Beszélgetés Bárczi Zsófia egyetemi dékánnal.
Hogy látja fiatalkori önmagát, hogyan ismerkedett meg spanyol férjével, Ignacio de las Heras Morenóval, s mi táplálja benne a hajtóerőt, mely révén sikeres nő lett? – ilyesmiket kérdezett interjúalanyunktól szerkesztőségünk legfiatalabb munkatársa, aki nemrég került ki az iskolapadból, s aki a tanárnői énjére is kíváncsi volt.
Bárczi Zsófia irodalomtörténész és prózaíró, a nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem dékánja. Könyvei: A keselyű hava, Vidéki lyányok énekeskönyve (ezért Madách-díjat kapott). Írói vénáját édesanyjától, valamint édesapjától, Bárczi Istvántól örökölte, aki a hatvanas években publikált verseket.
Bárczi Zsófia (49) életét figyelemmel kíséri az Új Nő. Nemcsak azért, mert íróként és egyetemi tanárként is vitathatatlan érdemei vannak – hanem mert édesanyja kis ideig, míg Pozsonyban élt, a régi Nő munkatársa volt. Aztán hazament Tornaljára, ahol felnevelte Bárczi Zsófit, akiből azóta író lett, egyetemi dékán; igazi bátor, okos nő, akinek sosem huny ki szeméből a kíváncsiság tüze. Vagyis ideális Új Nő-riportalany.
– 13 éve készítettünk Önnel egy interjút. Akkor azt mesélte, hogy lánya, Laura érdekében költöztek Érsekújvárba. Mi történt azóta, sikerrel járt a költözés?
– Laura időközben felnőtt, nemrég kezdte a pozsonyi Comenius Egyetemet. Belevetette magát az egyetemi létbe, épp most próbálja kialakítani élete kereteit. Mi pedig otthon maradtunk a kutyusával. Van egy kertünk a Vágtól nem messze, Laura ott tanult vezetni, s ez a kis kutyus aláfetrengett a kocsikeréknek. Szaladtunk vele az állatklinikára, s végül befogadtuk, mert nem találtunk neki gazdát.
A szüleim mindig annak örültek, ha azt látták, hogy én elégedett vagyok. Számukra az volt a fontos, hogy – ha már nagy szavakat használok – megtaláljam a boldogságomat. Édesapám, aki szintén tanár volt, sajnos, már nem él. Ám mindig éreztem, hogy nagyon örül, mikor írásaim jelentek meg.
– Ön rendkívül határozott ember. Ezt azért is mondjuk, mert ahogy megérkezett, azonnal tudta, hol fog leparkolni, hogyan fog fizetni, nem bírtuk letéríteni az útjáról. Fiatal lány korában is mindig tudta, hogy mit akar?
– Azt gondolom, hogy szörnyű voltam fiatalon. (Nevet.) Szigorúbb voltam, mint most: az élettel és a világgal szemben is. Voltak elvárásaim, most már nincsenek. Ez nagy előrelépés. Fiatalkoromban mindenről volt elképzelésem, hogy milyennek kell lenniük a dolgoknak. Szerintem ez a fiatalsággal jár – az ember elképzel valamit, s csak később jön rá, hogy az csak egy idea. Még később meg arra jön rá, milyen jó, hogy az a dolog nem olyan, mint amilyennek korábban elképzelte. Abban reménykedem, hogy ezeken a korszakaimon már túl vagyok. Ahogy öregszik az ember, az idő lekoptatja az éleit. Igen, most már általában tudom, hogy mit szeretnék. S ha az nekem jó, és másnak sincs belőle kára, akkor sok időt spórolunk meg azzal, hogy nem bizonytalankodunk olyan dolgokon, amiken nem kell.
– Tanárként is sokat változott az évek során?
