Van egy kifejező angol szó az ilyen barátnőre. A friend – barát és az enemy – ellenség szó keveréke: a frenemy.
– Látod, elcseszted az egész életedet – mondja –, mert nem vagy képes helyesen dönteni. Hogy áll rajtad az a kosztüm? Biztosan felszedtél pár kilót! Milyen ember az a Feri, hogy még csak egy wellnesshétvégére se vitt el, pedig már két hete udvarol neked?!
Hulla fáradt vagy, amikor befejezitek a beszélgetést, de ez nem jelenti azt, hogy a következő alkalommal ne mennél el a közös kávézásra. Ugye, ismerős a helyzet?!
– Évekig azt hittem, hogy Andrea a legeslegjobb barátnőm a világon. Eszembe sem jutott megkérdőjelezni epés megjegyzéseinek jogosságát, elvégre ő ilyen őszinte ember. Négy évembe telt, mire rájöttem, hogy ez nem is barátság. Csak a saját komplexusait éli ki rajtam, mert hagyom, hogy ő legyen az erősebb, az okosabb.
Ez a viselkedés nem csak barátnőkre jellemző. Megbújhat ebben a szerepben szülő, testvér, főnök vagy jó barát is. Bárki lehet a frenemy. Színre olyan, mint egy igazi barát, aki mindenben mellettünk áll, de apró, szúrós megjegyzéseivel éppen az ellenkező arcát mutatja. Pedig szerinte csak őszinte, és amit elénk tár nem más, mint a valóság, amellyel feltétlenül szükségesnek lát szembesíteni minket. Viselkedése mögött megbújhat némi féltékenység vagy rivalizálás, de egész egyszerűen az is, hogy szimplán utál.
A frenemyk többsége nem is tud róla, hogy tudat alatt versenyez a barátnőjével, és a másik kárán építi fel újra megroggyant önbecsülését. A kisebbik részük tud róla, hogy utálatos, de nincs benne bátorság, hogy nyíltan felvegye a harcot a másik emberrel.
Ártalmasabb, mint az elhízás
A fő kérdés tehát az volna, hogy miért maradunk mégis barátságban a frenemynkkel, ha már megsejtettük, hogy gyakran árt nekünk? A válaszért egészen messzire vissza kell mennünk a történelemben, mégpedig az őskorba. Az ember társas lény, belénk van kódolva, hogy csak falkában érezzük jól magunkat, mert a csapat kell a túléléshez. A szociális hálónk jelenleg is legalább felerészben olyan személyeket foglal magába, akik egyszerre szeretnek és gyűlölnek minket. A mai világban nehezen találnánk olyan embert, aki nem volt még ilyen ambivalens, szeretlek is, gyűlöllek is kapcsolatban.
Az egészséges szociális kapcsolatok meghosszabbítják az ember életét. Az elmagányosodás legalább annyira rontja az életkilátásainkat, mint a beteges túlsúly. Egy érdekes kísérletben férfiakat és nőket kértek meg arra, hogy jegyezzék fel, kivel találkoztak aznap, milyenek voltak a találkozás körülményei, majd mérjék meg a vérnyomásukat. A feljegyzéseket összesítették a vérnyomásértékekkel. Ha az emberek a barátaikkal találkoztak, nem változott a vérnyomásuk. Az ambivalens barátok sokkal nagyobb vérnyomás-ingadozást okoztak, mint a nyílt ellenségek (a kellemetlen kolléga vagy a hangulatember főnök). Akkor is felszökött a vérnyomásuk, ha a frenemy csak a szomszédos szobában volt. Ebből következik, hogy az ilyen álbarát a legveszélyesebb embertípus, akivel csak találkozhatunk az életben! És találkozunk is, mégpedig önként, dalolva...
Egyszer így – egyszer úgy
Honnan ismerjük fel az álbarátot? Gyakran elrontja az örömünket, amit aztán vagy viccnek, vagy aggodalomnak álcáz. Úgy tesz, mintha velünk együtt örülne, de mindenhova elveti a kételkedés magvát, hogy biztosan jó-e az úgy, ahogy csináljuk. Elszívja az energiánkat, és a saját egóját növeli a mi kárunkra. Éva húga mindig nagyon aranyos és megértő, ha kettesben vannak. De társaságban már szívesen ugratja Évát, viccelődik a kárára. Ezt Éva barátnője, Csilla is észrevette, meg is mondta neki, hogy szerinte a húga rendkívül féltékeny rá, és jó lenne, ha erről négyszemközt is elbeszélgetnének. Az igazi frenemyt arról lehet felismerni, hogy képtelenség vele ütközni. Ha szembesítjük a dolgaival, elneveti magát, hogy mi komolyan vettük a viccét, vagy azzal takaródzik, hogy ő csak jót akart nekünk.
Amikor rákérdeztek, hogy miért nem szakítják meg a kapcsolatot az álbaráttal, hiszen nemcsak az idegeikre káros, hanem az életkilátásaikat is rontja, a kísérletben résztvevők többnyire azt felelték: mert már nagyon régóta ismerjük egymást.
Hogyan lehet felismerni az álbarátot?
Eleve létezik az a probléma, hogy a mi kis Kelet-Közép-Európánkban mindent túlkombinálunk, és egyszerű dolgoknak sem tudunk hátsó gondolat nélkül örülni. Egy jó hír hallatán – Előléptettek a munkahelyemen! – két alapvető reakció születhet. A konstruktív válasz valódi barátot takar: – De jó, büszke vagyok rád, tudom, hogy ez milyen fontos neked! Meséld el, hogy történt!
A frenemy, az álbarát válasza nem ilyen pozitív: – Akkor most biztosan többet fogsz dolgozni. Még később fogsz hazaérni a munkából, mint eddig. Ha azt akarjuk, hogy egészségesek és strapabíróak legyünk, ki kell iktatni életünkből az álbarátokat. Minden egyes baráti kapcsolatnál fel kell tenni a kérdést, hogy ad-e nekünk energiát, vagy csak elvisz. A kapcsolatunk inkább pozitív vagy inkább negatív beállítottságú-e? Nem árt azon sem elgondolkodni, hogy vajon mi magunk milyen barátok vagyunk. Mi az, amit a kapcsolatainkba beleviszünk? Mert igen, bennünk is lakhat egy álbarát. De ha már tudunk róla, meg is tudjuk változtatni. Csak észre kell vennünk magunkat, amikor csipkelődni, gúnyolódni kezdünk, vagy éppen negatív gondolatainkkal bombázzuk a másik embert. Nem minden barátunk áll egyformán közel hozzánk, és lehetetlen mindenkit egyformán szeretni, de tisztelni már lehetséges. Tiszteljük meg egymást azzal, hogy ne legyünk álbarátok.
