Az első magyar dúla

Dézsi Réka az első minősített dúla Magyarországon. „Ott lenni, amikor valaki megérkezik erre a földre, akkora szentség, amely elmondhatatlan!” – vallja, megannyi gyönyörű kisbaba születésének emlékével a titkos dobozában.

Noha a dúlaság fogalma az elmúlt években egyre szélesebb körben ismertté vált, sokan máig felhúzzák a szemöldöküket a szó hallatán. Kevesen tudják ugyanis, hogy a szüléstámogatók milyen szerepet játszanak a leendő anyák életében, illetve a szülés folyamata során. Pedig a dúlákat az egyik legnemesebb szándék vezérli: érzelmileg támogatni és segíteni a leendő édesanyát… (Szlovákiában a Felvidéki Dúlák Közössége, valamint a www.duly.sk nyújthat eligazítást a témában, ahol a szakképzett szlovák dúlák névsora is megtalálható.)

Dézsi Réka egy erdélyi kisvárosból, Bánffyhunyadról származik. Iparművészként diplomázott, majd gyermekei születése után a dúlaságban találta meg az útját. Jelenleg szüléstámogatóként és -felkészítőként, anyacoachként, valamint párkapcsolati és önismereti trénerként tevékenykedik. (© dezsireka.hu)

Dézsi Rékát (46, Budapest), az első – DONA International (a világ első és legnagyobb dúlaképző szervezete – a szerk. megj.) által minősített – magyar dúlát a szülőszoba melege, heve, intimitása kíséri útján. Vajon mit csinál pontosan a dúla, s meddig terjed a hatásköre? Egyáltalán milyen ma a dúlaság társadalmi megítélése? – kérdeztük tőle, miközben az anyává válás misztériumáról, valamint a szülés szentségéről is szó esett.

– Honnan indult a modernkori dúlaság története?

– A 70-es években Marshall Klaus és John Kennell neonatológusok (újszülöttgyógyászok – a szerk. megj.) a szülés utáni anyai kötődés hatásait tanulmányozták. Éppen Guatemalában kutattak, amikor az egyik ott dolgozó írnoklányt megkérték, hogy menjen be a szülésekre, és készítsen jegyzeteket. A hipotézisük az volt, hogy a szülés során felszabaduló emóciók és beavatkozások befolyásolják az anya és gyermek közti kapcsolódást és kötődést. A kutatás során arra lettek figyelmesek, hogy azok a szülések, amelyeknél bent volt Wendy, az írnoklány, sokkal gyorsabb lefolyásúak voltak. Kevesebb beavatkozásra volt szükség, s az anyák is boldogabban távoztak. Megkérdezték hát a lányt, mit csinál pontosan, mire ő azt felelte: ha kell, elkíséri a mosdóba az anyukát, vagy ha épp szomjas, ad neki egy pohár vizet. Ha pedig úgy látja, arra van szüksége, mond neki néhány kedves szót. Klaus és Kennell ekkor jöttek rá, hogy egy ilyen jellegű támogatás bevezetése teljesen etikus módszer lehetne a szüléseknél. Továbbá nemcsak a kórházak, de maga a rendszer is rengeteget spórolhatna ezáltal, hisz sokkal kevesebb gyógyszerre lenne szükség. Ők adták tehát a dúla nevet ennek a szolgáltatásnak.

A dúla szó a görög nyelvből származik, jelentése: segítő asszonytárs. Fontos, hogy a dúlák laikusok: nincs orvosi vagy másfajta egészségügyi végzettségük. Nem tartoznak a kórházi személyzethez, az anyák személyesen választják ki őket.

– A régi időkben természetes volt, hogy a szülő nő mellett ott van egy vagy több asszonytársi segítő is. Hogy alakult ez át az idők során?

– A modern időket megelőző korokban a szülés a legtöbb kultúrában szigorúan asszonytársi fennhatóság alá tartozott. Ez azt jelenti, hogy a szülő nőt tapasztalt asszonyok segítették a vajúdás nehéz óráiban, bábaasszony felügyelete mellett. A támasztóasszonyok, imádkozóasszonyok azért voltak ott, hogy biztosítsák az anyák kényelmét. Ezek a folyamatok aztán fokozatosan áthárultak az egészségügyi intézményekre, így a szüléshez való viszonyunk is átalakult. Manapság az anyák egyedül mennek be szülni a kórházakba, s a korábbi, szüléshez való zsigeri kapcsolódás is megszűnt. A dúlák éppen ezt a kapcsolódást szeretnék visszahozni.

