Az én gyerekkoromban olyasmi, mint a „csak nekem csúszda“, a gyermekmedence a kertben, a játszóház az udvarban – elképzelhetetlen volt.
Most a házak kertjében nem fű nő, és nem árnyas fa lombja susog, hanem csúszdák és mini házikók állnak. Ám ezekben a házikókban nem gyerekek játszanak, csak a téli vagy nyári szél fújdogál bennük ki s be, mert bent, a szobában is halomban állnak a játékok. S a gyerekek mégis unatkoznak. Hiába mondja az anyuka, hogy „Ne hozzon többet, papa!“ Mióta minden kínai, a papa mindig hoz valami semmiséget, ami igazán semmiség, mert ócska műanyagból van.
(Fotó: Meg Loeks)
Semmiségek aranyáron
Az alapiskolában a harmadikos gyermekemnek nem vettem mobiltelefont, sem számítógépet – ez tizenöt évvel ezelőtt történt. Aztán elmentünk az első szülinapi bulira, ahol leesett az állam, mert „privát“ bohóc volt, és mindenki hatalmas legós dobozokkal érkezett. A gyerekem azonnal levette, hogy ő eddig kimaradt ebből, s ezért lemaradt – meg is vettük neki nemsokára a mobiltelefont. Azzal az ürüggyel, ha valami történne vele...
De mindketten tudtuk, hogy semmi nem fog történni, hisz már autó megy érte; én bezzeg még gyalog tettem meg az iskolába vezető két és fél kilométert. Felmentésképpen azt gondoltam, miért ne adjam meg neki azt az örömöt, amit a telefon ad, mikor minden más gyerek megkapja ezt – és megvettem neki a mobilt. Aztán a kisbágert is – és a tizedik legós autót is.
Azt írják a szakértők, hogy a mostani anyukák, apukák azt hiszik, hogy az a törődés, ha megveszik a tizedik fröccsentett autót is a gyereknek.
A gyerek pedig megszokja, hogy a szeretet ajándék képében érkezik, s már ezzel a kérdéssel is várja az apát: Mit hoztál? S papa a kezébe nyomja a huszonötödik autót, leveti a kabátját, de nem ül le a gyerek mellé, hogy együtt játszanak az ajándékkal. Mert annyi autóval már nem is lehet játszani. Bezzeg ha társast hozott volna, azzal együtt játszhattak volna – de ma már a gyerekek olyan játékot kapnak és kérnek, amivel magukra hagyják őket, vagy amivel nem lehet közösen játszani. A gyerek kicsomagolja, megnézi, s este már ott hányódik a sarokban, mert nincs hozzá semmi viszonya...
Hiányzik a hozzákötött élmény: „Tudod, mikor abban a kirakatban megláttad, s annyira vágytál rá, hogy minden este róla meséltünk!“ Ilyen vágyaik már csak keveseknek vannak, mert a gyerekeink telítődtek tárgyakkal. (Elnézvén őket: az ő gyerekszobájuknak is jót tenne a takarításmániás Marie Kondo – volna mit kihajítani.)
Másodszor is aranyár
Van egy mondás, hogy ne adj halat az éhezőnek, mert azzal csak egyszer lakik jól, hanem tanítsd meg halászni. Viktor a szomszédunkban lakott, a szülei mindig mindent megvettek neki. Most a börtönben csücsül drogdílerkedés vádjával, s onnan is a szüleit okolja, hogy: Miért adtatok meg nekem mindent?! (Ez igaz történet.) Ugyanis, ha egy gyerek mindent megkap, nem alakul ki benne később az a képesség, hogy valamit saját erőből szerezzen meg. Azt hiszi, hogy kijár neki a jó, vagy mindenből a legjobb –, s mikor aztán kilép az életbe, ahol már küzdelem van és könyöklés, orra bukik.
Nemrégiben az egyik vadász riportalanyunk a mai medvékről mesélt, amelyek lejönnek az emberek közé a lakott területekre, s ott lopdosnak. Ám ezek a medvék az erdőben már bajban lennének, nem tudnák megszerezni a táplálékukat. A mi gyerekeink is megszokták, hogy mindent megkapnak, s egész életükben akarják majd, hogy gondoskodjanak róluk.
S ha ez nem következik be, sok rossz dolog megtörténhet velük, s a végén azt mondják majd a szülőnek: Te vagy a hibás, mert miattad lettem ilyen!
A gazdag gyerekek és a pénz
Az emberek szeretnek úgy gondolkodni, hogy milyen rosszak a gazdagok gyerekei, és hogy mennyire tönkreteszi őket a dúsgazdag élet, amibe beleszülettek. A pénz azonban bárkit tönkretehet, egyáltalán nem biztos, hogy csak az újgazdag gyerekeken csattan az ostor. A sok-sok olcsón megvehető tárgy bárkiből kiölheti az emberi érzést. Ezért lenne fontos megtanítani gyerekeinknek a pénzzel való bánásmódot – ezzel igenis felvértezhetjük őket az életre. Nemrégiben olvastam David S. Landes Dinasztiák című könyvét, melyben a gazdag családi cégekről írt, a Rothschildokról, a Guccikról és a Rockefellerekről.
Dinasztiáról akkor beszélünk, mikor már a harmadik generáció gyarapítja a családi vagyont és céget a munkájával. Bizony, a nagy multik korában még mindig számottevő a családi dinasztiák befolyása, hatalmas erőt képviselnek a világpiacokon – az előbb említett dinasztiáknál a családtagok jó része meg tudott maradni a szakmai pályán. Jellemző kép, hogy az alapító atyák még munkaruhában élik le az életüket, a zakatoló munkagépek mellett, az utódok már selyemben, bársonyban járnak, és sokszor a vállalat vezetésénél jobban érdekli őket a politika, a kultúra vagy az édes élet.
(Fotó: Meg Loeks)
A hiedelmekkel ellentétben a sikeres családokban az utódok nem kapnak meg magától értetődően mindent, és bizony meg kell dolgozniuk a pénzért. Az olajmágnás John D. Rockefeller például úgy élte le az életét, hogy alig költött valamit magára: a munkatársai figyelmeztették, hogy cserélje le zsírosra kopott öltönyét. Reggel kenyeret és tejet evett, este almát. Sosem hízott meg, idős korában negyvenöt kilót nyomott. Attól rettegett a legjobban, hogy gyermekeit megrontja a pénz, ezért azoknak könyvelést kellett vezetniük a költéseikről. Otthoni feladataik elvégzéséért fizetést kaptak: két cent járt minden agyoncsapott légyért, egy penny a gyomlálásért. A lánygyerekeknek az volt a feladatuk, hogy kapcsoljanak le minden fölöslegesen működő gázlámpát.
Az ifjabb John D. apja nyomdokában járt, nem pazarolt, nem ivott, nem kártyázott, a kollégiumban a ruháira felvarrta a leszakadt gombokat. Dolgozni már nem akart annyit, mint farizeus apja, de takarékosan élt, egyedül csak a szép porcelánokra nem sajnálta a pénzt. Takarékoskodásra és jótékonyságra intette a gyermekeit is, ezért még a későbbi generációk tagjai is komoly és okos emberek voltak; Nelson majdnem az USA elnöke lett.
