Máig magam előtt látom, ahogy Rózsika néni két kártyavetés közben meg-megkavargatja paradicsomlevesét, majd kijelenti: úgy érzi, hogy a szívem mélyén háborús tudósító szeretnék lenni. Talán mondanom sem kell, hogy sem most, sem akkor nem ez volt a szívem vágya.
Vajon mit remél egy racionális gondolkodású nő egy jövőbelátótól? Milány Kincső (31, Komárom) szkepticizmusát felülírta a kíváncsisága: életében háromszor járt jósnőnél, hogy megtapasztalja a rádöbbenés kivételes élményét. Ám mindahányszor elmaradt a „wow”-élmény, nem tudta őt meggyőzni a jósnő szakértelme.
(Kép forrása: cosmpolitan.com)
– Először 18 éves koromban, egy barátnőm ajánlására kerestem fel egy jósnőt – kezdi Kincső. – Csak azért mentem el, hogy elmondhassam: én is kipróbáltam. Rózsika néni lakótelepi konyhájában a körülmények nem voltak éppen autentikusak, két kártyavetés közben egykedvűen kavargatta a paradicsomlevesét. Vicces tapasztalat volt, de az élmény elmaradt. A jósnő nem tudott mondani semmit. Próbálta kitalálni, mit tanulhatok, ezért felsorolta a leggyakoribb tanulmányi szakokat, mint például a jogot, a közgázt vagy a pedagógiát. De bármennyire is próbált ráhibázni, az összes tippje mellément. Végül elárultam neki, hogy médiatudományt hallgatok.
– Milyen jövőképet kaptál tőle?
– Beszélgetésünk alatt olyan közhelyeket pufogtatott, hogy a jövőben külföldön fogok letelepedni, és ott találom meg életem szerelmét. De ha mégis itthon maradnék, akkor a volt párom lesz a nagy Ő.
– Tíz évvel később újabb jósnőnél találtad magad. Miért?
– Ekkor sem a jövőmre voltam kíváncsi, inkább a természetfeletti energiák érdekeltek. Hogyan működnek, hogyan hatnak? Ha olyan helyen élek, vagyok, ahol jó energiák működnek, akkor szerencsés ember leszek? Ám itt újfent az volt az érzésem, hogy mivel nem a klasszikus problémákkal – például szerelmi kérdésekkel – érkeztem, a jósnő nem tud mit kezdeni velem. Ránézett colos alkatomra, s közölte: ugye, valamikor kosaraztam. Ezt nyilván nem volt nehéz kitalálni.
Egy idő után többet beszélt magáról, mint rólam. A családjában előforduló élethelyzetekről mesélt, megpróbálta a tapasztalatait rávetíteni az én életemre. Párhuzamokat vont, csak éppen arról feledkezett meg, hogy itt nem én vagyok a hunyó.
– Azt állította, hogy a nagyapám, aki nyolc évvel ezelőtt, egy hosszú betegség után elhunyt, hozzám van tapadva. Szkeptikusan fogadtam a hírt. Szerintem a papinak megkönnyebbülés volt, hogy elhagyhatta ezt a földi siralomvölgyet. De azért – az adott instrukciók alapján – megkértem papit, hogy szálljon fel egy képzeletbeli szekérre, s immár hagyjon magamra. Hamisnak tűnt az egész, mert a lelkem mélyén azt éreztem, hogy ennek semmi köze a papihoz. Ennél a látónál egyébként becsületkassza működött: azt mondta, tegyek bele annyit, amennyit gondolok. Később kikérte magának, hogy ennél azért többet szokott kapni. Tehát a nagy „aha”-élmény ismét elmaradt. De azért nem adtam fel, bíztam abban, hogy egyszer csak ráakadok egy hiteles közvetítőre.
– Pár napja aztán egy angyalos lánynál jártam, aki, úgymond, angyalokkal kommunikál. Ide is baráti ajánlásra jöttem. Nála már éreztem némi pozitív energiákat, bár nem vagyok egy spirituálisan fogékony ember, se az a lelkizős fajta. A lány velem szemben foglalt helyet, de már az elején felhívta a figyelmemet, hogy nem fogja tartani velem a szemkontaktust. Nem értettem, miért, de állandóan ide-oda tekingetett a szobában. Kijelentette, hogy elsőként az őrangyalom üzenetét fogja továbbítani, majd az égiek fognak üzenni. A szoba hemzsegett a porcelánangyalkáktól, a háttérben pedig spirituális zene szólt: ez nyilván fokozta a hatást. Ezúttal tényleg elhittem, hogy egy látóval van dolgom.