– Magyarországon az első minősített dúlaként tartanak számon. Pedig eredetileg nagyon más területről indultál…

– Igen, eredetileg ipari formatervező vagyok. 20 évvel ezelőtt, amikor elkezdtem egyáltalán csak gondolkodni azon, hogy szeretnék gyereket, rájöttem: egészen konkrét vízióm van arról, hogyan szeretném majd őt világra hozni. Amikor pedig ténylegesen erre került a sor, el is mondtam az elképzeléseimet az orvosomnak. Amennyire a protokoll engedte, tiszteletben tartották a döntésemet, a szülésem mégis traumatikus élmény volt. Úgy éreztem, teljesen elveszítettem a kontrollt és a szabadságomat. Nagyon nehezen éltem meg, hogy nem mozoghattam az ágyon, vagy hogy a kérésem ellenére mégis kaptam oxitocint – hiszen ezt írta elő a protokoll. Azóta is mindig elmondom az anyáknak, hogy az információhiány nagyon könnyen elvezethet egy illúzió felépítéséhez, aminek a következményeit már nagyon nehéz utólagosan kiküszöbölni.

– Mi történt a szülésedet követően?

– Amikor hazamentem, elkezdtem azon gondolkodni, hogy mi lesz most velem. Hiszen én ezt az egészet nem így képzeltem! Számtalan olyan dolog történt a testemmel, amiről soha senki nem beszélt: legyen szó a szoptatás nehézségeiről vagy a kialvatlanságról. Elsősorban saját magamat hibáztattam. Ez a tapasztalás viszont elvezetett ahhoz a gondolathoz, hogy szeretnék a szülőszobában tevékenykedni, és szeretnék a nőknek segíteni. Utólag azt kell mondanom, nagyon hálás vagyok azoknak, akik a fájdalmaim árán megmutatták az utat ehhez a hivatáshoz.

– Sokan ilyen esetben talán éppen a szülésznői hivatás felé vennék az irányt. Te miért a dúlaságot választottad?

– A szülésznői hivatás természetesen az én fejemben is megfordult, a probléma csak az volt, hogy tűfóbiám van. Heteken keresztül próbáltam csirkefarháton gyakorolni a szúrást, az injekciót és a varrást, a tűfóbiától viszont nem sikerült megszabadulnom. Tudtam, hogy valami mást keresek. Ekkor találtam rá a dúlaságra, ahol nem kell tűkkel foglalatoskodni, hanem érzésekkel, érzelmekkel dolgozunk. Ez volt az, amit kerestem!

– Hol képezted magad ehhez a hivatáshoz?

– Részt vettem magyarországi, amerikai és németországi képzéseken is, majd 2010-ben én magam is tréner lettem. Három évvel ezelőtt pedig elindítottam az éves képzést is, ami számomra egy hatalmas büszkeség. Legfőképp azért, mert rengeteget alakít a nőkön: nemcsak szakmailag, hanem önismeret szempontjából is. Sokat számít, hogy van egy egyéves elköteleződés, és ezt követően megyünk be a szülőszobára. Mindez rengeteget formál az etikai érzéken, valamint a szülőszobában való jelenléten is.

Nagyon fontos lenne, hogy konkrétan, a tények alapján merjünk kérdezni a lehetőségeinkről a kórházakban! Például ne csak azt kérdezzük meg, hogy van-e lehetőségünk gátvédelemre, mert arra természetesen az lesz a válasz, hogy van. Kérdezzük meg azt is, hogy az orvosunknál először szülő nőknél 10-ből hány anyának volt szüksége gátmetszésre. Ha ez a szám a mi megítélésünk szerint magas, akkor elgondolkodhatunk azon, hogy talán nem ez az intézmény az, amit mi keresünk…

– Milyen kompetenciái vannak egy dúlának? Mikortól és meddig segítheti az anyukát?

– Vannak a szüléskísérő, és vannak a gyermekágyat kísérő dúlák. Magyarországon az első típus az elterjedtebb. Általában akkor keresnek fel minket az anyák, amikor már várandósak, de 25-30%-ban olyan anyák is jelentkeznek, akik még csak szeretnének kisbabát. Az első találkozás mindig arról szól, hogy megnézzük, mennyire vagyunk egymásnak szimpatikusak, tudunk-e együtt dolgozni. Onnantól kezdve aztán az anyára van bízva, hogy milyen rendszerességgel szeretne találkozni, együtt gondolkodni és készülni a szülésre. Van, aki kéthetente szeretne beszélgetni, de olyan is akad, aki csak a 36. hét környékén tart erre igényt (vagyis amikor már kezd aktuálissá válni a szülés). Fontos elmondani: a dúla soha nem elemez leletet, nem ad egészségügyi tanácsot, és soha nem bírálja felül az egészségügyi dolgozó döntését!

– Hogy néznek ki ezek a találkozások?

