel 7 előtt 10 perccel vagy 7 után 10 perccel kanyarodik ki az utcából. 7 előtt 10 perccel még egy álmos kisvároson suhanunk át, ami cirka 10-15 perc alatt annyira megváltozik, hogy gyakorlatilag a kisváros minden fő vonala bedugul.
Ismerős arcok
Az ipari park felé haladva kilenc éven át minden reggel megpillantottam a rövidnadrágos férfit. Még decemberben is rövid volt az a nadrág – maximum kabáttal kombinálta. A biciklis lány is ilyenkor sietett: tekert, hogy időben a munkába érjen. Somorját elhagyva autóm felkanyarodott a felüljáróra (szigorúan betartva a hetvenest, itt ugyanis gyakran történik baleset), majd legurulva a szintén bicikliző anyukát csíptem el. A nő minden erejét beleadva tekert fel a dombra, miközben hátul csücsült az öt-hat éves gyermeke. Kicsit sajnáltam is őt, mert ha esett, ha fújt, ő tekert kitartóan a gyerekkel.
Úton-útfélen
Ezután egy kertészet mellett suhantam el: mindig megcsodáltam a gyönyörűen rendben tartott zöld gyepet, majd találgatni kezdtem, hogy vajon le lesz-e engedve a sorompó az úszori vasúti kereszteződésben. Ha sikerült kifognom a pirost, meghallgattam a hétórás híreket, s figyeltem, miként gyülekeznek a gyalogosok is a sorompó tövénél. Rengetegen voltak minden egyes reggel… Az új kertvárosok között csak egy szakaszon van járda a járókelőknek. Maradt nekik az út poros széle a tömött kocsisorok között…
A békei letérő után Gomba felé vettem az irányt, ahol mindig megcsodáltam a fehérre meszelt templomot – s persze belestem a kastélyokhoz is. A nagy kastély tetőszerkezetét mostanában újították: szerettem benézni a nyitott nagykapun. A falucskát elhagyva tekintetemet balra, az út mentén álló kőkeresztre fordítottam, ahol mindig keresztet vetettem (a frászt hozva ezzel a szembejövő sofőrökre). Mondhatni, ez reggeli rítusommá vált: ilyenkor hálás szívvel gondoltam mindarra, amit Istentől kaptam. Szomorú, hogy a kőkereszttel szembeni szántóföldek az elmúlt hónapokban építkezési területté váltak. Rengeteg apró telket közművesítettek: úgy látszik, ezt a szép kis falut sem kerülte el a „Pozsonyból kiköltözés” mizéria…
Nagymagyaron mindenki ismeri a télen görkorizó, nyáron síelő, bevásárlókosarat tologató embert. Nagyon veszélyesen közlekedik: csodaszámba megy, hogy még senki sem ütötte el…
Kisvártatva elérkeztem a hídhoz, ahonnan csodálatos kilátás nyílik a Kis-Dunára. Tavaly nyáron alatta haladtunk el, amikor a jókai malomig csónakáztunk. Ez a folyószakasz gyerekkorom garami emlékeit juttatja eszembe. Még az illata is olyan… Hegysúrról kifelé menet aztán megint nagy kérdés szokott lenni, hogy vajon kifogom-e a sorompót Szencen. Bizony volt olyan időszak, hogy napi szinten 20-25 percet várakoztam, míg átjutottam, mert a csúcsforgalomban simán átgörgették a milliónyi vagonból álló tehervonatot. De ez volt az utolsó akadály, mielőtt begurultam volna a munkahelyem melletti parkolóba. Megérkezve a portársunk, Laci bácsi intett: s ezzel kezdetét is vette a nap. Hát ez volt az én utam kilenc éven át, minden áldott reggel…
Női szemmel a volán mögül
De vissza a tapasztalatokhoz! Ahogy említettem, útjaim során rengeteg benyomást gyűjtöttem. Össze is szedtem néhány olyan szokást, amire ha kicsit odafigyelnénk, vezetni tényleg élvezet – sőt élmény – lehetne!
1. Én azoknak a sofőröknek a táborát erősítem, akik azonnal megállnak, ha valaki a zebra szélén áll. Ezért aztán nincs is annál frusztrálóbb, mikor látom, hogy a másik sávban lassítás nélkül vígan suhannak el az autók. Olykor már a gyalogossal egymásra nézünk, s én széttárt karokkal jelzem: „Ne haragudj, hogy a többiek ennyire bunkók!” Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy remélem, az én gyermekeimnek megállnak az autósok. De múltkor a fiam felvilágosított: nem állnak meg. Mégis mit gondolnak? Várja meg a gyalogos, hogy a városban egyáltalán ne jöjjön autó? Hajnali négykor majd át lehet menni, kérem.
(© Michael Antuar / Oracle Fox)
2. Hasonlóan bosszantó a sofőrök két típusa a körforgalmon belül. Az egyik a „nem nézek balra” típusú járművezető, aki esztelenül kivág bárki elé, mit sem törődve a kockázatokkal. A másik (az ő szöges ellentéte) megáll a körforgalom előtt, s addig várakozik, amíg az egész ki nem ürül. Mondhatom, nagyon élvezetes ilyen autó mögött állni, ilyenkor ugyanis éppen a körforgalom lényege, a folyamatos haladás borul...
3. S akkor még nem beszéltünk a „hátsónkban lihegő” autókról! Helyesbítek: autókról, furgonokról és kamionokról! Az efféle sofőrtípusnak mindegy, hogy falun keresztül haladunk, mi idegesíteni fogjuk őket az ötvenes – na jó, néha hatvanas – sebességünkkel. Falun kívül meg nem igazán értik, hogy miért megyünk kilencvennel. (Nem tudom, talán én nem vagyok képben: átírták a KRESZ-t?) De hogy megelőzzenek?! Azt persze nem! Inkább így robogunk falvakon, városokon, erdőkön, mezőkön: ennyire intim közelségben.
Hogy őszinte legyek, nemegyszer előfordult már, hogy a körforgalomnál inkább mentem egy körrel többet, csak hogy véletlenül se lássam többet a megrögzött követőt.
4. …és a szendvicspózt ismerik? Két kamion, két traktor, két busz: s köztük valahol az én kocsim. Az előzés különben sem az én műfajom: párom kedvenc mondása, hogy legközelebb ha autót veszel, legyen benne motor is… De mit tegyek, ha előzés közben mindig azt tapasztalatom, hogy az előzött autó sofőrje éppen akkor találja meg a gázpedált, amikor mellette a szembesávban teperek? Kedves sofőrök, tegyétek a kezeteket a szívetekre! Olyankor nem bírja el a nagy ego, hogy megelőzi egy fapados olasz autó? Különben a román autómat is ezért cseréltem le. Mert sokszor olyan érzésem volt, hogy a körülöttem közlekedő audis-folkszvagenes-hjundajos banda észre sem vesz. Mintha ott sem lennék. Levegőbuborék.
5. És a végére hagytam a legrosszabbat: a mobilozást! Friss hír, hogy vezetés közben a mobilozókat szigorúbban fogják büntetni. Végre! Én egyenesen a jogsiját venném el annak, aki elolvas egy üzenetet, s ne adj’ isten, még válaszol is rá. Meg videót néz. Az a tapasztalatom, hogy még a kihangosított telefonbeszélgetés alatt sem lehet százszázalékosan az útra koncentrálni, nem még egy klasszikus hívás vagy üzenetváltás alkalmával!