– Úgy gondolom, igen. Ma már jobban figyelek a diákjaimra. Nem a tananyagot akarom elsősorban leadni, inkább azt próbálom kitalálni, hogy a hallgató, aki szemben ül velem, mit tud vagy mit nem tud; s hogy én hogyan tudok ebben a résben fontos dolgokat elhelyezni. Az ember könnyen elfelejti, hogy ő is volt fiatal, s mennyi mindent rosszul tudott régen. Pedig nem jó, ha elfelejtjük, hogy mi is hibáztunk, mert mogorvák leszünk tőle. Illetve, az sem jó, ha elhisszük magunkról, hogy bezzeg mi már elértünk valamit.
– Tornaljáról érkezett Éreskújvárba. Azt mondják, aki gömöri, az élete végéig gömöri marad...
– Ami hiányzik Gömörből Újvárott, az a táj, a barátok. Arrafelé az emberek valahogy egyszerűbbek, keresetlenebbek. Szerencsére jó az alkalmazkodóképességem, könnyen teremtek új kapcsolatokat. A férjem spanyol, Granadából származik: ő is bizonyíthatja a jó adaptációs képességemet. (Mosolyog.)
– A spanyolok nagy nép, többen beszélnek spanyolul a világban, mint angolul. Megkérdezhetjük, hogyan néz ki a vegyesházasság, amit egy kisebbségi magyar köt egy nagy nemzet fiával? Hogyan sikerült áthidalni a kulturális különbségeket?
– Mindennap tanulunk valamit egymástól! (Mosolyog ismét.) Az elején jó néhány dologra rácsodálkoztunk egymás kultúrájában. Ám amennyire távolinak tűnt kezdetben ez a két világ, idővel közelíteni kezdtek egymáshoz. Ebben persze az is közrejátszott, hogy a férjemmel mindketten kíváncsi emberek vagyunk.
A mai napig beszélünk a különbségekről, és rácsodálkozunk egyre s másra. Az például csak 24 év házasság után derült ki, hogy a férjemnek gyermekkorában a birsalmasajt volt a tipikus vasárnapi uzsonnája.
– Hol ismerkedtek meg?
– Nyitrán, az egyetemen. Angol nyelvtanfolyamra jártam, s az egyik óra után megkérdezte a tanárnőm, tudnék-e neki segíteni. Van itt egy spanyol fiatalember, aki magyarul szeretne tanulni...
– Miért akar Nyitrán egy spanyol magyarul tanulni?
– Elsőre én is ezt kérdeztem tőle. Akkoriban a bilingvális gimnáziumban tanított, és hallott róla, hogy él Szlovákiában egy számottevő magyar kisebbség. Mivel nagyon érdekelték a nyelvek, úgy gondolta, itt a kiváló alkalom arra, hogy magyarul is megtanuljon. Én felhívtam, mert megkaptam a telefonszámát: s a többi már történelem.
– Végül, gondolom, megtanulták egymás nyelvét...
– Én gyorsabban megtanultam spanyolul, mint a férjem magyarul. Egyébként egy idegen nyelvet sosem tanul meg az ember százszázalékosan. A férjemnek sok nyelv volt már akkor a fejében: angol, német, szlovák – és valamennyire a francia és az arab is. Az elején szlovákul és angolul beszéltünk, később pedig spanyolul.
Zsófia édesanyja Kovács Magda, akinek novellistaként nagy jövőt jósoltak, s akit mindenki nagyon szeretett...
– A férje mit szeretett meg minálunk? Hiszen itt nincs állandó napsütés és szieszta, mint Andalúziában...
– Szerintem az ember ott szeret lenni, ahol a családja van, ahol a hozzá közelállók élnek. Amúgy meg mindig nyitott ember volt. Mielőtt megismerkedtünk, ő már bejárta a fél világot, és sok más helyen is élt hosszabb-rövidebb ideig.
– Hogyan fogadták a szülei, mikor bemutatta otthon?