– Nagyon hasonlóan, mint ahogy például egy coachcsal is történne. Leülünk, és a felmerülő témákat közösen átbeszéljük. Felmérjük az anya erőforrásait, megbeszéljük, hogy neki mire van szüksége, mik a vágyai. A 32. héttől már jellemzően a szülés a téma. Jó, ha tudok az édesapákkal is találkozni, mert az apa igenjére is szükség van ahhoz, hogy harmónia legyen a szülőszobán. Ez idő alatt kialakul egy olyan bizalmi viszony, mintha egy anya-gyerek párost alkotnánk, azzal a különbséggel, hogy itt teljes mértékben mellérendelői viszonyokról van szó.

– Előfordul, hogy a várandósgondozáson ti is részt vesztek?

– Ha van erre lehetőség, akkor a 36. hét után szívesen részt veszünk, persze. Ilyenkor ugyanis be tudunk mutatkozni az egészségügyi szakszemélyzetnek, ezáltal elkerülhető, hogy ellenállás lépjen fel a személyünkkel szemben. Ez azonban kórház- és protokollfüggő.

(© dezsireka.hu)

– A szüléskísérő dúlák a szülés megindulásától vannak a kismamákkal?

– Két lehetőség van. Előfordul, hogy már csak akkor találkozunk a kismamákkal, amikor megindult a szülés, és ő beért a kórházba. A másik lehetőség pedig az, ha még nem elég intenzív a folyamat, vagyis még nincs szükség kórházi ellátásra, de az édesanya úgy érzi, hogy szüksége lenne a dúlájára. Ekkor mi házhoz megyünk, és – amikor eljön az idő – együtt megyünk be a kórházba. Mi soha nem mondjuk meg, hogy mikor induljunk, hiszen ezt az anyuka érzi. Természetesen a szülés egész ideje alatt vele maradunk. Utána pedig általában 3 órát töltünk az édesanyákkal – ami persze attól is függ, hogy az intézmény mennyit enged.

– A szülést követően általában megrohamozza a család az anyát és a babát, hiszen mindenki kíváncsi. Mit gondolsz, ez helyénvaló?

– A kórházi tartózkodás ideje alatt én nem szoktam bemenni az anyukákhoz, hiszen – ha látogatót fogad – akkor el kell jönnie a kisbabájától. Én ezt nem szeretném. Neki ott és akkor az a feladata, hogy az újszülöttjével a mellkasán pihenjen, élvezze és élje át a pillanatot. Ezt szoktam tanácsolni a látogatóknak is: tartsák tiszteletben az anya és a család gyermekágyát! Miután letelt a gyermekágy, meg szoktam látogatni a családot, megbeszéljük, hogy mi történt a szülés során, maradt-e benne hiányérzet és hasonlók. A dúlák munkája tehát itt ér véget nagyjából.

– Az imént említetted a tudatosság fontosságát. Hol tartanak ebben a témában az anyukák? Mernek például konkrét szülési tervvel felkeresni egy-egy kórházat, orvost?

– Azt gondolom, hogy a szülési terv az agynak szól. Azonban nem az agyunk fog szülni, hanem a testünk. Amikor az anya még nincs benne a szülés folyamatában, fogalma sincs arról, hogy milyen érzés lesz ez neki, és hogy ott, abban a helyzetben mire lesz majd szüksége. Egy előre megírt terv azonnal elvárásként kap helyet az agyban; befeszíti a testet, és arra koncentrál, hogy tudja teljesíteni az előírtakat. Ez éppen azt a lazaságba való átmenetelt akadályozza meg, ami nélkül nincs örömteli szülés.

Ehelyett én azt szoktam tanácsolni az anyáknak, hogy kezdjenek el szülési kívánságokat összeállítani. Talán azért is szerencsésebb ez a kifejezés és hozzáállás, mert a szülés kimenetele egyáltalán nem csak az anyán múlik. Nagyon sok függ a környezettől, a körülményektől, a személyzet hangulatától és fáradtsági szintjétől.

– A rengeteg, interneten elérhető információ milyen hatással van a leendő anyukákra?

– Az információ mennyiségének növekedése sajnos magával hozta a minőség romlását is. Rengeteg a megmondóember, nagyon kevés viszont az a személy, aki megkérdezi, hogy mire van szüksége az anyának. Ha elkezdünk szüléstörténetekről olvasgatni az interneten, azzal fogunk szembesülni, hogy a legtöbb történet traumavezérelt élményekkel van teletűzdelve. Ezek félig igaz történetek: az egyik fél szempontjából igazak, a másik fél szempontjából viszont nem. A tiszta igazság pedig valahol a kettő között van.