Milány Kincső
– Sikerült kommunikálnod az angyaloddal?
– Megtudtam, hogy az őrangyalomat Klárának hívják. Ősz haja van, és két fejjel magasabb nálam. A látó megkért, hogy ne szóljak közbe, míg az üzeneteit közvetíti. Jegyzetelhetek, tehetek fel kérdéseket, de csak miután befejezte a mondandóját. Tudni kell, hogy erre az angyalkommunikációra telefonon egyeztettem az időpontot; ügyeltem rá, hogy a keresztnevemen kívül semmit ne áruljak el magamról. Pontosan azért, hogy a lány még csak véletlenül se tudjon utánanézni, ki vagyok, mi vagyok. Mégis pontosan kielemezte a személyiségtípusomat; azóta biztos vagyok benne, hogy ehhez a szakmához nagyfokú emberismeret szükséges.
– Itt nem ért egy „de” -hatás?
– De bizony. Azzal érkeztem, hogy a munka terén vágyom némi útmutatásra. A magánéletemet nem kívántam kielemezni, öt hónapja szingli vagyok. Mégis, mikor a munkáról kérdeztem, a lány válaszolta: az ember társas lény.
Nem érti, miért nem a párkapcsolati dolgaimat szeretném először megoldani. Szerinte azt a területet kell rendbe rakni, s az majd meghozza az álommunkát.
– Magától jött rá, hogy egyedül laksz és élsz?
– Nem. Erre még a beszélgetés elején rákérdezett; azt hittem, magától is tudni fogja, de nem. A konkrét közlések itt is rendre elmaradnak. Azt viszont jól látta, hogy férfias típus vagyok, mindenben én akarok dönteni, mindent egyedül akarok elintézni, egyszóval általában racionális döntéseket hozok. Ráérzett, hogy hajlamos vagyok minden egészet részekre szedni; s én vagyok a világ legnagyobb listázója. Tényleg mindent feljegyzek, az üzletekben listákkal a kezemben mászkálok. Ezzel, hogy meglátta a gyenge oldalamat, meggyőzött. Mondott olyat is persze, amivel nem értettem egyet. Szerinte ötször annyi szeretet van bennem, mint amennyit kifelé mutatok. Azt mondta, hogy az őranagyalom, Klára ugyanezt üzeni: még dolgozzak a szeretetem kommunikálásán. Való igaz, nem vagyok egy odabújós nő, de azért az utóbbi években sokat javultam. Úgy tűnik, még mindig nem eleget.
– Elmondtad neki a kétségeidet?
– Persze. Akkor azt válaszolta, hogy ő azt nem úgy gondolta, hanem amúgy. Próbálta szépíteni a helyzetet, kozmetikázta a közléseit, hogy azok átmenjenek az én rostámon is. A végén házi feladatot kaptam: írni kellett egy levelet a szüleimnek és a gyerekkori énemnek. A látó szerint elég leülni egy tollal a kezemben, s menten tudni fogom, mi az, amit ki szeretnék magamból írni. A levelet ezután szét kell tépni és eldobni; ezzel megszabadulok pár béklyómtól. Ha pedig elvégzem ezt a tisztító munkát, küldi majd a következő feladatot. Összesen hét feladattal számoljak. Azt mondta, segítő kézzel végigvezet majd ezen a – mondjuk úgy – terápián, s a végére teljesen megváltozik az attitűdöm, vagyis a hozzáállásom az élethez.
– Hozott valami lelki hasznot ez a kutakodás? Mit gondolsz, miért van szükséged jósokra?
– Szerintem egyszerű. A többi embernél is ugyanaz van, mint nálam. Sokan vagyunk, akik elakadunk az életünkben, s egy idő után meggyőződésünkké válik, hogy szükségünk van útmutatásra. Az is benne van a pakliban, hogy nem mindenki rendelkezik olyan minőségi baráti közeggel, ahol tanácsot, építő kritikát kaphat vagy remélhet. Utólag úgy gondolom, túl nagy elvárásaim voltak a jósokkal szemben, elhitettem magammal, hogy ők majd megmutatják a jövőmet vagy választ adnak a miértjeimre. Ezért is csalódom rendről rendre. Most, ebben a pillanatban úgy érzem, soha többet nem megyek jóshoz. Már nem akarom faggatni a jövőt, inkább magamat akarom jobban megismerni. Ellenben nem tartom kizártnak, hogy pár év múlva meggondolom magam.