– A karácsonyi ünnepek alatt mutattam be, tehát rögtön egy többnapos látogatásba ugrott fejest. Szüleim azonnal megkedvelték. Még édesapám is, aki nagyon kritikus volt a körülöttem forgolódó fiúkkal szemben! Mivel az anyai nagyapám a nemzetközi brigád tagjaként harcolt az 1936-os spanyol polgárháborúban, vele is tudtak miről beszélni. Csak az apai nagymamám aggodalmaskodott kicsit. A férjem egy idegen, s távolról jött ember azt mond, amit akar... De aztán ő is megnyugodott.
– És a férje családja? Mit szóltak a „magyar lányhoz“?
– Ők úgy gondolták, hogy a különbségek elenyészőek, ha két hasonló mentalitású családról van szó. Az apósom sokáig az Ideal nevű regionális újság vezérigazgató-helyetteseként dolgozott. Bámulatosan tájékozott ember: nem tudtam olyat mondani neki, amiről ne hallott volna azelőtt. Az anyósom szintén nagyon olvasott. Az ő generációjában a nők még nem igazán dolgoztak, a családról gondoskodtak, így az anyósom is háztartásbeli volt. Igazság szerint hamar otthon éreztem magam köztük, a szélesebb család viszont tartogatott meglepetéseket.
Néha olyan kérdéseket tettek fel nekem, hogy van-e nálunk hűtőszekrény, vagy vannak-e autók, vagy tudom-e, mi az a szatellit? Ehhez persze nem kell Spanyolországig menni: hasonló kérdéseket kaptam akkor is, amikor vendégdiákként Magyarországon tanultam.
– Milyen Spanyolország a ,,kulisszák mögött”?
– Mindenféle közhiedelemmel ellentétben a spanyolok is rengeteget dolgoznak, hiszen a délutáni sziesztát be kell hozni. (S hogy megvédjem őket: aki próbált már negyven fokos hőségben dolgozni, az megérti, miért van a sziesztára szükség.) Igaz, hogy náluk később kezdődik a nap, de jóval később is ér véget. A hivatalok, üzletek akár 9-ig, 10-ig is nyitva tartanak. Én, ugye, Dél-Spanyolországot ismerem legjobban. Madrid a vízválasztó észak és dél között, de a déli Andalúzia is egy külön világ; Granada pedig Andalúzia ékköve. Andalúziában a mindennapi életben például nagy szerepük van az utcáknak, a kávéházaknak, a nyilvános tereknek, mert az időjárás megengedő.
– Megkérdezhetjük, hogy kit hívtak Lorenzónak?
– A férjem egyik unokatestvérének a rokonát hívták Lorenzónak.
– Ezt nem véletlenül kérdezzük, hiszen írásaiban alteregója, Lorenzo Rivera spanyol származású. Illetve, egy időben Ön spanyol–magyar fordításokat is vizsgált. Spanyolország kétségkívül hatott az írásaira.
– Arra, hogy a Rivera nevet honnan szedtem, már nem is emlékszem... Kicsit rímel egy spanyol borfajtára, talán ez adta az ötletet. A fordítások vizsgálata pedig onnan jött, hogy az apósomnak általában spanyolra fordított magyar könyveket szoktam ajándékozni. Felkutattam őket, ő meg persze mindig aláhúzta bennük a fordítási hibákat. (Nevet.) Ha József Attiláról vagy Petőfiről beszélgettem vele, automatikusan utánanéztem a fordításnak is. S általában ilyenkor figyeltem fel olyasmikre, hogy: „Jé, ez milyen érdekes fordítási megoldás!”
Az Alhambra, a mórok csodálatos öröksége Granadában. A mórok az Ibériai-félszigetet meghódító muszlimok voltak.
– Milyen olvasmányok révén mutatta be férje szüleinek a magyarságot? Esetleg mit gondol, melyik az a mű, melyből egy külföldi megérti, milyen magyarnak lenni?