– Miképp lehet szerinted feldolgozni a szülési traumákat? 

– Fájdalmas szembenézni azzal, hogy hol van a helyünk a saját traumánkban, ez azonban része a feldolgozásnak és a megbocsátásnak. A szülési traumák feldolgozásának egyik alappillére az lenne, hogy megbocsássunk saját magunknak és az eseménynek. Sokszor tapasztalom, hogy azért keresnek fel az anyák a második szülésüknél, mert az előző nem volt elég kielégítő; maradt bennük hiányérzet, és megpróbálják ezt a következővel pótolni. Ha nagyon őszinték akarunk lenni, akkor ez nem elég tiszta szándék, és nem is túlságosan fair sem az első, sem pedig a második gyerekkel szemben.

– Nagyon sokszor látni, hogy a leendő édesanyák elvesznek a részletekben… Te mennyire tapasztalod ezt?

– A legtöbb nő sajnos valóban elveszik a részletekben. Azon gondolkodik, hogy melyik kórházban szüljön, ki legyen a szülésznője, milyen színű legyen a babakocsi, van-e légzésfigyelő, mellszívó és még sorolhatnám... Nem a belsőnkben akarunk fényt gyújtani, hanem arra megy el rengeteg erő, hogy biztosítsuk ezeket a külső körülményeket. Közben viszont háttérbe szorul a belső. Valójában azt az időt és pénzt, amit az anyák arra fordítanak, hogy elkerüljék a félelmeik megvalósulását, akár át is forgathatnák abba, hogy megkeressék: miből is fakad ez a félelem igazából. A tökéletes kórház és dúla illúziója ugyanis senki számára nem fog jó szülésélményt generálni. Lehetek én a világ legjobb dúlája a világ legjobb kórházában, akkor sem fogom tudni megszülni az anya helyett az ő gyermekét! Mindegy, hogy a szülés után van-e hinta vagy sem. Az viszont nem mindegy, hogy utána sírva lököm-e meg a gyerekemet a hintában – vagy inkább egy békés, büszke jelenléttel! A mi feladatunk és a mi felelősségünk az, hogy a szülésünk olyan legyen, amilyennek szeretnénk.

(© dezsireka.hu)

– Mik a te tapasztalataid a szülész-nőgyógyászokat, szülésznőket illetően? Hogy állnak az egészségügyi szakdolgozók a dúlákhoz?

– Nagyon vegyes, s az elmúlt 20 évben is rengeteget hullámzott a hozzáállás… Vannak olyan kórházak, ahol megfelelő szerződéssel és egyeztetéssel beengednek minket. De vannak olyanok is, ahol hallani sem akarnak a dúlákról. Szerencsére azt látom, hogy az évek múlásával ezeknek a száma csökken. Amikor az egészségügyi személyzet képes meglátni azt, hogy én nem az ő munkájukra, fizetésükre, állásukra hajtok, hanem abban segítek, hogy nekik is és az édesanyának is könnyebb legyen, akkor megszűnik a konkurenciaharc. Elnézve a kórházak jelenlegi helyzetét, azt hiszem, nem engedhetné meg egyik intézmény sem, hogy nemet mondjon az ingyen segítségre. Hiszen a dúla az anyával szerződve megy be azért, hogy a csapatot erősítse!

– Minek tudható be akkor mégis az ellenállás, és mit gondolsz, hogy lehetne ezen változtatni?

– Olykor én magam sem értem. Hiszen azok a tanulmányok, amelyek azt bizonyítják, hogy a dúlák jelenlétének rengeteg pozitív hatása van a szülésre nézve, tények és evidenciák. Az ellenállás sok esetben a másságtól való félelemnek tudható be, mert mi valóban egy más szemléletet viszünk magunkkal a szülőszobába. Amíg a személyközpontú gondozás nem valósítható meg állami keretek között, addig mindenkinek – szülésznek, orvosnak, anyának és apának – egyaránt az lenne a legjobb, ha lenne valaki a szülő nővel, aki tényleg csak „ott van”, és ad neki egy pohár vizet. Azt gondolom, hogy a dúla igazából lelkipásztori minőségben van jelen a szülőszobán, csak éppen nem tartozik egy konkrét felekezethez, hanem az anya hitét támogatja. Hiszem, hogy ez a csapatmunka egyszer meg fog valósulni, hiszen másként nem tudnám segíteni az anyákat. A dúlaság éppen erről szól: egymás támogatásáról, a nőiség megéléséről, önmagunk megismeréséről; és ezeknek semmi közük nincs a műtétekhez, az oxitocinhoz, a gátmetszéshez vagy éppen az egészségügyi statisztikákhoz. A dúlaságnak csak és kizárólag az emberhez van köze.