– Hát, én soha nem voltam annyira nagyvonalú, hogy a magyarságot bemutassam! Egyfelől nem is volt rá szükség, mert az apósom és az anyósom nem azok a külföldiek, akik összekevernék Budapestet Bukaresttel. Teljesen képben vannak az európai és közép-európai kultúrával, így inkább a kedvenc íróimat és a magyar klasszikusokat próbáltam közelebb hozni hozzájuk – például Petőfit. De ez persze oda-vissza érvényes! Én főleg spanyol kortársakat olvasok, például Carlos Ruiz Zafónt, akinek a művei megjelentek magyar fordításban is. A szél árnyéka egy csodálatos regény, de a többi írását is jó szívvel ajánlom.
– Új év, új kezdet: hogy vág neki az új esztendőnek egy magyar–spanyol család? Hol köszöntik az újévet?
– Míg a karácsonyt itthon, addig a szilvesztert általában a férjem családjánál töltjük Spanyolországban. Ilyenkor mindig van egy nagy családi vacsora, ami 31-én, tíz óra körül kezdődik, s az új esztendőbe is átnyúlik.
– Őriznek esetleg valamilyen érdekes újévi szokást?
– Együtt nézzük a granadai vagy a madridi tévét, majd amikor a Puerta del Sol harangja elüti az éjfélt, minden harangütésre megeszünk egy szőlőszemet az ütéseknek megfelelő tempóban. Ez azért kell, hogy minden hónap szerencsés legyen az új esztendőben! Tizenegytől már mindenki hámozza a szőlőt, hogy könnyebb legyen lenyelni, mert előfordulnak szőlőbalesetek: nehéz követni a harangütéseket. Illetve, ott teljesen más az ünnepi menü. Mivel sokan vagyunk, az a fő, hogy az ételeket gyorsan el lehessen készíteni.
Mindig van egy hatalmas lazac egészben, són megsütve, amit majonézzel eszünk, de persze tenger gyümölcsei is terítékre kerülnek. Granadában is mindenfelé vannak szilveszteri bulik. Ám mi olyan keveset lehetünk a család spanyol részével, hogy ilyenkor inkább egymással töltjük az időt.
– A végére hagytuk a tanárnőt és a dékánt faggató kérdéseket. Mit gondol, milyen tulajdonságok kellenek ahhoz, hogy valakiből jó tanár legyen?
– Inkább azt tudnám megfogalmazni, hogy számomra mi a fontos. Eleinte azt gondoltam, hogy a tudásomat kell átadnom, később pedig azt, hogy a lehető legszélesebb ismereteket. Végül arra jöttem rá, hogy az a legfontosabb, hogy felkeltsem a figyelmet bizonyos problémákra. Egy-egy tantárgy úgyis mérhetetlenül sok információt foglal magába – aminek még a töredékét sem lehet megtanítani. Azt viszont el lehet érni, hogy a diák elkezdjen gondolkodni, a tananyagot húzza rá a saját életére, a jelenére.
– Menyire látja érdeklődőnek a mai fiatalokat?
– Különbség van csoport és csoport között. Ebből is látszik, mekkora jelentősége van a csoportdinamikának. Amikor meg nagyon nem érdeklődőek a diákok, akkor gyakran én vagyok szétszórt. Mikor sokat készülök, és összeszedett vagyok, akkor általában mindig jól sikerülnek az óráim. Pontosan tudom, mit kérdezzek, illetve miről kérdezzek. Valahogy így. Különben az online oktatást a tanár-diák viszony megsínylette! A kollégákon és a diákokon egyaránt látom, hogy két év mennyit tud rombolni. Azok a hallgatók, akik most harmadévesek, alig tapasztalták meg a jelenléti oktatást. Megszakadtak a tradíciók is, hisz régen egymástól tanulták meg a diákok, mit hogyan kell csinálni... A tanárokra szintén óriási teher nehezedett, mert online oktatni idegenszerű, és sokkal fárasztóbb is.
